A Múzeumok Majálisa című rendezvényen a HVG Könyvek Kiadó egy kis kempingasztallal képviseltette magát, és olcsón lehetett HVG-könyveket venni, illetve ingyen adták a katalógust. A katalógusból az derült ki, hogy a kiadónál mostanában elég jó a felhozatal, ennek köszönhetően az utolsó könyvtári köröm alkalmával kizárólag HVG-könyveket kölcsönöztem ki, ezek egyike volt az Épület-komplexus.
A könyv azt tárgyalja, hogy a nagy hatalmú és/vagy gazdag emberek hogyan kívánnak épületek formájában emléket állítani maguknak, illetve hogyan támogatja egymást a hatalom és az építészet. Milyen épületeket építtetett Hitler, Sztálin, avagy Nixon, Bush és Bill Clinton, mindez mit árul el róluk, illetve mit árul el a nekik dolgozó építészekről.
A megbízók és az építészek viszonyát a szerző sajnos elsősorban az építészek oldaláról vizsgálja, az ő életrajzukat, személyiségüket és motivációikat mutatja be részletesen, ami egy építész számára biztosan nagyon érdekes, de engem a politikusok oldala érdekelt volna jobban.
A könyv legnagyobb része az épületek (vagy azok terveinek) bemutatásából áll, amelyek a fenti sajátos viszonyokból születtek. Ezek a leírások nagyjából érthetőek, bár itt-ott a szerző túlzott építészeti és egyéb műveltséget feltételez az olvasóról. A mondanivalója ettől függetlenül érthető, viszont praktikusabb és beszédesebb lett volna a hosszú bekezdések helyett néhány fotót közölni (a fejezetek elején van egy-egy kép, de azok a szöveggel csak érintőlegesen állnak kapcsolatban).
Az is nehezíti az olvasó helyzetét, hogy a szerző ide-oda ugrál az épületek és építészek között. A fejezetek nagy vonalakban egy-egy témáról szólnak, az első például a hitleri Németországról, a második a sztálini Szovjetunióról, de van olyan fejezet, ami kettő témát dolgoz fel, és van, ami háromnál is többet. A fejezeten belül aztán elkezdi például Hitlerrel, aztán Sztálinnal folytatja, majd egy kicsit kitér Szaddámra, végül visszavált Hitlerre, illetve ugyanezt csinálja később az amerikai elnökökkel is – olvasás közben én többször is elvesztettem a fonalat, hogy melyik épületről vagy építészről van szó egyáltalán.
Mindettől függetlenül is érdemes a könyvet elolvasni. Egyrészt a nagyratörő tervekhez és épületekhez tartozó történetek önmagában is érdekesek, másrészt a politika és az építészet együttműködésének megismerése része kellene legyen az általános tájékozottságnak. Rendkívül beszédes például a diktatúrák és a fejlett demokratikus államok közötti kontraszt, nekem különösen az angolok visszafogottsága tetszett. És persze mindezek magyar változatát is megtaláljuk, ha körülnézünk, elég csak az újraterveztetett és a Duna-partra költöztetett Nemzeti Színházra, illetve azt a méreteivel elnyomó Művészetek Palotájára gondolni – a könyvben ezekről persze nincs szó, de a belőle megismert példákat továbbgondolva ezt-azt azért kis hazánkról is megtudhatunk.
A könyvet érdekes kontextusba helyezi még WérGidának a lehető legtöbb idegen szó használatával megfogalmazott blogbejegyzése, például kiderült belőle, hogy Deyan Sudjic a demokrácia és az építészet kapcsolatáról is írt már könyvet (ez tehát értelemszerűen a diktatúra és az építészet kapcsolatáról szól).