Kedvencek temetője

A tévé kapcsolgatása közben akadtam egy olyan sírásó cég bemutatásába, akik cégszerűen foglalkoznak azzal, hogy emberek tetemeit egyik helyről a másikra szállítsák, majd ott ismét – remélhetőleg örök – nyugalomba helyezzék őket. Erre gondolom bűncselekmények vagy temetőbontások esetén van szükség, végül is minden munkát meg kell csinálnia valakinek, ez pedig, mint kiderült, a megfelelő felszerelések birtokában semmivel sem vészesebb, mint bármelyik másik.

A műsor vége felé kérdezték meg a cég munkatársait, hogy ők milyen elhelyezést szeretnének haláluk után, milyen érzés előre tudni, mennyi minden történhet velük később. A sablonos válaszokat külön ismertetés nélkül is el lehet képzelni, az egész sztorit igazából csak azért meséltem el, mert minket, embereket legalább megkérdeznek arról, hová szeretnénk kerülni halálunk után, és bár kivételek sajnos ilyen szempontból is akadnak, elhunyt embertársainknak általában megadjuk azt a tiszteletet, hogy ott helyezzük örök nyugalomra őket, ahová azt előzőleg kérték.

Az állatok ilyen típusú kéréssel nehezen tudnának előállni, ettől függetlenül a hozzánk közel álló állatoknak sokan szinte emberhez méltó végtisztességet adnak. Egy egész életében hűséges kutyusnak ki is jár, hogy a gazdái közelében, a kertben, a ház mögött helyezzék örök nyugalomba, vagy kert híján nekem például két papagájom fekszik az utca túloldalán levő garázsunk mellett. Szép kis fa nőtt ott, ahová temettük őket.

Döglött galamb az üvegtetőnA vadon élő állatok nincsenek ilyen szerencsés helyzetben, többségük egy másik állat eledeleként végzi. Azt a galambot sem kérdezte meg senki a véleményéről, amelyik tavaly, ősz vége felé került holtan az Északi Tömb déli kapuja feletti üvegtetőre. Olyan helyzetbe került, amelyet talán a legkevésbé kívánna bárki is a halála utáni időre: kifacsarodott nyakkal megrohadni ország-világ szeme előtt. Ennél az is jobb, ha nyom nélkül elfogyasztják a tetemet a dögevők vagy a kukacok – de ez a galamb valamiért még a dögevőknek sem kellett. Ott fekszik az üvegen, fentről sasolja az egyetemistákat, az oktatókat vagy az épületet kibérlő rendezvényszervezők elegáns vendégeit. Ősszel azon gondolkoztam, hogy télen legalább majd eltakarja a hó – dehogy takarja, hiszen a hó alatt lesz majd… Az üvegtető jóvoltából tökéletesen látható is maradt egész télen, a képet január hetedikén készítettem.

Kanyarodjunk el közéleti irányba: kinek a feladata lehet, hogy eltüntesse? Meg lehetne kérdezni a kertészt, a portást, az üzemeltetőket, a szervezeti egységek vezetőit – feltételezem azonban, hogy nincs olyan személy az egyetemen, akinek a munkaköri leírásában megtalálnánk a porta feletti üvegtetőre esett állattetem eltávolítását. Alapesetben csak-csak eltakarítaná valaki, ez az üvegtető azonban totál elérhetetlen mindenfelől, esetleg egy tűzoltólétra vagy valamelyik fenti ablakból egy sziklamászókötél segíthetne. Ekkora szervezést azonban nyilván senki nem vállal fel miatta, persze ez sem a galamb halotti méltósága, inkább az undor miatt lenne fontos.

A galamb télen, hóval fedve, de alulról jól láthatóanAz időjárás persze csak-csak eltünteti majd, szerintem a galamb “nagyja” már így sincs ott, csak az üvegre száradt-kövesedett része, érdekes, hogy alulról továbbra is ilyen egységes egésznek látszik. Azt hittem, az olvadó hó legalább részben lesodorja majd, vagy cseppenként lehull az elhaladó tanulóifjúság nyakába, de nem, vagy legalábbis a sziluett változatlanul megmaradt.

Persze hülyeség, hogy Afrikában éheznek a gyerekek, Irakban háború van, és itthon is bármikor találunk ezer szörnyű és méltatlan sorsot az emberek között, én meg egy döglött galamb méltóságáért emelek szót. Demagóg érvek sorát hozhatnám fel, például hogy minden élőlény megérdemli a tiszteletet és odafigyelést, vagy hogy elsőként a saját környezetünkre kellene tudni odafigyelni. Valójában azonban a fenti eszmei mondanivalók egyikét sem kívántam az olvasóközönség tudomására hozni – egyszerűen csak késő ősz óta van egy döglött galamb a porta fölötti üvegtetőn, és ez annyira béna, morbid és röhejes dolog, hogy már nem tudtam megállni szó nélkül.

Szatmári Péter
Nyúz, 2003. április 2.

One thought on “Kedvencek temetője

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.