Megvettem Pulai Imre és Tóth Emese közös, Sumákság nélkül című könyvét. Egy A6-os méretű száz oldalas kis vacak széles margókkal, az ára ehhez és a Westel támogatásához képest botrányos, kétezer forint. Mivel a kenuzásról szól, rászántam a pénzt – kár volt.
Az előszóból derül ki, hogy a kiszemelt újságíró nem ért rá, ezért a fotós írta meg a könyvet… Aztán Pulairól csak nagyon felszínesen szól a könyv, a fő mondanivaló a honvédos kenusoknak a Magyar Kajak-Kenu Szövetségről alkotott (negatív) véleményének a szajkózása. Ez a fotós lány kritika nélkül megírta, ami rosszat az MKKSZ-ről csak mondtak neki. A felsorolt kevéske tényanyag valóban érdekes, de fel sem merül, hogy a csaj a Szövetség szempontjából is objektív képet próbáljon rajzolni a helyzetről. Márpedig a kajak-kenu sportág ma is olyan eredményeket produkál, hogy a vezetőség ellen egy ilyen elfogult kirohanás egy névtelen senki tollából súlytalan, értelmetlen dolog.
Az egészről az jut eszembe, hogy néhány éve egy téli éjszakán összejöttünk egyik kenus barátom, Koli lakásán, és egy idő után sztorizni kezdtünk. Huszonévesek voltunk, egy évtizednyi kenuzással a hátunk mögött, és ez elég volt ahhoz, hogy órákon át tudjuk mesélni a jobbnál jobb történeteket, baromi röhögések közepette. A könyvben ilyen sztorizás egyáltalán nincs, pedig valószínűleg lett volna miből meríteni Pulai Imre esetében is. Csak ízelítőnek egy honvédos sztori: volt ott egy egypetéjű ikerpár, a két Kukonya. Egyikük sem igazán tudott kenuzni, hát megpróbálták egyszer párosban, de az sem jött be, utolsók lettek a Budapest Bajnokságon. Viszont már a célba érésük előtt rajtuk röhögött mindenki, mert még a futam közben üvöltözni kezdtek egymással:
– Kurva anyádat!
– Te kurva anyádat! 🙂