A múlt héten Londonban voltam dolgozni. Szakmai szempontból jól sikerült az út, emberileg is jól éreztem magam – ennél részletesebb beszámolónak viszont nem látom értelmét, ezért csak néhány érdekesség:
A Canon Europe irodái egy olyan parkban vannak, mint amilyen nálunk az Infopark, tehát eleve irodaépületek számára lett kialakítva. Gyönyörű hely – nyáron persze még jobban tetszett volna, de így is öröm volt itt sétálni, nézelődni.
Londonban a kevésbé jól fizetett munkaköröket kizárólag indiaiak töltik be. Indiai például az összes taxisofőr és buszsofőr, a metróban az ajtónálló, az információs és az összes eladó. Az egyik sofőr konkrétan turbánban vezette a buszt. Az irodában a mérnöki állásokat kínaiak töltik be, illetve volt két indiai hölgy is – egy kezemen meg tudom számolni azokat, akikkel kapcsolatba kerültem és fehérek voltak.
Volt időm egy körre a belvárosban: Parlament, Big Ben, Westminster Apátság, Buckingham Palota – szép volt mindegyik, de a legjobban a parkok tetszettek, csodálatos parkok vannak a palota környékén. Jártam a 9 és 3/4. vágányon is a King’s Cross pályaudvaron. A képen vegyük észre a Mardekár/Slytherin sálját – lehetett választani a négy közül, de nem tudtam eldönteni, hogy zöldet vagy kéket válasszak a kabátomhoz, végül a karakteresebb zöld mellett maradtam… Az egyiptomi piramisoknak egyébként határozott előnye, hogy a Szaharában kiszámíthatóan jó az idő, például sohasem szakad az eső, ha meg akarod nézni őket…
Nyelvi problémáim szerencsére nem nagyon voltak, én legalábbis ki tudtam fejezni magam angolul, egyes beszélgetőpartereim hadarásával volt probléma: értem én az angol nyelvet, csak lassan beszéljék. Az akcentusok viszont mindenképpen szórakoztatóak, a szállodai recepciós például francia akcentussal beszélt és még affektált is, szerintem szándékosan utánozta Basil Fawlty-t, az irodai recepciós pedig csak simán affektált, de annyira, hogy eleinte egy szót sem értettem abból, amit mondott…
Azt pedig csak sejtettem, hogy a repülés a fapados szolgáltatóknak köszönhetően mennyire tömegközlekedés lett, de átélni még nem volt alkalmam. Odafelé még mindenki kimért üzletember volt, hazafelé viszont annyi gyereket hoztak a szüleik, hogy inkább játszóházban éreztem magam, mint repülőn. Zsófi egyébként még az út előtt, itthon kérdezte, hogy milyen repülőgéppel utazok majd, rózsaszínnel, lilával? Ezek a kedvenc színei, mindig ezek jutnak eszébe először. Nos…
