Ray Bradbury: Gonosz lélek közeleg című könyve több szempontból is felkeltette a figyelmemet. Egyrészt a címadáshoz szolgáló Shakespeare-idézetet a harmadik Harry Potter-filmbe is beleszőtték, sőt azzal reklámozták a trailerben. Ezen kívül az író két másik művéről nevezte el Montag a blogját (Marsbéli krónikák és Fahrenheit 451), tehát nyilván sokat jelentettek neki az író művei.
Ilyen komoly felvezetés után ilyen pocsék könyvet még életemben nem olvastam. Ray Bradbury folyamatosan elköveti azt a hibát, amelyet Stephen King úgy nevezett, hogy a határozószavak felesleges halmozása. Bizonyára roppant lírikusnak tűnik például ez a mondat: „Fehér, pihelágyságú lepkék kukucskáltak be egy üres üzlet ablakán,…„, de az miért fontos, hogy mennyire puhák a lepkék? Sőt az egész mondat felesleges, a könyv nem a lepkékről szól, szerepük sincs, és a könyvben rengeteg ehhez hasonló rész van, amelyek csak zavarnak, nehezítik az olvasást és lassítják a történetet.
Persze fene tudja: ezért a történetért nem is kell sietni. Az eleje még izgalmas lenne, ha a lírikus vatta nem fárasztana le. Szerencsére a közepén a líra finoman véget ér, ekkor viszont a történet ül le, a vége pedig teljes egészében baromság.
A könyv egyetlen értékének az édesapa monológjai tűnnek, amelyek, ha kiragadjuk a környezetükből, tartalmaznak érdekes gondolatokat. De azért vegyük észre, hogy apuka tizenhárom éves srácoknak filozofál a Bűn és a Rossz természetéről. Még meg is kérdezi:
-Értitek, amit mondok?
-Nem nagyon.
De apuka azért simán folytatja tovább…
Nekem tetszett ez a könyv. A feleslegesnek tűnő jelzős szerkezetek sztem plusz érzelmi töltetet hordoznak. Az apuka monológjai tényleg jók. Újra el kell majd olvasnom, mert vmikor 2004 táján olvashattam…