Bosszankodás a lakáshitel és a UPC miatt

Tehát, külön kérvényeznünk kellett, hogy a bank kérje fel az értékbecslőt, hogy végezze el a munkáját, az értékbecslő jött és becsült, majd megígérte, hogy még aznap átadja az eredményt a banknak.

Ez a múlt héten volt, ezen a héten pedig kedden többször is felhívott minket egy hölgy a K&H-tól egyes adataink miatt, mi meg örültünk, hogy történik valami. Aztán ma, csütörtökön felhívta Noémit a hitelügyintéző hölgy, hogy az értékbecslő máig sem adta le az eredményt a banknak… Biztosan bennem van a hiba, de egyszerűen nem hiszem el, hogy ebben az országban senki nem végzi el a munkáját, akit nem rúgnak seggbe minden egyes lépésnél.

A UPC pedig: van egy hűségszerződésünk a tévéadásra plusz HBO-ra, ami október végén lejár. Én azt várnám el, hogy ilyenkor felhívjanak, és megkérdezzék, hogyan parancsolom a folytatást, melyik verziót választom a kínálatukból. De mit csinál ehhez képest a UPC?

Először is felhívat egy lelőhetetlen papagáj telemarketingessel, aki hosszú percekig ecseteli a digitális adás előnyeit. Amíg a telefonomnak beszélt, én kávéztam, csevegtem a kolleganőmmel, megnéztem a leveleimet, és amikor végre abbahagyta, közöltem, hogy a digitális szolgáltatásukat már kipróbáltuk, visszautasítottuk, a készüléket is visszaküldtük nagy nehezen, és szerintem az egész egy nagy átverés.

Másodszorra ma kiküldtek egy számlát a szokásosnál lényegesen nagyobb összegről, feltételezve, hogy ugyanazt a szolgáltatást fogjuk kérni továbbra is – de a hűségszerződés lejárta miatt jóval drágábban. Aztán majd intézkedjek én, ha nem tetszik a dolog.

Intézkedtem is, az HBO-t a mai naptól lemondtam, ezt érdekes módon a hűségszerződés megszegése nélkül megtehettem. Másrészt pedig a Digi TV már a spájzban van, pontosabban a spájz fölé húzták ki a kábelcsatornát, ocsmány módon elrondítva az egész házat. Ők is megérik tehát a pénzüket, de ettől még a UPC kábeltévét és internetet abban a percben le fogom mondani, ahogy a Digi TV vonalába élet költözik.

Lakásvásárlás III. rész

Miért pont a bank ne lenne trehány: beadtuk a hitelkérelmet, és vártuk, hogy jelentkezzen az értékbecslő. Persze nem jelentkezett. A tulajdonos már türelmetlen volt, mert másik lakást venne a mi pénzünkből és minél előbb szüksége lenne rá, de nem sokat tehettünk: szóltunk a hitelügyintéző hölgynek. Mire kiderült, hogy a bank nem kérte fel az értékbecslőt, csak amikor mi külön is szóltunk – miért is végezné el valaki munkáját csak úgy…

Ezután másnap jelentkezett az értékbecslő, még aznap fel is becsülte a lakás értékét, most tehát arra várunk, hogy a hitelbírálat megtörténik-e magától, vagy ahhoz is külön kérvényt kell benyújtanunk.

Lakásvásárlás

Lakást akarunk venni, mert bár a jelenlegi lakásunk kifogástalan, de kicsi – lesz, ha már nem ketten, hanem hárman-négyen leszünk benne.

A hangulatomat egy Figyelő-cikk alapozta meg még júliusban a hitel- és biztosítási ügynökökről, amelynek lényege, hogy az ügynökök csak a saját jutalékukat nézik, nem az ügyfél érdekeit. Tapasztalataink szerint az ingatlanügynökök sem jobbak semmivel. Ők az eladott lakások után kapnak jutalékot, vagyis egyetlen érdekük van: rásózni az ügyfélre a lakást, mindenáron. Ennek érdekében pedig nem csak elhallgatják az eladó lakások gyengéit, de kifejezetten hazudnak is róla. A “közkedvelt OTP-ház” például két baromi forgalmas út között helyezkedik el, mindkettő dübörgését folyamatosan érezni lehetett délután ötkor a hasunkban, az egyéni fűtéses lakásból hogy-hogy nem, háztömbfűtéses lett, ráadásul iszonyatosan rossz állapotban volt, 14 millióért, hát persze.

10-12 lakás megtekintése után komoly rutinunk lett abban, hogy melyik ügynök mivel akar átverni. Volt persze, amelyik becsületesen azzal kezdte, hogy a közös költség magas lesz – ott a tulaj akart átverni, hogy a közös költség csökkenni fog, most döntött róla a lakógyűlés, csakhogy erről a számvizsgáló bizottság egyik tagja sem tudott, sőt, szolid emelést jósoltak. Az illető tulajdonos egyébként ügyvéd volt.

Valószínűleg a tulajdonosok rossz szokása, hogy messze felülárazzák a lakásaikat, sokkal többet kérnek érte, mint amennyit ér. De ez persze magánügy, majd rájönnek ők is, hogy ennyiért senki nem veszi meg tőlük, az ingatlan.com-on örömmel látjuk viszont ugyanazokat a lakásokat egyre olcsóbban. Ezzel függ össze az ingatlanügynöknek az a további rossz szokása, hogy nem hívnak vissza telefonon. Mert találtunk olyan lakást, amit egymillióval kevesebbért megvettünk volna, és ilyenkor az ügynök közvetíti az ajánlatot az eladó felé. De utána miért nem hív vissza, hogy válaszoljon? Miért nekem kell újra érdeklődni, hogy ennyiért akkor most adják vagy sem?

Ha vállalkozást akarnék indítani, egészen biztosan olyan ingatlanügynökséget nyitnék, amelyik kifejezetten a vevő érdekeit nézi és lejárja ezeket a köröket helyette. Persze mindegyik ügynök tud ajánlani lakásokat a saját kínálatából, de az semmire sem elég, olyasvalaki kell, aki rendszeresen böngészi az ingatlat.com-ot, mindennap megveszi az Expresszt, megnézi személyesen a jónak tűnő lakásokat, és csak azzal zaklatja a vevőt, ami valóban értelmes vétel lehet. Tuti, hogy egy csomó pénzt lehetne keresni így.

Miért kellene nekünk is euró?

Szlovákiában 2009-től bevezetik az eurót, Magyarországon talán 2014-től, ehhez a hírhez fűznék megjegyzést, miszerint az euró már most sem csak Európa egy részén érvényes fizetőeszköz, hanem Egyiptomban és Tunéziában is. Mindkét országban van valami helyi buznyák, de ha a szlovák turisták jövő ilyenkor már úgy indítják az alkudozást, hogy az adott áru mennyibe kerül euróban, akkor szinte mindenhol lehetőségük lesz a saját pénzükkel fizetni.

Ezzel sem lesz persze minden problémájuk megoldva. Ahol ki vannak írva az árak, ott többnyire lóerőben (LE – egyiptomi font) vannak kiírva – de az árak feltüntetése csak egy-két helyen jellemző. További nehézség, hogy nem minden utcai árusnak lesz váltópénze euróban is – a szlovák turisták viszont már simán tudnak váltópénzzel készülni, mielőtt Egyiptomba vagy Tunéziába utaznak, ahogy szükség esetén nekünk sem okozna gondot felhalmozni az aprót forintban. És akkor nem kerülnek olyan helyzetbe, mint én a repülőtéren, hogy a pénztárcám szokásos helyére a helyi lóerőket teszem, a másikba a maradék amerikai dollárt, a magyar forintnak meg keresni kell helyet valahol máshol – ők egyszerűen a saját pénzükkel tudnak majd fizetni mindenhol.

Az alkudozás során sem mindegy, hogy miben kell gondolkoznod, mert az arab árusok többsége automatikusan nagyon át akar verni, ami értelemszerűen nehezebb, ha ismert pénznemben nyögi ki az összeget. Például ha a tíz centis aranyozott elefántnak az eladó szerint kétszáz lóerő az ára, itt most még nem sokat mondtam. De ha lefordítom, hogy hatezer-hatszáz forintot kért volna, már mindenki számára világosabb, miért lett sértegetés a párbeszéd vége, az az eladó kérdezte ugyanis, hogy nem süt-e túl erősen a nap, vagy nem álmodom-e éppen. Ugyanaz a kiselefánt a szállodai boltban is kapható volt, érdeklődésünkre az eladó 1600 forintnyi lóerőt közölt nyitó árként, szóval vigyázni kell.

Egyiptom, 3. rész

A fakultatív programok ára

Repülök... a Giftun-sziget felé a hajó orrában állvaA szállodában ücsörgés mellett mindenféle fakultatív programokra is be lehet fizetni, akár a kartagos idegenvezetőnél, akár a mindenfelé felbukkanó arab ügynököknél is. A fakultatív programok közös jellemzője, hogy lényegesen drágábbak, ha a Kartago Toursnál fizetsz be rájuk, ez újabb rossz pont az irodának. Igaz, az egy- vagy kétnapos kairói vagy a luxori útnál még magyarázható a felár a magyar nyelvű idegenvezetéssel, de a többinél nincs semmi különbség, még az átadott számla (egyben jegy) is ugyanolyan. Mi két programra fizettünk be, az egynapos Kairóra Lejlánál, az idegenvezetőnél, és a Giftun-szigeti napra egy arab ügynöknél. Utóbbi 60%-al lett volna drágább, ha a Kartago Tours képviselőjénél fizetjük be!

Giftun-sziget

A Giftun egy lakatlan, sivatagos sziget Hurghada várossal szemben, a szállodából is jól látható volt. A program három részből állt, először Hurghada nevezetességeihez, a víz alatti korallszigetekhez vittek ki minket hajóval a szemközti sziget mellé. Legalább ötven, a miénkhez hasonló hajó is volt még körülöttünk, és mivel ez mindennapos program, megállapítottam, hogy a turizmus errefelé tényleg kész iparág.

Az odafelé úton az arab személyzet azzal szórakoztatott minket, hogy a hajó végéből haldarabokat dobáltak ki a vízbe. Erre odagyűlt egy csomó sirály és komoly harcot folytattak a haldarabokért, volt, amelyiket már a levegőben elkapták, ez nagyon látványos volt.

Sirályok szállnak a hajó mögött

A korallokat felszíni búvárkodás keretében lehetett megtekinteni és tényleg gyönyörűek, eddig csak tévében vagy képen láttam ilyeneket. Nagyon sok korallzátony van, és a felettük úszkáló halak is nagyon szép színesek, egy nagy lilával például kíváncsian megszemléltük egymást, intettem neki, hogy helló, szerencsére ő nem kérdezte meg, hogy Where you come from?, mert egyébként minden egyes arab, akivel találkoztunk, megkérdezte eddig.

A program második részeként kivittek minket a szigetre strandolni, az is szép volt, csak az árnyékot hiányoltam kissé, illetve az apró kavicsos homokkal vigyázni kell, mert ragad, a tengervíz sem mossa le, viszont bemegy a fürdőruha alá is és szúr, csak otthon a szállodában sikerült teljesen megszabadulni tőle. A harmadik program pedig a horgászat volt, az arab srácok gyönyörű színes halakat fogtak, a turisták emlékeim szerint semmit, bár nem sokan próbálkoztak. Ott is lehetett még búvárkodni a korallok felett, ezt ki is használtam, ezúttal legalább egy méter hosszú halakat is láttam.

Nem nagyon volt társaságunk

Ott a hajón ismerkedtünk meg a Szentpétervárról érkezett Antonnal és a barátnőjével. Ez annyiban jó volt, hogy az egész nyaralás alatt hiányoltuk a megfelelő társaságot, a részükről viszont nem tudtuk mire vélni a megtiszteltetést: oroszként ők könnyen találhattak volna anyanyelvi társaságot is.

Mi viszont szerettünk volna, de nem nagyon találtunk magyar társaságot, mármint nem csak a giftunos napon, hanem egyáltalán nem. Volt egy középkorú házaspár, akikkel együtt csöveztünk a nulladik délelőttön, de ők valahonnan messze a vidékről jöttek és nem voltak igazán társasági emberek. Láttam egy házaspárt az étteremben, akik annyira magyarok voltak, hogy a férfi Igazságot Magyarországnak! feliratú pólót viselt Nagy Magyarország térképpel. A felirat angolul is rajta volt a pólón, hogy mindenki értse, de nem nagyon hiszem, hogy az orosz vendégseregben különösebb izgalmat keltett ezzel. Én viszont többször is több hetes Népszabadságokat olvastam a medence mellett, bár nem demonstratív céllal, hanem mert amúgy is azt szoktam, mindenesetre a rendkívül magyar úrban sem ismertem fel az ideális társaságot. Volt még két magyar lány, akiket viszont a délelőtti napozáson kívül soha sehol nem láttunk, rejtély, mit csináltak egy hétig.

Napozó turisták a hajó elején

Siófoki nyaralás

Noémi talált egy nagyon kedvezőnek tűnő nyaralási ajánlatot a balcsi.hu-n. A honlapon olvasható hirdetés ellátást nem tartalmaz, pedig érdemes lenne a félpanziós ajánlatot reklámozniuk, hiszen fejenként 26 ezer forintért öt éjszakára jár vízparti szálloda saját, elzárt partszakasszal Siófok központjában, reggeli és vacsora, a szobában fürdőszoba, WC, tévé, ez egy nagyon kedvező lehetőség. Egy árban van az MVGYOSZ boglári üdülőjével, a két évvel ezelőtti tunéziai nyaralásunk pedig pont kétszer ennyibe került.

Az utazás rosszul indult, alig fértünk fel a vonatra, mert már a folyosón is sokan álltak. Népszerű járat a nagykanizsai gyors, gondoltam, de csak egy BME-s gólyatábor volt. Szerintem bunkóság ötszáz gólyát menetrend szerinti vonattal utaztatni, és azt is bunkóságnak tartom, ha valaki a vonaton sört vagy rumot iszik és hangoskodik. De végül is lett helyünk és rendben leértünk a szállodába, és a kamaszok viselkedési szokásait is volt még alkalmunk tanulmányozni.

Német kamaszok

A szálloda tele volt német tizenévesekkel, akik nappal kifogástalanul viselkedtek, bár a képességeiket jelezte, hogy egyik délután körbeültek egy asztalt kártyázni, amihez az asztalt a széles parti sávon belül pont az út kellős közepén tudták elhelyezni.

Német kamaszok kártyáznak az út közepén

De éjszaka derült csak ki igazán, hogy abban a korban jártak, amikor hangoskodni, berúgni, feltűnősködni és éjszaka nem álmosnak lenni menő dolog, ami egyáltalán nem érdekelne, ha az éjszakai nagyfiúskodást nem a szemközti erkélyén intézték volna, ahonnan minden áthallatszott hozzánk. Az utazási irodában egyébként jelezték, hogy a szálloda központi helyen van és éjszaka is zajos, de azt nem gondoltam volna, hogy nem a környék, hanem a lakók hangoskodása miatt nem fogunk tudni aludni. Mert az idióta német kamaszok hajnali fél négyig kiabáltak, ittak, hangoskodtak, úgyhogy be kellett zárni az erkélyajtót, amitől viszont levegő nem volt, napokig nem tudtuk rendesen kipihenni magunkat.

Ellátás, potyázás

Reggelit a szállodában kaptunk, svédasztalos volt és minden igényt kielégítő, a kedvencem a mindig friss szezámmagos zsemle volt. Ebédet nem kaptunk, de amíg Tunéziában a szúrós szemű arab pincérek előtt a morzsát sem mertük kivinni az ebédlőből, itt simán felpakoltunk zsemléből, lekvárból. Vacsorát a közeli Lucullus-kertben szolgáltak fel, klassz volt minden este éttermi vacsorát kapni. Igaz, választani nem lehetett, csak kihoztak valamit, ami vagy ízlett, vagy nem, de egy kivétellel mindig ízlett (Noéminek a vadas hús nem jött be).

A szobánkban összesen négy ágy volt, két összetolt heverő mellett egy emeletes ágy is, nyilván a gyerekes családok kedvéért. Továbbá sem a recepción, sem a reggelinél nincs igazán ellenőrzés, szóval, ha teszem azt, Gergőék lejöttek volna bulizni egyet, fürdeni, énekelni a karaoke-bárban, táncolni a Beach House-on satöbbi, mondom, ha ott lettek volna, simán alhattak volna az emeletes ágyon, sőt reggel még reggelit is kaptak volna, egy fillér befizetése nélkül…

A nyertes: Mercedes SL500

Mercedes SL a parkolóban

A klassz külföldi és magyar kocsikat látva mindjárt a nyaralás elején kihirdettem a legszebb autó címéért folyó versenyt, én voltam a zsűri. A mezőny végül elmaradt a várakozástól, a Mercedes – Jaguar – BMW – Audi vonalnál különlegesebb autó nem volt, a nyertes így egy fekete Mercedes SL500 lett.

Bungee jumping

Siofoki naplemente daruval

A szomszédos szálloda partjára telepítették ezt a darut, hogy bungee jumpingolni lehessen róla. Elég kihaltnak tűnt, öt nap alatt egyszer láttuk, hogy leugrottak róla, igaz, akkor egyszerre két lány is, vérfagyasztó sikítás kíséretében. Kíváncsi lennék, a daru nagyobb hasznot hozott-e így, mint ha egy építkezésen építkeznek vele.

ELTE-sztori

Tehát annak idején nem fejeztem be a progmatot, de hosszabb távon nyilvánvaló okokból érdemes volt újra felvenni ezt a fonalat. Úgyhogy jelentkeztem, felvettek, esti tagozatra. Elismerték az összes, korábban ugyanott elvégzett tárgyamat és negyedéves hallgató lettem. Egy tárgyam maradt hátra mindössze, a Fordítóprogramok, plusz a szakdolgozat és az államvizsga.

Fordítóprogramok

Csörnyei tanár úr Fordítóprogramok előadásával az a baj, hogy nem bevezet a tárgyba, hanem előadja, amit tudni kellene, de mivel iszonyú nagy az anyag, túl gyors tempót diktál. Emiatt nem elég részletes az előadás, a fontos összefüggéseknek csak a töredékét lehet rögtön megérteni. Másrészt egy Simon Péter-féle analízissel szemben, ahol minden egyes pont és vessző elhangzik és a táblára is felkerül, az előadás gyakorlatilag jegyzetelhetetlen.

Csörnyei Zoltán: FordítóprogramokA pozitívum, hogy a tankönyv viszont precíz, érthető és minden összefüggésre rámutat, nagyon jól kiegészítette az órai jegyzeteimet. További pozitívum, hogy a tanár úr hallgatóbarát mentalitású: szólt, amikor féláron lehetett kapni a könyvet, postafordultával válaszolt a leveleimre, korrekten ismertette a vizsgakövetelményeket, és a dolgozatokat a vizsga után (a gyakorlatvezetők segítségével) néhány órán belül kijavították és kiosztották. Mindezek például Noémi PSZF-es horrortörténeteihez képest kifejezetten kellemessé tették a Fordítóprogramok tantárgy elvégzését, bármilyen nehéz is volt az anyag.

Szakdolgozat

A szakdolgozatommal kétségkívül szerencsém volt. Még novemberben beszéltem Misivel, hogy kellene valamilyen téma, és ő javasolta az akkor induló szoftverfejlesztési projektünket. Úgyhogy volt munkaidő, tesztelők és profi külsős segítőm is. Munkahelyi projektként lehetne inkább elemezni a történetet, a szakdolgozat elkészítése ezzel összefolyt, és persze mindez össze sem hasonlítható azzal, mintha otthon, munkaidő után, fáradtan kellett volna összeütni valamit. Persze az estisek között sokan írják a munkahelyükön a szakdolgozatukat, már amennyiben a munkakörük és a tanulmányaik témája egybeesik, én most ebben a szerencsés helyzetben voltam.

Az alapítvány egyébként is nagyban segítette a végzettségem megszerzését: tanulmányi szerződés keretében kifizették a tandíjamat, tanulmányi szabadságot is kaptam, egy szavam nem lehet.

Államvizsga

A vizsga után hívom Noémit:

– Hát, a vizsgabiztost nem igazán az érdekelte, amit tudok, amire felkészültem, hanem ami szerinte benne van az anyagban, szóval elég gáz volt…
Noémi itt infarktust kapott…
– …de azért a papírt is megnézte, amit írtam, meg a kérdéseire is kitaláltam a választ egy idő után. Biztosan ezért adott ötöst 🙂

Noémi itt elküldött a francba, aztán együtt örvendeztünk. A történet két órás várakozással kezdődött, mert az ABC-sorrendben Sz betűsnek lenni ezzel jár. Reggel még azt gondoltam, csak nem kellene az államvizsgám előtt Hócipőt venni, ne vonja el a figyelmem lehetőleg semmi, de ez hiba volt, éppen az segített volna lazítani a várakozás alatt.

A védés ezzel együtt jól ment, a szóbeli vizsgán viszont meglepően szigorúak voltak a bizottság tagjai. -Ilyenkor már nem az a cél, hogy megbuktassanak – mondta Nagy Sára tanárnő és nem is húztak meg senkit, de a kettesek eléggé röpködtek aztán. Én Szelezsán tanár úrral meccseltem az adatbázis-kezeléssel kapcsolatban, és amit kérdezett, az kétségtelenül fontos, kétségtelenül tananyag a progmaton, csak én nem készültem fel belőle. Azért valahogy rávezetett mindegyik válaszra, és az előzetesen kidolgozott rész is jó volt, úgyhogy ötöst adott, soha rosszabb vizsgáztatót.

Adminisztráció

Az elmúlt évem alatt messze a legocsmányabb dolog, amivel találkoztam, a Questura-iroda működése volt, ahol a diákigazolvány terem. Elképesztő, de “nincs emberük” arra, hogy felvegyék a telefont. Ők maguk sem értesítenek, ha megjön a diákigazolványom, akkor sem, ha külön megígérik. Nem közvetlenül a Questura hibája, de szintén elképesztő, hogy négy hónap alatt készül el egy diákigazolvány, egy vacak műanyag kártya egy fényképpel.

A Questura össz-ELTE-s iroda, és az Informatikai Karon beül már lényegesen idillibb volt a helyzet. Az estis progmatosoknak januárban lett új TO-s munkatársa Hideg Krisztina személyében, illetve Nagy Sára a szakfelelős, nagyjából ők ketten viszik az estisek ügyeit. Mindketten mindig készségesek voltak, mindig minden problémát segítettek elintézni, az én hibáimat is tolerálták, és mindenről időben tájékoztattak.

Az információáramlást lehetne még javítani úgy, hogy a hallgatóknak ne kelljen kérdezősködni: eleve tájékoztatva lehetnénk arról, mi az ügymenet, vagy hogy a szükséges információk hol bukkannak fel: néha az ETR-t kellett nézni, néha Nagy Sára honlapját, néha postai levelet küldtek, ami nem gond, csak mindkettőnktől időt rabol, ha kérdezősködni kell. Egy működő honlap tök jó lenne: a tanulmányi osztály honlapját márciusban frissítették utoljára.

Ezzel együtt az estis progmatot csak ajánlani tudom, még némi romantikája is volt, ahogy hazafelé, késő este álltam a Duna partján. Csillogott a víztükör, áthallatszott a Zöld Pardonból a koncert, és a jól végzett munka tudatában vártam, hogy érkezzen már meg a HÉV, hogy mehessek haza aludni.

A kicsúfolt lány

Amikor az iwiwen ismerősnek jelölnek vagy én találok meg valakit, óhatatlanul is felidéződnek az illetővel kapcsolatos történetek. Ilyenkor főleg a képek láttán el lehet könyvelni jól, hogy beigazolódtak az előzetes feltevések, X jól néz ki, Y rosszul, Z egy fradi-szurkolóval jár és így tovább.

Ez még nem késztetett volna bejegyzésre, Barbaráról viszont az ugrott be, hogy annak idején kifejezetten a kinézete miatt csúfolta az osztály egyik rosszasága. Szerintem ma már nem csúfolná, igaz, már akkor is gyanús volt, mert egyszer hazafelé menet elkapta, és a suli körülötti bokrosban megpróbálta megcsókolni (általános iskoláról van szó), ami igazolta a gyanút, hogy akkor is csak azért csúfolta, mert tetszett neki.

Barbi most

Balaton-átúszás

Miután ez az átúszás a hagyományos, ráadásul huszonöt éve megrendezik, tökéletesre csiszolt rendezést vártam. Az északi parton, Révfülöpön ez így is volt, negyed tízre ért le velünk a vonat, és fél tízre vízben lehettünk volna, ha sietünk.

Az úszás

Az első kilométeren kénytelen voltam rájönni, hogy a csepeli strand úszómedencéje és a Balaton közepe mégsem ugyanaz: nincsenek csajozó kamaszok a sáv közepén, viszont a víz nagyon hullámzik, főleg amikor az átkelőhajók közvetlenül az úszók sávja mellett haladnak el oda-vissza. A második kilométeren pedig, miután kitöröltem az úszószemüveg belsejét kézzel, láttam, ami nagyban emelte a hangulatomat.

A csepeli strandhoz képest az is eltérés, hogy nem volt mihez képest beosztani az erőt, a két hossz gyors, egy hossz mell módszer itt nem volt járható. Úgyhogy mindig kinéztem magamnak egy úszót jó ötven méterrel magam előtt, gyorson úsztam, amíg utolértem, aztán pihi a következő szimpatikus úszó megpillantásáig. Két óra hat perc a vége, gondolom egész jó idő.

Szervezés a déli oldalon

A déli parton derült ki, hogy a konkurensek bizony odafigyelnek már olyan részletekre is, amelyek ezeknek a szervezőknek nem voltak fontosak. A célt például csak a többiek nyomában közelíthettem meg, mert szemüveg, mármint a dioptriás nélkül gőzöm sem volt, a part melyik részén kellene kikötni. Ez egy fekete pont, piros pont viszont, hogy a tényleges célban egyből bemondták az időeredményem.

A cél mögötti lezárt terepen lehetett átvenni a pólókat, mármint a tavalyi, végül elmaradt átúszásra készült pólókat, amelyekre ráragasztottak egy-egy “2006” matricát. Az a kisebbik baj, ha egy adott összegért egy szolgáltatás, például idei póló nincs, de ha még hülyének is néznek mellé… Nem azt kérem, hogy dobjanak a szemétbe nyolcezer pólót, hanem hogy magyarázzák meg, miért adnak tavalyit, és kérjenek elnézést, csökkentsék a nevezési díjat, vagy gyakoroljanak bármilyen gesztust. Egyébként az XXL-es kifejezetten kicsi rám, ahogy azt sem értem, a fehér alapszínű pólókat tulajdonképpen kinek szánják. Van, akinek nem tökéletes az alakja, és ez jól áll? (Újabb fekete pont.)

Szintén a lezárt részen kaptunk kólát, baromi jó ötlet öt kilométer úszás után szénsavas üdítőket kínálni, de ha minden igaz, volt rostos is, csak én nem vettem észre. Valami kaja is jól esett volna, fórumozóktól látom, hogy másnak is, de csak szemét Fornetti volt két bódéból, mindkettő előtt legalább száz méteres sor állt a tűző napon. (Fekete pont.)

Az északról átküldött csomagokat nem a lezárt részen, hanem azon messze túl, a mezőn lehetett átvenni. Ott sajnos kiderült, hogy a csomagokat nem sorban küldték át, és még rákérdezni sem tudtak, hogy melyik merre jár. Félóránként jöttek-mentek a hajók, ennek ellenére azt javasolták, néhány perc múlva érdeklődjek újra, szóval bocsánatkérés helyett itt is hülyére akartak venni, össze is balhéztam velük.

A csomagkezelés hiányosságait mások is megszenvedték, legalább ötvenen üldögéltek a sátrak körül a cuccukat várva. Nem panaszkodom, engem a célban várt Noémi és a szüleim, kaja, pia, napernyő és gyékény, de akit nem várt senki, az átúszta a Balatont, kivárta a sort Fornettiért, és még mindig ott állt telefon, pénz, szemüveg, papucs és igazolványok nélkül, és várhatott két órát úgy, hogy még az elkerített részre sem mehetett vissza enni és inni. (Bazi nagy fekete pont.)

Egyéb hibák

Engem ezek sem érintettek, de oda kellett volna figyelni az átkelő hajóra való kulturált feljutásra (hosszú sorban állás a tűző napon), a túl hangosan próbáló zenekarra, illetve az M7-esen levő dugóra is, utóbbira persze nem az átúszás szervezőinek, hanem a rendőröknek. Persze nem akarok naiv lenni: a Népszabadság is megírta, hogy egyáltalán nincs forgalmi ellenőrzés Magyarországon, miért pont az M7-esen levő dugóra figyelnének oda. Állítólag nagy razzia volt a hétvégén, hát mi autóztunk vagy ötszáz kilométert vidéken és Budapesten is, de az egyetlen rendőr Csepelen jött szembe, az is szabálytalanul. Életkorukat tekintve suhancok vezették, száguldoztak megkülönböztető jelzés nélkül, és miután átvágtak előttem a keresztutcán, csikorgó kerekekkel vették be a következő kanyart.

Az eredmény:

Az előzetes célkitűzésem az volt, hogy két óra alatt ússzam le és legyek az első ezer helyezett között. Az idő 2:06 lett, amivel 1069. lettem – a nagyságrend legalább bejött…

Nem tudnál véletlenül…

Azt hittem, unalmas lesz az idei Sziget, erre még el sem kezdődött… A programfüzetben megjelent, hogy a látássérült látogatóknak idén is van kísérőszolgálat, amit telefonon lehet igényelni. Ez tavaly Attila és én voltunk, a PestiEst különszámában akkor Attila telefonszáma jelent meg, és folyton panaszkodott, hogy a vakoktól teljesen független ügyekben is hívogatják őt. Idén Noémi és Anita a kísérőszolgálat, így Noémi száma jelent meg.

Volt, aki őszintén rákérdezett, tudunk-e ingyen napi- vagy hetijegyet szerezni. Volt, aki a szolgálatba jelentkezett vakokat kísérni, illetve látássérültek is jelentkeztek, egy kivétellel az olcsó bejutási lehetőségek miatt, de mindezzel semmi probléma, próbálkozni kell. A programfüzetet viszont el lehetne olvasni, üzenem annak a fazonnak, aki azzal hívta fel Noémit, hogy zavarja a Szigetről kihallatszó hangos zene. Ráadásul kiderült, hogy  az illető Újpesten lakik, tehát a Szigethez képest túl a Dunán, túl a Népszigeten, az Újpesti-öblön, a Duna Plázán és a Váci-úton, addig ugyanis nincsenek lakóházak, jó hallása lehet, ha onnan még zavarja őt a fesztivál.

Persze a Sziget szervezői is kitettek magukért. Egy olyan csoportba kerültem ugyanis (“újságírók”), akiket a szervezők a jelek szerint inkább szívatni akarnak, nem kiszolgálni. A sajtójegyeket a visszaélések elkerülése végett például csak úgy lehetett átvenni, ha rögtön fel is csatolják, én viszont nem óhajtottam plusz egy hétig viselni a karszalagot, így a pénteki próbálkozás után kedden újra el kellett mennem érte. Nem nagy ügy, csak egy olyan hozzáállást tükröz, ami a történtek tükrében eléggé… genyó.

Na, kedden este hétkor Noémi, Anita, kísérendő vak srác és én összegyűltünk az Illés-koncert alkalmából. Az első benyomásom az volt, hogy klassz, hogy az ötvenes korosztályt is sikerül kihozni a Szigetre, belekóstolnak a fílingbe. Aztán éles szemmel észrevettem, de mások, sokan mások nem, hogy a lottózókban vásárolt Illés-jegyekkel még nem lehet bemenni: azokat előbb be kell váltani karszalagra. Erre sokan csak a bejáratnál jöttek rá, amiből kibaszott tumultus lett, egy Fradi-szurkoló például előttem ugatta le két pénztáros fejét, jogosan, még ha rossz helyre címezte is. A tömeg is elég agresszív volt – máskor is előfordult, hogy a Szigetre sokan akartak bemenni, de egyrészt nem ennyien egyszerre, másrészt olyankor mindenkinek van jegye, másrészt a szigetes fiatalok türelmesebbek, toleránsabbak az átlagos felnőtteknél, ha tolongásról van szó.

Az pedig csak a tömegben derült ki, hogy az én jegyem az Illésre egyáltalán nem érvényes. Noémiék a “dolgozós” szürke jegyükkel bemehettek, én, az újságíró nem. Részben egyébként én is hibás vagyok, mert tudtam, hogy kavarnak az Illés körül és rá kellett volna kérdeznem, hogy megfelelő lesz-e a jegy arra is, de nem tettem. De talán a szervezők is szólhattak volna, mert nem csak én jártam így: a hazafelé tartó HÉV-en kizárólag az enyémhez hasonló piros, VIP karszalagos lányok álltak körülöttünk. Egyikkel szóba álltunk, ugyanígy járt, másikkal is szóba álltunk, az is ugyanígy járt.

Utólag tudtam meg, hogy a koncert kilenckor elkezdődött, amitől a még kint álló tömeg beindult, elsodorta az ellenőrzést, így mi is simán bejutottunk volna. Anita és a vak srác szerencsére még korábban rendben bejutottak és jól is szórakoztak.