A kemencepadkától az információtechnológiai nagydíjig

Szuhaj Mihály informatikus a Magyar Hírlap zsűrijének szavazásán a 2003-as Év Embere lett. Ex-progmatos, tízéves kora óta vak, akit az egyetemi éveiről, illetve a kitüntetés alapját jelentő programozói munkájáról kérdeztünk.

BIT: Milyen előzmények után választottad az ELTE progmatot?

Szuhaj Mihály: Kondoroson, a helyi általános iskolában indítottak egy BASIC tanfolyamot, ahova a nővéremmel eljártam. Ott még nem volt beszélő számítógép, csak a nővérem tolmácsolásában sajátítottam el a BASIC alapjait. Ezután 1988-ban érettségiztem Békéscsabán, ezt követően úgy döntöttem, hogy önállósodnom kellene, mert addig mindenhova csak kísérgettek, nem tudtam egyedül közlekedni. Nekem a szüleim azt a jövőt szánták, hogy elüldögélek majd a kemencepadkán, és ők gondoskodnak rólam. Nagy családi harcok árán jutottam el tehát Pestre, ahol elvégeztem a Vakok Elemi Rehabilitációs Csoportjának tanfolyamát. Ott megtanultam a fehér botos közlekedést, az önellátás alapjait, mint bevásárlás, főzés, mosás, vasalás, és ezzel párhuzamosan végeztem el a Vakok Szövetségében egy számítástechnikai tanfolyamot. Mindez 1988 őszén történt, 18 éves voltam ekkor. A két tanfolyam után kezdtem el a továbbtanuláson gondolkozni. Megtudtam, hogy az ELTE-n tanul egy vak srác, Ecsedi Csaba, felvettem vele a kapcsolatot, ő azt mondta, hogy lehet ott vakon tanulni, de ne számítsak sok segítségre. Felkerestem az ELTE TTK dékánhelyettesét is, aki meglepő módon szívélyesen fogadott, holott korábban az általános és középiskolában a tanárok gyakran bizalmatlanul fogadtak, ismeretlen helyzet volt számukra, hogy egy vakot kelljen tanítani. A nyolcvanas években integrált oktatás gyakorlatilag még nem létezett.

BIT: Hogyan zajlott a felvételi vizsga?

Szuhaj Mihály: Júniusban volt a felvételi, ahol a felvételiztetők már tudták, hogy én érkezek, és az volt a megállapodás, hogy tőlem csak szóban kérdezősködnek. Ezt viszont elég komolyan vették, és amíg a többiek írták a felvételit, engem három óra hosszat faggattak. Végül egy osztályzatot adtak csak, matematikából és fizikából is egy négyest, és úgy mentem haza, hogy fogalmam sem volt, ez így mire lesz jó, de egy hónap múlva értesítettek, hogy fölvettek.

BIT: Hol laktál az egyetemi éveid alatt?

Szuhaj Mihály: Felvettek a budaörsi kollégiumba, ahová néhány nappal a többiek előtt költöztem be. A volt VERCS-es tanáraimat kértem meg, hogy tanítsák meg a környékbeli útvonalakat, például a pályaudvarról a kollégiumba, a kollégiumból az ELTE épületeibe.

BIT: Segített a kollégium a beilleszkedésben?

Szuhaj Mihály: Ha nem lettem volna kollégista, akkor egyáltalán nem boldogultam volna. A szabadidős programokban általában nem vettem részt, csak a kollégium belső életében. Ősszel például volt mindig a Showhajtás, vagy a diákigazgató-választások, ezekre odakíváncsiskodtam, és amikor egy nagy kocsmává változott át az egész kollégium, zenekarok jöttek, előadásokat tartottak, ezekben én is részt vettem. Külsős programokra azonban egyáltalán nem jártam el.

BIT: Az órákon hogyan jegyzeteltél és hogyan tanultál?

Szuhaj Mihály: Minden órára vittem be egy kis magnót magammal és rögzítettem az előadást. Egy idő után stócokban álltak a Braille-jel címkézett kazetták a polcomon, de már nem volt időm és energiám minden felvett anyagot visszahallgatni. Sajnos a matematika az egyik legnehezebben tanulható tantárgy vakon, mert iszonyú nehéz leírni. Nem alakult ki ugyanis egységes írásmód a matematikai jelek leírására, ez a Braille-írás 64 jeléből eleve lehetetlen lenne, így minden vak kialakít magának egy saját jelölésmódot. Ebből adódóan nem hogy két vak nem tudja elolvasni egymás matematikai írását, de egy-két év után az ember a saját írását sem tudja visszaolvasni.

Sok zsákutca bejárása után alakult ki a tanulásom legjárhatóbb útja, hogy a látó társaim a saját előadásjegyzetüket olvassák fel nekem értelmezetten. Az A épület 9. emeletén laktam, és a szinten lakó harmadévesek közül kerültek ki az első felolvasóim. Felolvasva már kisebb terjedelmű volt az anyag, egy 45 perces előadást negyedóra alatt fel tudtak olvasni, amiben benne volt a lényeg. Nyolcvan diák indult a mi évfolyamunkban, a későbbiekben közülük tíz-tizenöten fordultak meg az én segítőim között.

BIT: Szívesen segítettek? Az értelmezett felolvasás nekik is hasznos lehetett.

Szuhaj Mihály: Aki segített, az nagyon szívesen segített. És igen, sokan mondták, hogy nekik is segített, mert az, hogy értelemszerű felolvasást kértem tőlük, megkövetelte, hogy átolvassák annyiszor, hogy ők is megértsék. A többség lejegyzeteli az anyagot az órán és többé nem foglalkozik vele, amíg nem jön a zh vagy a vizsgaidőszak, de aki felolvasott, annak folyamatosan értenie kellett, hogy miről van szó.

BIT: Hogyan írtál zh-kat és hogyan vizsgáztál?

Szuhaj Mihály: Csak két alkalommal írtam, egyszer pontírásban, amit aztán én visszaolvastam, egyszer pedig számítógépen, egyébként mindig szóban vizsgáztam. Például ha volt írásbeli és szóbeli tétel is, akkor én két szóbelit kaptam. Az egyenleteket sem kellett soha megoldanom, csak a megoldás, a levezetés módját elmagyaráznom, ez nem is tetszett mindenkinek. Azt viszont értékelték, hogy én soha nem tudtam puskázni, volt is olyan poén, hogy ha ők lapdobást alkalmaznak, én próbáljak meg kazettadobással átmenni…

BIT: Milyen programozási nyelveket tanultatok, és azokat te hogyan használtad?

Szuhaj Mihály: Az egyetemtől kaptam egy Brailab Plus számítógépet, amin volt Pascal-fordító, Fortran, Wordstar szövegszerkesztő, tehát 89-ben egy komoly gépnek számított. Két évig azonban programozási nyelveket nekünk nem is tanítottak, csak elméletet, és mondták, hogy a beadandó feladatokat mindenki írja meg Modula2-ben. Beleegyeztek, hogy én Modula2 helyett Turbo Pascalban írjam a programjaimat, mert a kettő eléggé hasonlít, és nekem csak Pascal-fordítóm volt. Aztán tanultunk C-t, ADA-t, assemblyt, azt sajnálom, hogy ezekre nem fektettek nagyobb hangsúlyt, főleg a C-t jobb lett volna alaposabban megtanulni. Iszonyú sok elmélet volt a fejemben, de alig volt gyakorlatom a programozásban.

’91-től már a BraiLab PC magyar nyelvű beszédszintetizátor készüléket használtam a Vakok Szövetségétől kapott 286-os számítógépen. Ezen írtam a szakdolgozatomat is a Braille-karakterek optikai felismeréséről. A legnagyobb nehézség az volt, hogy a papírról kidomborodó pöttyök színe nem tér el a papír alapszínétől, viszont rájöttem, hogy a szkenner nem merőlegesen, hanem kicsit oldalról világítja meg a papírt, és emiatt a pontok kis, félhold alakú árnyékot vetnek. Ezeket kellett megtalálni, és elemezni az egymáshoz viszonyított helyzetüket. Tiff fájlokkal foglalkoztam, amelyeknek a szerkezetét az egyetemen nem is tudtam kideríteni. Elvetődtem ezért a Recognita céghez, ahol az egyik programozó trenírozott ebben, és az ő leírásának segítségével készítettem el az elemzőprogramot.

BIT: Mivel foglalkoztál a progmat után?

Szuhaj Mihály: 94-ben szereztem meg a programtervező diplomát. Az állásbörzén szerzett címekre kiküldtem az önéletrajzomat, amelybe némi gondolkodás után nem írtam bele, hogy vak vagyok. Ezért elég sok kudarcélményem is volt, mert amikor megtudták, rendszerint gyorsan leráztak. Elmentem ezért a Recognita céghez, és elmondtam, hogy foglalkoztam a Braille-karakterek felismertetésével, szívesen dolgoznék ezen a területen ezután is. Ők szerettek volna vakok számára is készíteni egy optikai karakterfelismerő programot, ezért érdekelte őket egy vak programozó.

A cégnek korábban volt már egy vakok számára kifejlesztett segédszoftvere, az Auge, amely a Recognita karakterfelismerő program vakos kiegészítője volt, egy karakteres menürendszer, ami tulajdonképpen csak a grafikus Recognita program mellett volt működőképes. A készítője vakos segédeszközök hiányában tesztelni sem tudta, a legjobb tudása szerint csinált valamit, amiről azt gondolta, biztosan jó lesz a vakoknak, azonban a használata nem volt kényelmes számunkra.

A világpiac vakos részére gondolva a cég szerette volna elkészíttetni ennek a programnak a vakok számára is valóban felhasználóbarát verzióját, ez a fejlesztés lett az én feladatom. A Recognitánál eleve két csoport dolgozott, az egyik egy technológiai csomagot állított elő, a másik erre alapozva fejlesztett ki különböző felhasználói programokat. Az első csomagból válogattam össze én is a szükséges funkciókat, terveztem meg a programot. Ez több volt, mint egy menürendszer, ugyanis teljes összhangot dolgoztam ki az akkori legelterjedtebb vakos beszélőeszközzel, a Brailab PC-vel. Úgy emlékszem, hogy ez volt az első direkt meghangosítású program, ami azt jelenti, hogy a programból kikapcsoltam a Brailab PC saját képernyőolvasó részét, és közvetlenül vezéreltem a beszédfunkciókat.

BIT: Milyenek voltak a visszajelzések?

Szuhaj Mihály: A magyar felhasználók körében nagyon jók, a vakok hatalmas lelkesedéssel vették birtokukba. Piaci sikere viszont sajnos nem volt, ezért a Recognita egyévi fejlesztőmunka után úgy döntött, hogy Magyarországon nem is próbálja értékesíteni, hanem a Recognita Alapítványon keresztül ingyen adja a magyar felhasználóknak. Sajnos közben sok konfliktusom volt a cég vezetésével, véleményük szerint ugyanis én túl lassan dolgoztam. Ebben volt is igazság, az ő rutinos programozóikkal én újoncként, sok elmélettel és kevés gyakorlattal, vakon valóban nem tudtam lépést tartani.

BIT: A szoftvernek külföldön milyen sikere volt?

Szuhaj Mihály: Körülbelül ezer-ezerötszáz példányban kelt el. Szerintem ez egy jó teljesítmény volt, a cég vezetői azonban ennél többet vártak. Nem tartották megtérülő beruházásnak, bár kifejezetten veszteségesnek sem. A program és én is némileg megtűrt helyzetbe kerültünk, amíg valakinek eszébe nem jutott, hogy nevezzük be az Európai Unió által évente meghirdetett információtechnológiai versenyre. A program a benevezett 300 szoftver közül bekerült a díjazott harmincba, ami nagy meglepetésként érte a céget, és a média is felfigyelt rá. A díjat Brüsszelben vettük át, ahol egy háromnapos helyszíni bemutatót is tartottunk. Ott színvonalas szállodában laktunk, sok érdeklődő volt, sőt a zsűri is kifejezett szimpátiát mutatott a program iránt. A harmincból kiválasztott három fődíjas program közé végül nem került be, de a kiemelt szerepet talán az is mutatja, hogy az Unió akkori elnöke, Jaques Santer a három fődíjason kívül nekünk külön is gratulált. Ez, ha nem is kompenzálta teljes mértékben, mégis megkoronázta valamiképpen az addigi fejlesztéseket, az érte vállalt kínlódásokat és konfliktusokat.

Szatmári Péter
BIT, 2004. március

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük