Noémi talált egy nagyon kedvezőnek tűnő nyaralási ajánlatot a balcsi.hu-n. A honlapon olvasható hirdetés ellátást nem tartalmaz, pedig érdemes lenne a félpanziós ajánlatot reklámozniuk, hiszen fejenként 26 ezer forintért öt éjszakára jár vízparti szálloda saját, elzárt partszakasszal Siófok központjában, reggeli és vacsora, a szobában fürdőszoba, WC, tévé, ez egy nagyon kedvező lehetőség. Egy árban van az MVGYOSZ boglári üdülőjével, a két évvel ezelőtti tunéziai nyaralásunk pedig pont kétszer ennyibe került.

Az utazás rosszul indult, alig fértünk fel a vonatra, mert már a folyosón is sokan álltak. Népszerű járat a nagykanizsai gyors, gondoltam, de csak egy BME-s gólyatábor volt. Szerintem bunkóság ötszáz gólyát menetrend szerinti vonattal utaztatni, és azt is bunkóságnak tartom, ha valaki a vonaton sört vagy rumot iszik és hangoskodik. De végül is lett helyünk és rendben leértünk a szállodába, és a kamaszok viselkedési szokásait is volt még alkalmunk tanulmányozni.

Német kamaszok

A szálloda tele volt német tizenévesekkel, akik nappal kifogástalanul viselkedtek, bár a képességeiket jelezte, hogy egyik délután körbeültek egy asztalt kártyázni, amihez az asztalt a széles parti sávon belül pont az út kellős közepén tudták elhelyezni.

De éjszaka derült csak ki igazán, hogy abban a korban jártak, amikor hangoskodni, berúgni, feltűnősködni és éjszaka nem álmosnak lenni menő dolog, ami egyáltalán nem érdekelne, ha az éjszakai nagyfiúskodást nem a szemközti erkélyén intézték volna, ahonnan minden áthallatszott hozzánk. Az utazási irodában egyébként jelezték, hogy a szálloda központi helyen van és éjszaka is zajos, de azt nem gondoltam volna, hogy nem a környék, hanem a lakók hangoskodása miatt nem fogunk tudni aludni. Mert az idióta német kamaszok hajnali fél négyig kiabáltak, ittak, hangoskodtak, úgyhogy be kellett zárni az erkélyajtót, amitől viszont levegő nem volt, napokig nem tudtuk rendesen kipihenni magunkat.

Ellátás, potyázás

Reggelit a szállodában kaptunk, svédasztalos volt és minden igényt kielégítő, a kedvencem a mindig friss szezámmagos zsemle volt. Ebédet nem kaptunk, de amíg Tunéziában a szúrós szemű arab pincérek előtt a morzsát sem mertük kivinni az ebédlőből, itt simán felpakoltunk zsemléből, lekvárból. Vacsorát a közeli Lucullus-kertben szolgáltak fel, klassz volt minden este éttermi vacsorát kapni. Igaz, választani nem lehetett, csak kihoztak valamit, ami vagy ízlett, vagy nem, de egy kivétellel mindig ízlett (Noéminek a vadas hús nem jött be).

A szobánkban összesen négy ágy volt, két összetolt heverő mellett egy emeletes ágy is, nyilván a gyerekes családok kedvéért. Továbbá sem a recepción, sem a reggelinél nincs igazán ellenőrzés, szóval, ha teszem azt, Gergőék lejöttek volna bulizni egyet, fürdeni, énekelni a karaoke-bárban, táncolni a Beach House-on satöbbi, mondom, ha ott lettek volna, simán alhattak volna az emeletes ágyon, sőt reggel még reggelit is kaptak volna, egy fillér befizetése nélkül…

A nyertes: Mercedes SL500

A klassz külföldi és magyar kocsikat látva mindjárt a nyaralás elején kihirdettem a legszebb autó címéért folyó versenyt, én voltam a zsűri. A mezőny végül elmaradt a várakozástól, a Mercedes – Jaguar – BMW – Audi vonalnál különlegesebb autó nem volt, a nyertes így egy fekete Mercedes SL500 lett.

Bungee jumping

A szomszédos szálloda partjára telepítették ezt a darut, hogy bungee jumpingolni lehessen róla. Elég kihaltnak tűnt, öt nap alatt egyszer láttuk, hogy leugrottak róla, igaz, akkor egyszerre két lány is, vérfagyasztó sikítás kíséretében. Kíváncsi lennék, a daru nagyobb hasznot hozott-e így, mint ha egy építkezésen építkeznek vele.

Tehát annak idején nem fejeztem be a progmatot, de hosszabb távon nyilvánvaló okokból érdemes volt újra felvenni ezt a fonalat. Úgyhogy jelentkeztem, felvettek, esti tagozatra. Elismerték az összes, korábban ugyanott elvégzett tárgyamat és negyedéves hallgató lettem. Egy tárgyam maradt hátra mindössze, a Fordítóprogramok, plusz a szakdolgozat és az államvizsga.

Fordítóprogramok

Csörnyei tanár úr Fordítóprogramok előadásával az a baj, hogy nem bevezet a tárgyba, hanem előadja, amit tudni kellene, de mivel iszonyú nagy az anyag, túl gyors tempót diktál. Emiatt nem elég részletes az előadás, a fontos összefüggéseknek csak a töredékét lehet rögtön megérteni. Másrészt egy Simon Péter-féle analízissel szemben, ahol minden egyes pont és vessző elhangzik és a táblára is felkerül, az előadás gyakorlatilag jegyzetelhetetlen.

A pozitívum, hogy a tankönyv viszont precíz, érthető és minden összefüggésre rámutat, nagyon jól kiegészítette az órai jegyzeteimet. További pozitívum, hogy a tanár úr hallgatóbarát mentalitású: szólt, amikor féláron lehetett kapni a könyvet, postafordultával válaszolt a leveleimre, korrekten ismertette a vizsgakövetelményeket, és a dolgozatokat a vizsga után (a gyakorlatvezetők segítségével) néhány órán belül kijavították és kiosztották. Mindezek például Noémi PSZF-es horrortörténeteihez képest kifejezetten kellemessé tették a Fordítóprogramok tantárgy elvégzését, bármilyen nehéz is volt az anyag.

Szakdolgozat

A szakdolgozatommal kétségkívül szerencsém volt. Még novemberben beszéltem Misivel, hogy kellene valamilyen téma, és ő javasolta az akkor induló szoftverfejlesztési projektünket. Úgyhogy volt munkaidő, tesztelők és profi külsős segítőm is. Munkahelyi projektként lehetne inkább elemezni a történetet, a szakdolgozat elkészítése ezzel összefolyt, és persze mindez össze sem hasonlítható azzal, mintha otthon, munkaidő után, fáradtan kellett volna összeütni valamit. Persze az estisek között sokan írják a munkahelyükön a szakdolgozatukat, már amennyiben a munkakörük és a tanulmányaik témája egybeesik, én most ebben a szerencsés helyzetben voltam.

Az alapítvány egyébként is nagyban segítette a végzettségem megszerzését: tanulmányi szerződés keretében kifizették a tandíjamat, tanulmányi szabadságot is kaptam, egy szavam nem lehet.

Államvizsga

A vizsga után hívom Noémit:

- Hát, a vizsgabiztost nem igazán az érdekelte, amit tudok, amire felkészültem, hanem ami szerinte benne van az anyagban, szóval elég gáz volt…
Noémi itt infarktust kapott…
- …de azért a papírt is megnézte, amit írtam, meg a kérdéseire is kitaláltam a választ egy idő után. Biztosan ezért adott ötöst

Noémi itt elküldött a francba, aztán együtt örvendeztünk. A történet két órás várakozással kezdődött, mert az ABC-sorrendben Sz betűsnek lenni ezzel jár. Reggel még azt gondoltam, csak nem kellene az államvizsgám előtt Hócipőt venni, ne vonja el a figyelmem lehetőleg semmi, de ez hiba volt, éppen az segített volna lazítani a várakozás alatt.

A védés ezzel együtt jól ment, a szóbeli vizsgán viszont meglepően szigorúak voltak a bizottság tagjai. -Ilyenkor már nem az a cél, hogy megbuktassanak – mondta Nagy Sára tanárnő és nem is húztak meg senkit, de a kettesek eléggé röpködtek aztán. Én Szelezsán tanár úrral meccseltem az adatbázis-kezeléssel kapcsolatban, és amit kérdezett, az kétségtelenül fontos, kétségtelenül tananyag a progmaton, csak én nem készültem fel belőle. Azért valahogy rávezetett mindegyik válaszra, és az előzetesen kidolgozott rész is jó volt, úgyhogy ötöst adott, soha rosszabb vizsgáztatót.

Adminisztráció

Az elmúlt évem alatt messze a legocsmányabb dolog, amivel találkoztam, a Questura-iroda működése volt, ahol a diákigazolvány terem. Elképesztő, de “nincs emberük” arra, hogy felvegyék a telefont. Ők maguk sem értesítenek, ha megjön a diákigazolványom, akkor sem, ha külön megígérik. Nem közvetlenül a Questura hibája, de szintén elképesztő, hogy négy hónap alatt készül el egy diákigazolvány, egy vacak műanyag kártya egy fényképpel.

A Questura össz-ELTE-s iroda, és az Informatikai Karon beül már lényegesen idillibb volt a helyzet. Az estis progmatosoknak januárban lett új TO-s munkatársa Hideg Krisztina személyében, illetve Nagy Sára a szakfelelős, nagyjából ők ketten viszik az estisek ügyeit. Mindketten mindig készségesek voltak, mindig minden problémát segítettek elintézni, az én hibáimat is tolerálták, és mindenről időben tájékoztattak.

Az információáramlást lehetne még javítani úgy, hogy a hallgatóknak ne kelljen kérdezősködni: eleve tájékoztatva lehetnénk arról, mi az ügymenet, vagy hogy a szükséges információk hol bukkannak fel: néha az ETR-t kellett nézni, néha Nagy Sára honlapját, néha postai levelet küldtek, ami nem gond, csak mindkettőnktől időt rabol, ha kérdezősködni kell. Egy működő honlap tök jó lenne: a tanulmányi osztály honlapját márciusban frissítették utoljára.

Ezzel együtt az estis progmatot csak ajánlani tudom, még némi romantikája is volt, ahogy hazafelé, késő este álltam a Duna partján. Csillogott a víztükör, áthallatszott a Zöld Pardonból a koncert, és a jól végzett munka tudatában vártam, hogy érkezzen már meg a HÉV, hogy mehessek haza aludni.

Amikor az iwiwen ismerősnek jelölnek vagy én találok meg valakit, óhatatlanul is felidéződnek az illetővel kapcsolatos történetek. Ilyenkor főleg a képek láttán el lehet könyvelni jól, hogy beigazolódtak az előzetes feltevések, X jól néz ki, Y rosszul, Z egy fradi-szurkolóval jár és így tovább.

Ez még nem késztetett volna bejegyzésre, Barbaráról viszont az ugrott be, hogy annak idején kifejezetten a kinézete miatt csúfolta az osztály egyik rosszasága. Szerintem ma már nem csúfolná, igaz, már akkor is gyanús volt, mert egyszer hazafelé menet elkapta, és a suli körülötti bokrosban megpróbálta megcsókolni (általános iskoláról van szó), ami igazolta a gyanút, hogy akkor is csak azért csúfolta, mert tetszett neki.

Miután ez az átúszás a hagyományos, ráadásul huszonöt éve megrendezik, tökéletesre csiszolt rendezést vártam. Az északi parton, Révfülöpön ez így is volt, negyed tízre ért le velünk a vonat, és fél tízre vízben lehettünk volna, ha sietünk.

Az úszás

Az első kilométeren kénytelen voltam rájönni, hogy a csepeli strand úszómedencéje és a Balaton közepe mégsem ugyanaz: nincsenek csajozó kamaszok a sáv közepén, viszont a víz nagyon hullámzik, főleg amikor az átkelőhajók közvetlenül az úszók sávja mellett haladnak el oda-vissza. A második kilométeren pedig, miután kitöröltem az úszószemüveg belsejét kézzel, láttam, ami nagyban emelte a hangulatomat.

A csepeli strandhoz képest az is eltérés, hogy nem volt mihez képest beosztani az erőt, a két hossz gyors, egy hossz mell módszer itt nem volt járható. Úgyhogy mindig kinéztem magamnak egy úszót jó ötven méterrel magam előtt, gyorson úsztam, amíg utolértem, aztán pihi a következő szimpatikus úszó megpillantásáig. Két óra hat perc a vége, gondolom egész jó idő.

Szervezés a déli oldalon

A déli parton derült ki, hogy a konkurensek bizony odafigyelnek már olyan részletekre is, amelyek ezeknek a szervezőknek nem voltak fontosak. A célt például csak a többiek nyomában közelíthettem meg, mert szemüveg, mármint a dioptriás nélkül gőzöm sem volt, a part melyik részén kellene kikötni. Ez egy fekete pont, piros pont viszont, hogy a tényleges célban egyből bemondták az időeredményem.

A cél mögötti lezárt terepen lehetett átvenni a pólókat, mármint a tavalyi, végül elmaradt átúszásra készült pólókat, amelyekre ráragasztottak egy-egy “2006″ matricát. Az a kisebbik baj, ha egy adott összegért egy szolgáltatás, például idei póló nincs, de ha még hülyének is néznek mellé… Nem azt kérem, hogy dobjanak a szemétbe nyolcezer pólót, hanem hogy magyarázzák meg, miért adnak tavalyit, és kérjenek elnézést, csökkentsék a nevezési díjat, vagy gyakoroljanak bármilyen gesztust. Egyébként az XXL-es kifejezetten kicsi rám, ahogy azt sem értem, a fehér alapszínű pólókat tulajdonképpen kinek szánják. Van, akinek nem tökéletes az alakja, és ez jól áll? (Újabb fekete pont.)

Szintén a lezárt részen kaptunk kólát, baromi jó ötlet öt kilométer úszás után szénsavas üdítőket kínálni, de ha minden igaz, volt rostos is, csak én nem vettem észre. Valami kaja is jól esett volna, fórumozóktól látom, hogy másnak is, de csak szemét Fornetti volt két bódéból, mindkettő előtt legalább száz méteres sor állt a tűző napon. (Fekete pont.)

Az északról átküldött csomagokat nem a lezárt részen, hanem azon messze túl, a mezőn lehetett átvenni. Ott sajnos kiderült, hogy a csomagokat nem sorban küldték át, és még rákérdezni sem tudtak, hogy melyik merre jár. Félóránként jöttek-mentek a hajók, ennek ellenére azt javasolták, néhány perc múlva érdeklődjek újra, szóval bocsánatkérés helyett itt is hülyére akartak venni, össze is balhéztam velük.

A csomagkezelés hiányosságait mások is megszenvedték, legalább ötvenen üldögéltek a sátrak körül a cuccukat várva. Nem panaszkodom, engem a célban várt Noémi és a szüleim, kaja, pia, napernyő és gyékény, de akit nem várt senki, az átúszta a Balatont, kivárta a sort Fornettiért, és még mindig ott állt telefon, pénz, szemüveg, papucs és igazolványok nélkül, és várhatott két órát úgy, hogy még az elkerített részre sem mehetett vissza enni és inni. (Bazi nagy fekete pont.)

Egyéb hibák

Engem ezek sem érintettek, de oda kellett volna figyelni az átkelő hajóra való kulturált feljutásra (hosszú sorban állás a tűző napon), a túl hangosan próbáló zenekarra, illetve az M7-esen levő dugóra is, utóbbira persze nem az átúszás szervezőinek, hanem a rendőröknek. Persze nem akarok naiv lenni: a Népszabadság is megírta, hogy egyáltalán nincs forgalmi ellenőrzés Magyarországon, miért pont az M7-esen levő dugóra figyelnének oda. Állítólag nagy razzia volt a hétvégén, hát mi autóztunk vagy ötszáz kilométert vidéken és Budapesten is, de az egyetlen rendőr Csepelen jött szembe, az is szabálytalanul. Életkorukat tekintve suhancok vezették, száguldoztak megkülönböztető jelzés nélkül, és miután átvágtak előttem a keresztutcán, csikorgó kerekekkel vették be a következő kanyart.

Az eredmény:

Az előzetes célkitűzésem az volt, hogy két óra alatt ússzam le és legyek az első ezer helyezett között. Az idő 2:06 lett, amivel 1069. lettem – a nagyságrend legalább bejött…

Azt hittem, unalmas lesz az idei Sziget, erre még el sem kezdődött… A programfüzetben megjelent, hogy a látássérült látogatóknak idén is van kísérőszolgálat, amit telefonon lehet igényelni. Ez tavaly Attila és én voltunk, a PestiEst különszámában akkor Attila telefonszáma jelent meg, és folyton panaszkodott, hogy a vakoktól teljesen független ügyekben is hívogatják őt. Idén Noémi és Anita a kísérőszolgálat, így Noémi száma jelent meg.

Volt, aki őszintén rákérdezett, tudunk-e ingyen napi- vagy hetijegyet szerezni. Volt, aki a szolgálatba jelentkezett vakokat kísérni, illetve látássérültek is jelentkeztek, egy kivétellel az olcsó bejutási lehetőségek miatt, de mindezzel semmi probléma, próbálkozni kell. A programfüzetet viszont el lehetne olvasni, üzenem annak a fazonnak, aki azzal hívta fel Noémit, hogy zavarja a Szigetről kihallatszó hangos zene. Ráadásul kiderült, hogy  az illető Újpesten lakik, tehát a Szigethez képest túl a Dunán, túl a Népszigeten, az Újpesti-öblön, a Duna Plázán és a Váci-úton, addig ugyanis nincsenek lakóházak, jó hallása lehet, ha onnan még zavarja őt a fesztivál.

Persze a Sziget szervezői is kitettek magukért. Egy olyan csoportba kerültem ugyanis (“újságírók”), akiket a szervezők a jelek szerint inkább szívatni akarnak, nem kiszolgálni. A sajtójegyeket a visszaélések elkerülése végett például csak úgy lehetett átvenni, ha rögtön fel is csatolják, én viszont nem óhajtottam plusz egy hétig viselni a karszalagot, így a pénteki próbálkozás után kedden újra el kellett mennem érte. Nem nagy ügy, csak egy olyan hozzáállást tükröz, ami a történtek tükrében eléggé… genyó.

Na, kedden este hétkor Noémi, Anita, kísérendő vak srác és én összegyűltünk az Illés-koncert alkalmából. Az első benyomásom az volt, hogy klassz, hogy az ötvenes korosztályt is sikerül kihozni a Szigetre, belekóstolnak a fílingbe. Aztán éles szemmel észrevettem, de mások, sokan mások nem, hogy a lottózókban vásárolt Illés-jegyekkel még nem lehet bemenni: azokat előbb be kell váltani karszalagra. Erre sokan csak a bejáratnál jöttek rá, amiből kibaszott tumultus lett, egy Fradi-szurkoló például előttem ugatta le két pénztáros fejét, jogosan, még ha rossz helyre címezte is. A tömeg is elég agresszív volt – máskor is előfordult, hogy a Szigetre sokan akartak bemenni, de egyrészt nem ennyien egyszerre, másrészt olyankor mindenkinek van jegye, másrészt a szigetes fiatalok türelmesebbek, toleránsabbak az átlagos felnőtteknél, ha tolongásról van szó.

Az pedig csak a tömegben derült ki, hogy az én jegyem az Illésre egyáltalán nem érvényes. Noémiék a “dolgozós” szürke jegyükkel bemehettek, én, az újságíró nem. Részben egyébként én is hibás vagyok, mert tudtam, hogy kavarnak az Illés körül és rá kellett volna kérdeznem, hogy megfelelő lesz-e a jegy arra is, de nem tettem. De talán a szervezők is szólhattak volna, mert nem csak én jártam így: a hazafelé tartó HÉV-en kizárólag az enyémhez hasonló piros, VIP karszalagos lányok álltak körülöttünk. Egyikkel szóba álltunk, ugyanígy járt, másikkal is szóba álltunk, az is ugyanígy járt.

Utólag tudtam meg, hogy a koncert kilenckor elkezdődött, amitől a még kint álló tömeg beindult, elsodorta az ellenőrzést, így mi is simán bejutottunk volna. Anita és a vak srác szerencsére még korábban rendben bejutottak és jól is szórakoztak.

A magyarok találékonysága határtalan: ha valakik a szálloda bezárt kapui mögött sétálnak a tengerparton, azok biztosan magyarok, és ha az éjszaka közepén valaki ki tudja verni a szállodásokból a reggelit, azok is. Hajnali negyed négykor indult a busz a szálloda elől. Egy magyar srác addigra elintézte, hogy komplett svédasztalos reggelit kapjunk, onnan tápászkodtunk csak fel az érkező buszhoz.

A busznál az zavart meg minket, hogy amíg a reptérről odafelé magyar nyelvű idegenvezetést kaptunk, ezen a buszon csak csehek(?) voltak, magyar nyelvű idegenvezető egy szál sem. Viszont a reptérre mentek, úgyhogy felszálltunk és aludtunk, amennyire lehetett.

A repülőtéren a nyakára hágtunk a maradék egy dínáromnak. Szomorú és kissé nevetséges, hogy a szuvenírek a fix áras repülőtéren a legolcsóbbak – addig egy kis tevét, egy képeslapot, egy dobot és egy tevés hűtőmágnest vettünk, de ráértünk volna itt megvenni mindent, valamivel olcsóbb lett volna.

A repülés hazafelé kevésbé volt nagy élmény, Noémi rosszul lett, én meg csak kóvályogtam az álmosságtól, nem tudtam igazán aludni. Szerencsére amúgy minden simán ment, a csomagjaink is rendben megérkeztek. Újra itthon vagyunk, pedig milyen jó lenne még nem itthon lenni.

Este most először végignéztem egy egész Megasztárt. A dalok kellemesek voltak, Tilla jó fej volt, Görög Zita viszont… Én tényleg most először láttam beszélni, nem tudom, ez eddig is ilyen volt? Elbaszta az aranylemez bejelentését, nem mondta be az elveszett kisgyerek nevét, rosszkor beszélt, rosszakat mondott, gyakorlatilag nem volt értelmes megszólalása. Lehet, hogy csak a színpad hozza ki belőle a sötétséget, de akkor miért van ott? Vagy privát is ennyire szánalmas?

Noémi beteg, ezért este átmentem hozzá kocsival. A vasárnap látott koccanás óta asszertív és óvatos vagyok az utakon, gyöngéd és udvarias, csak egy VW Passat-os volt, aki kihajolt az ablakon és úgy kiabált velem. Nem hallottam belőle semmit, de gondolom nem boldog szülinapot kívánt, végül beintett, ez már tökéletesen érthető volt.

De nem volt igaza: a Kökin a Sibrik Miklós úti felüljáróra két utcából két felhajtó van. Aki az elsőn jön, annak illik egyből a belső sávba hajtani, hogy a másik utcából jövők is egyből ráfordulhassanak a külső sávra. A ráfordulás miatt először még lassan jönnek az első utcából is, így simán kifordultam a passzátos elé, gondoltam, kizárásos alapon megtalálja majd a belső sávot. Mivel szép holdfényes este volt, én nem siettem, és sajnos a belső sávban haladó VW Polo is mazsola volt. A passzátos viszont gyorsabban akart volna menni, de mit tesz isten, pont nem fért el köztünk – gondolom ezért volt morcos, de hát az élet néha nem fenékig tejfel.

A Kökin jegyet akartam venni a holnapi útra, ezúttal Misivel ketten megyünk Szombathelyre. Mostanában olyan sokszor veszek vonatjegyet, hogy a gyakorlatból kifolyólag egy darab, nyelvtanilag helyes magyar mondatba tudom rendezni a jegyre vonatkozó pontos igényeimet, megkönnyítve ezzel a pénztáros dolgát is. Most viszont kifogtam egy jó képességű, zilált hajú, középkorú hölgyet. Előadtam a megfelelő mondatot, majd…

Pénztáros: – Kelenföldről?! Miért?
Én: – Tessék? Mert úgy tartja úri kedvem.
Pénztáros: – Na de Kelenföldről…

Ezután öt teljes percig túrta a papírjait, gondolom a titokzatos Bp., Kelenföld állomás kódját kutatta. Végül elkészült a jegy, ami összesen 71cm hosszú lett, lemértem.

Szüleimnek erre egész sor saját sztorijuk volt, például apa Békéscsabán dolgozott, és egyszer autózás közben kiszórta a hamut a hamutartóból, de kiejtette a kezéből az útra, ahol ráment egy kamion. Bement az autósboltba és kért egy hamutartót, mire a boltos: – Uram, én huszonöt éve dolgozok itt, de még soha senki nem kért tőlem Skodába hamutartót. Ha kéri megrendelem, de akkor jöjjön el érte…

Anyám egy fazékba akart új tésztaszűrőt venni, de mindenhol fennakadtak azon, hogy mi lett az előzővel… Nem mindegy nekik? A legjobb sztori pedig nem családi, hanem kabaré, szóval anno meghirdették, hogy mindenki egy jeggyel mehet otthonról Japánig. A fazont először a Nyugatihoz küldték, onnan az Ibuszba, onnan még valahová, amíg végre elintézte a dolgot. Aztán Japánból jött volna hazafelé, odament az első pénztárhoz és kért jegyet a japán vonatra a repülőtérig, onnan Budapestre, majd esetleg Gödig. Japán pénztáros ütögeti a gépet és megkérdi: – Alsó- vagy Felső Gödig kéri?

Ma egész nap a műszemek körül folyt a társalgás, pontosabban az ökörködés. Tudnivaló, hogy a vak emberek egy része nem csak nem lát, de a szemét is műszemmel helyettesítik. Ez első látásra olyan, mint az igazi, csak nem tudják mozgatni – kivenni viszont igen, ami igen morbid humorforrás tud lenni. Például az egyik srácnak egy étteremben, randi közben, egy tüsszentéstől esett ki a szeme, egyenesen a lány levesébe, annyi is volt a randinak. Volt, akinek labdázás közben, tornateremben találták el szerencsétlenül a fejét, és a labdához hasonlóan elgurult, a legjobb sztori viszont a Vakodában esett meg. Késett a vacsora, ezért a srác kivette a szemét, az asztalhoz ütögette és azt kiabálta: Kopog a szemem az éhségtől!