Loki, az első másfél hónap

Néha még mindig furcsállom, hogy van egy kutyánk. Azt kezdettől fogva elhatároztam, hogy nem fogjuk humanizálni: mi nem Loki szülei vagyunk, ő nem a gyerekünk és nem a kis szerelmünk, hanem a kutyánk. Persze ettől még családtag… Más kérdés, hogy miféle szerzet: Noémi és a kozmetikus szerint máltai selyem, az állatorvos szerint bolognai pincsi, szerintem méretre bolognai, szőrre máltai, amúgy tökmindegy.

Az új családtag érkezésével természetesen megváltozott néhány dolog. Elsőként a járásom: Loki ún. tépőzáras fajta, úgy tenyésztették őket, hogy a nap minden pillanatában emberközelben akarnak lenni. Ezért mindig, mindenhová utánam jön, és mielőtt lépek, mindig figyelni kell, hogy ne lépjek rá. Amíg össze nem szoktunk, csak csoszogni mertem a lakásban, mint egy öregember.

A rágás probléma szerencsésen megoldódott, vettünk neki rágócsontokat, így már nem rágja se a bútorokat, se a tapétát. A papucsomat mondjuk igen, ha elől hagyom…

A szobatisztaság sajnos még odébb van, Loki jelenleg utcatiszta: soha nem piszkítja össze az utcát… Pelenkára szoktattuk, de mivel kutyaésszel a pelenka és szőnyeg között nincs lényeges különbség, az érkezése után két nappal felszedtük az összes szőnyeget a lakásból… Most a bejáratnál, pelenkára szokott pisilni is, kakilni is, ami egyelőre rendben van, de azért figyelni kell a lakás többi részén is. Az lenne a megoldás, hogy egyszer kivárjuk az utcán, bármeddig is tart, amíg nem tudja visszatartani, de ebben a hidegben előbb fagy be a segge mindenkinek és kapunk arcüreg-gyulladást, mint hogy a kutya pisilni kezdjen…

Amúgy jókat sétálunk, például Loki állandó társunk iskolába menet, konkrétan sírni szokott, mikor a csajok bemennek az épületbe. Délután és este is szoktunk sétálni – még nincs állandó menetrendünk, mert a kakilás időpontját próbáltuk belőni, egyelőre sikertelenül.

Megvolt az első betegsége is, amikor egyszer éhesen vittem el sétálni – ezt a hibát sem követjük el többé. Konkrétan az összes szemetet és szart meg akarta enni az utcán, elképesztő egyébként, milyen szemetes az utca, ha figyelmesen nézed. A kutya figyelmesen nézi! Két csikket már a szájából kellett kibányászni, majd egy rettentő gusztustalan valamit egy harapással tolt be… Otthon a hibiszkusz virágával folytatta, és ezután lett beteg, nem evett, levert volt, a hibiszkuszt később kihányta, úgyhogy vihettük orvoshoz, szuri, antibiotikum, meg a széntabletta kutyás megfelelője… Szerencsére két nap után meggyógyult.

Érdekes, milyen jól bírja a zajokat, szilveszterkor például simán végigaludta a durrogást. Zenét is tudok hallgatni mellette, a meetingjeimen pedig isteni nagyokat alszik. Pedig amúgy jól hall, a kajás tálka zörgését bárhonnan meghallja, meg a folyosón járkáló szomszédokat is.

Arra leszek még kíváncsi, az egyedüllétemet és a bezártságomat mennyire enyhíti. Ez most még nem derült ki, mert nem sokat voltam egyedül itthon, de a sétáltatásnál már látszik, milyen jól lehet vele szocializálódni. Mindenki megsimogatja, vagy más kutyákkal ismerkednek, sőt szóba lehet állni olyan szomszédokkal, akikkel 13 év alatt még két mondatot nem váltottunk…

 
 
 
 
 
A bejegyzés megtekintése az Instagramon
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 
 

Szatmári Péter (@szpeti_kirandulasok) által megosztott bejegyzés

Lett egy kutyánk

Zsófi születésétől fogva téma volt, hogy legyen-e háziállatunk. De az ehhez szükséges energiát sosem éreztük magunkban Noémivel, pont elég a két gyerek, munka, hobbik, ne kelljen még egy kisállattal is foglalkozni, illetve igazodni hozzá.

Természetesen a járvány hozott ebben változást, elsősorban hogy én magam itthon dolgozok – és ez a járvány után sem fog visszaállni, nem életszerű, hogy még valaha öt napot kelljen bejárni az irodába. Ez pedig időben is, energiában is van akkora spórolás, hogy egy kutyával való törődés beleférjen, és legalább nem egyedül dekkolok itthon egész nap. Meg Dórinak is van új játszótársa, Zsófi is tud önállósodni, Noémi pedig úgyis imád korán kelni, hehe, viheti le a kutyát reggelenként esőben, jégben, szélben sétálni. A délutánokat én vállaltam.

Felmerült ötletként a macska is, de velük a lakás nagyobb veszélyben lenne, mert fel tudnak mászni magasra, a kutya nem. A kutyafajták közül a kistestűek jöhettek szóba, de közülük is a terrierek mozgásigényét nem tudjuk kielégíteni, a tacskó kapar és szintén viszonylag mozgékony. Én mopszot szerettem volna, de mivel az nappal röfög, éjszaka horkol, Noémi megvétózta. Kinézte viszont Noémi a máltai selyem fajtát, amelyik kicsi, nem röfög, nem horkol és nem hullik a szőre. Úgyhogy elmentünk egy tenyésztőhöz, ahol én választottam ki a konkrét kutyát, aki viszont nem máltai, inkább bichon havanese, magyarul havannai pincsi. A csajok nyilván odáig voltak. A neve hosszas viták után Loki lett.

Loki alszik a kis ágyában

Az első napok legnagyobb kihívása az alvás volt: egy kiskutya nagyon sokat alszik, de nem feltétlenül akkor, amikor mi ideálisnak gondolnánk. Például hajnali 1-kor és hajnali 5-kor éber és játékos, viszont délutánra totál kikészül, úgyhogy Dóri az első napokban iskola után már csak egy fáradt, álmos kiskutyával találkozott. Nesze neked játszótárs… Az éjszakára aztán az lett a jó megoldás, amikor a helyét nem szeparáltan, a fürdőszobában jelöltük ki és próbáltuk meg a kutyát ott tartani, hanem beengedtük magunkhoz a hálóba. Ott látja, hogy nincs egyedül, az ágyát is megszerette, nyugi van végre egész éjszaka.

Mivel ő még kölyökkutya, nincs meg az összes oltása, nem lehet utcára vinni, hogy ne kapjon el fertőzéseket. Vagyis a lakásban pisil és kakil… Erre a kihívásra felkészültünk lelkileg, de még így is élmény volt az éjszaka közepén kutyaszarba lépni a saját ágyunk előtt… Úgyhogy a következő érdekes változás az lesz, amikor levihetjük végre sétálni – a pisi-kaki miatt is, de azért is, hogy többször kimozduljak a lakásból.