Szépség és erő – kenuzás a fizika fényében (Mafigyelő)

Ismert, hogy a magyar kajak-kenusok évtizedek óta a világ élvonalához tartoznak, mégis csak nagyon kevesen ismerik a kajakozás, kenuzás módját, szabályait részletesen. Addig, hogy vizisportról van szó, a legtöbben könnyen eljutnak, pár vízen ringó hajó, amibe beszáll a sok széles vállú sportoló, és versenyt evez, de a többségnek már a kajakozás és a kenuzás pontos megkülönböztetése is problémát okoz, más, apró részletekről nem is beszélve. A kétféle evezés ugyanis teljesen más stílust, mozgást és erőkifejtést igényel. Vonatkoztassunk el most a hétvégi túrakenuzástól, és a sportág olyan alapvető szépségeitől is, mint a jó levegő és a természet közelsége: koncentráljunk csak a versenysportra! Először nézzük át a hajót: miben nyert olimpiát Kolonics György és Pulai Imre?

A hajó

A versenykenuk építésének 1999-ig több mint két évtizeden át változatlanok voltak a szabályai, azaz Wichmann Tamás 1976-os és Pulai Imre 1996-os világbajnoki címe többé-kevésbé ugyanolyan hajóban született meg. Ezek a hajóépítési szabályok viszonylag egyszerűek: a hajó maximum 5,2 méter hosszú, minimum 75 centi széles, és legalább 16 kiló kell, hogy legyen. Továbbá az aljának mindenhol domborúnak kell lennie – így a vízben levő, ellenállást kifejtő része minden versenykenunak nagyjából egyforma.

Hogy mitől lesz az egyik mégis jobb a másiknál? Az ördög a részletekben lakozik, mondhatnánk, valójában azonban már ezek az egyszerű szabályok is kellően szigorúak voltak ahhoz, hogy a hajóépítők évtizedekig ne tudjanak forradalmi újdonságokat kitalálni. A hajóépítésnél kitűzött cél nyilván mindig az volt, hogy hajó vízben levő része a lehető legkeskenyebb legyen – a hajó minimális szélessége és a domborúság, mint követelmény azonban adott volt.

Mégis volt egy nyilvánvaló lehetőség a szabályok kijátszására, amire azonban évtizedekig senki nem jött rá. Ki tudja, mi lehetett ennek az oka, talán a kajak-kenu sport belterjessége, talán a kényelem, mindenesetre 1997 táján jött csak rá egy lengyel kolléga, hogy az egyetlen szabályozatlan tulajdonságot, a magasságot hogyan lehetne a többi szabály betartása mellett előnyösen megváltoztatni. A kenuk magasságának addigi szabályozatlansága abból eredt, hogy szükségtelen volt megkötni a hajóépítők kezét: a túl alacsony hajóba befolyik a víz, a túl magas perem pedig zavarja a kenust az evezésben. A nagy ötlet az volt, hogy a magasságot ne egyenletesen növeljük: csak ott, ahol a sportolót ez nem zavarja az evezésben, vagyis a legszélesebb részénél, a deltánál. Ez azért jó, mert ha ugyanazt a szélességet magasabban érjük el, akkor a hajó vízben levő alja automatikusan keskenyebb lehet.

Ahol a felfelé tolt delta tehát mint egy szárny magasodik a víz fölé – ezeket hívják szárnyas kenunak -, a hajó többi része pedig látványosan keskenyebb, és ezáltal gyorsabb lehetett. A lengyelek először csak egy páros kenut építettek szárnyasra az 1997-es versenyévadra, nem is hiába – fölényesen nyerték meg benne a világbajnokságot. Egy év múlva már minden komoly kenusnemzet képviselői szárnyas kenuban indultak, mára pedig a Nemzetközi Kajak-Kenu Szövetség teljesen eltörölte a kenuk szélességére vonatkozó szabályokat.

Egyensúly

A “régi”, a szárnyas és a mai fogkefetartó-vékonyságú hajókra is igaz, hogy az átlagember szemében roppant vékony kis tákolmánynak látszanak. Az átlagember nem is téved: a kenu vízben levő része mindösszesen kb. harminc centi széles, ráadásul az alja sima és domború, vagyis rendkívül borulékony. Ebben kell fél térdre ereszkedve evezni – ez a testtartás szárazföldön is elég bizonytalan, ha kiegyenesedve nincs mire támaszkodni, hát még egy borulékony hajóban!

Elmondható tehát, hogy a már említett átlagember számára versenyszerűen szinte kipróbálhatatlan sportágról van szó: ha valaki csak úgy beszáll egy kenuba, általában azonnal ki is száll a másik oldalon, vagyis a vízben… Néhány hónap után azonban az evezéshez szükséges egyensúlyozni tudás már nem kunszt – felnőtt versenyzők akár egy szolidabb versenytáncot is tudnának ropni a hajóban. A fiatal versenyzők betanításának is fontos mozzanatai az egyre vékonyabb hajókhoz való szoktatás, ezek egyre gyorsabbak is, ezért a fiatal versenyző számára emelkedett, ünnepélyes pillanat először versenykenuba szállni – az első borulásig. A borulás megszokott, hétköznapi dolog a kajak-kenu sportban, bárki bármikor elkaphat egy alattomosan érkező hullámot, amelyek a kajak-kenusok egyik legnagyobb ellenségei.

Ellenségek

A legnagyobb problémát az említett hullámok jelentik – egy-két év után mindenki pontosan ismeri már a kisebb-nagyobb hajótípusok által keltett hullámok várható méretét. A szárnyas hajók száguldás közben például annyira kiemelkednek a vízből, hogy alig keltenek hullámzást – velük akkor van gond, ha lassan mennek…

Ha valaki beborult, két lehetősége van: kiúszni a partra, vagy visszamászni a hajóba – utóbbi sem nehéz, csak gyakorolni kell előre. Ha van valaki a közelben, még egyszerűbb a két hajón keresztültámasztani a lapátot, majd a lapát segítségével elrugaszkodni, és visszamászni a hajóba. Ez a kis trükk is az olyan apróságok közé tartozik, amelyek összekötik a kajak-kenus társadalom generációit – a módszert nekem az edzőm mutatta meg, én pedig a gyakorlatban azoknak a még fiatalabbaknak, akikhez a motorcsónakos edzőjük később ért volna oda.

A versenyzők ellenfelei közé tartoznak még a víz alatti kövek, amelyek a parthoz közel, a sekély vízben evezés közben megtörik a húzás dinamikáját, nem is beszélve a megtörő lapátról, és a megtörő egyensúlyról… Végül az ellenségek listáján az előkelő harmadik helyet a horgászok foglalják el. A horgászok semmivel sem tájékozottabbak a sportággal kapcsolatban, mint bárki más, például azzal az alapvető különbséggel sincsenek tisztában, hogy a kajak alján van kilógó kormánylapát, a kenu alja viszont teljesen sima. Hétköznapi dolognak számít, ha egy kajakos csak az evezés végén, a hajót a vízből kiemelve veszi észre, hogy egy komplett damil-úszó-horog felszerelést is beszerzett edzés közben…

Ahhoz tehát, hogy a horgásznak megmaradjanak a kellékei, azaz a horgászbotról lelógó damil ne akadjon se a hajóba, se a sportolóba, nyilvánvalóan azt kell csinálni, hogy ha kajakos közelít, a magasba kell emelni a botot (a kajakos úgyis ül a hajóban, tehát alacsonyabb), ha pedig kenus közelít, akkor éppen ellenkezőleg, le kell engedni a botot a víz felszínére, hogy a kenu simán át tudjon siklani a damil felett.

Evezés

Láttuk a hajót, tudjuk, hogy nehéz benne egyensúlyozni, lássuk a lényeget: hogyan lehet benne előrehaladni! A kenusok térdelő testtartása alapvetően féloldalas. A lapátnak csak az egyik végén van toll, azaz olyan széles rész, amivel húzni kell. Az evezés elve ugyanaz, mint egy balatoni csónakázásnál, lapát hátra, hajó előre, csak sokkal vékonyabb és gyorsabb a hajó, ezért nem annyira a vizet kapirgálja az ember, hanem a vízbe merített lapáthoz kell odahúzni a hajót. Ezt – a kajakozással ellentétben – nem karizomból kell megoldani, hanem kinyújtott karokkal kell előrehajolni és felegyenesedni. Elsősorban váll- és hátizom kell hozzá, és ez a fajta erőkifejtés más sportokkal ellentétben a legkevésbé sem természetes mozgás (valószínűleg ezért sem űzik versenyszerűen a kenuzást lányok).

Elég sokáig lehetne magyarázni, pontosan hogyan kell egy nagyot húzni – a kenuzás technikájáról születtek már egyetemi diplomamunkák, doktori disszertációk is. A jó technika javíthat az erőátadás hatékonyságán, a versenyző gyorsaságán és eredményességén. A kajakosok egyébként gyorsabbak, mint a kenusok – a kenusok sebessége nagyjából a női kajakosokéval egyezik meg, gyakran elő is fordul, hogy kenusok kajakos lányokkal edzenek együtt.

Evezni csak az egyik oldalon kell és lehet. A kis kenusok a versenykenuba való átszálláskor döntik el, melyik oldalon evezve szeretnék tölteni hátralevő éveiket. Ebbe az edző soha nem szokott beleszólni, mert életre szóló döntésről van szó – a féloldalas mozgás és a szintén féloldalas izommunka miatt később már nagyon nehéz átszokni egyik oldalról a másikra.

Aki olvasta Fekete István Tüskevár című regényét, az már tudja, hogyan lehet kormányozni a hajót úgy, hogy csak az egyik oldalon evezünk: “lapjával húz, élivel kormányoz”. A húzás kissé eltéríti a hajót az eredeti irányától, ezért a végén a lapátot elforgatva finoman ellent kell tartani a víznek, ez visszaforgatja a hajót az eredeti irányba. Mivel a hajó alapvetően hosszúkás, komoly kormányzásra valójában nincs szükség, csak a lapát kivételén kell finomítani, ami egy-két hónap alatt automatikussá válik.

Egy balosból és egy jobbosból alakulhat egy páros, amihez kicsit nagyobb méretű páros versenykenuk állnak rendelkezésre. A páros evezésnek megint csak saját szakirodalma van, például semmi sem garantálja, hogy egy jó balos és egy jó jobbos versenyzőből hasonlóan jó pár lesz. Ez fordítva is igaz, egy Horváth Csaba nevű csepeli versenyző például csapnivalóan rosszul kenuzott egyesben, egyszer kipróbálták azonban a párost ifjú csapattársával, Kolonics Györggyel, nem is hiába – egy olimpiát, valamint kilenc világbajnokságot nyertek párosban.

A lényeg persze valójában nem ez – kevesen kezdenek el csak a bajnoki cím reményében kenuzni. A lényeg a jó levegő, a jó társaság, a túrák, a napsütés, a természet szépsége és a kacsák riogatása, nem is beszélve a napozó lányokról…

Szatmári Péter
Mafigyelő, 2003. április

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük