Amikor kitaláltam, hogy eggyel komolyabb hobbiszinten szeretnék fotózni, havi egy-egy alkalomra gondoltam. Ehhez képest most hétvégén szombaton is, vasárnap is adódott egy-egy lehetőség: szombaton Disney on Ice az Arénában, vasárnap pedig stúdiófotózás Gergővel.
Az Arénába a zene.hu részéről Hajni megszervezte az akkreditációmat, de a szervezők nem engedélyezték profi fotók készítését. A tudósítás viszont rendben volt, adtak hozzá három jegyet, úgyhogy elmentünk a csajokkal megnézni. Az este 7 órás előadás végére Dóri kicsit fáradt volt, de különben kitűnően szórakoztunk, a műsor nagyszerű volt, én pedig ezt a tudósítást írtam, amit ezzel a videóval illusztráltam:
Gergőnek egy baráti beszélgetésen meséltem, hogy komolyabban is fotózni kezdtem, és elhatároztuk, hogy csinálunk egy profi stúdiófotózást. Mármint a stúdió profi felszerelés volt és profi asszisztencia, Gergő profi modell, kitűnő ötletekkel és profi a grafikai utómunkában is. Én meg voltam a fotós. De élvezetes volt és jól sikerült ez is, az eredményt pedig Gergő folyamatosan teszi fel a Facebookra és az Instára:
Amikor megálmodtam, hogy koncerteket akarok fotózni, nyilvánvaló volt, hogy a kit objektív és a nifty-fifty néven is ismert fix 50mm-es kis lencse ahhoz nem lesz elég. De a kirándulásokon és családi eseményeken is sokszor éreztem a nagyobb fényerő, máskor a stabilizátor hiányát, úgyhogy idén karácsonyra egy új objektívet kértem ajándékba.
Az első kérdés nyilván a látószög volt, de a 18-55 mm-el tulajdonképpen meg voltam elégedve. Érdekes volt látni, hogy a használt objektív hirdetésekben milyen sok a teleobjektív – az emberek megveszik, aztán rájönnek, hogy nagy, nehéz, és rettentő macera elvinni például kirándulni. A Normafán láttam egyszer egy apukát, aki egy kb. 500mm-es, öt kilós ágyúval fényképezte a kisfiát – én inkább maradnék egy könnyebb, jobban hordozható eszköznél.
A Bélától tavaly kölcsönkapott Sigma 17-50mm f.2.8 eléggé adta magát: négy különböző kültéri eseményen fotóztam vele és kitűnően bevált. Hogy biztos legyek a dolgomban, decemberben ismét elkértem egy ovis kézműveskedés és a könyvtári Mikulás megörökítésére és ezúttal is jó volt. Ugye nagy fényerő, stabilizátor – egy ilyen objektívvel szinte nincs elrontott kép. Az egyetlen kérdés a Canon/Sigma/Tamron közötti választás maradt, de a Canon kétszer annyiba kerül és annyival nem jobb, a Tamron húszezerrel drágább és valamivel rosszabb. Úgyhogy hazafelé beugrottam a 220Voltba és megvettem a harmadik objektívemet is.
Nika koncertjén már azzal fotóztam, jó volt, most szombaton pedig elvittem a cirkuszba a Főnix – Tűzcirkusz előadásra. Az eredmény itt is meggyőző volt, ezen a képen például nagyon jól látszik, miért. Fent ültünk, messze a porondtól. Alig volt fény. Ez a két lány villámgyorsan pörgött körbe-körbe. 1/1250s záridőt választottam, amihez a gép nyilván maximális 2.8-as rekeszt és maximális érzékenységet (ISO 6400) párosított. Ezzel sikerült úgy elkapni és kimerevíteni ezt a pillanatot, hogy – nagyobb felbontásban – még a lányok flitterei is látszanak a harisnyán.
Az előadás egyébként jó volt, nekem a bűvész, a lovasok, a Rippel-brothers, és a végén a körben forgó fazon voltak a kedvenceim, Dórinak pedig a teve, akinek integetett is. Voltak gyengébb számok is, amikor csak táncikáltak a szereplők, meg a konferanszié, aki kínosan gyenge szövegeket mond, de egy szombat délutánra ez a program teljesen jó volt.
Szóval tavaly sokat gondolkoztam azon, mit fotóznék szívesen. A családot, kirándulásokat, ez rendben van, de szerettem volna másfajta élményt, másfajta kihívást is. Ugyanakkor a tájképeket nézni is unom, nem hogy fényképezni, a makrózás szintén nem érdekel, a portré esetleg, de annyira nem, hogy modelleket keressek. Az érdekel, ahol történik valami, ahol emberek vannak, ahol nyüzsi van. Ilyen például a politika és a sport, de praktikusan olyasmit kerestem, ahová amúgy is szívesen elmennék. Bereczky Zoltán decemberi koncertjén a KMO-ban esett le a tantusz: a koncertek.
Kerestem tehát ilyen témájú portált és a zene.hu állt a legközelebb ahhoz, amire én gondoltam: koncertfotók és beszámolók. Jelentkeztem, örültek neki és némi egyeztetés után akkreditáltak Veres Mónika Whitney Houston-estjére az Orfeumba.
Felkészülésként DPS-cikkeket olvastam, mert ahogy minden létező fotós témáról, a koncertek fotózásáról is legalább 5-6 alapos írásuk van. Hogy időben kell érkezni és tájékozódni, hogy a zenekar is szerepeljen, a közönség is, érződjön a hangulat, hogy ne vakuzz az énekes szemébe és így tovább.
Ott a helyszínen először bátorságot kellett gyűjtenem: itt van ez a híres énekesnő, honnan lenne nekem bátorságom közel menni hozzá és lefényképezni. Szerencsére mire a közönség táncolni kezdett, én is ellazultam. Egy másik kihívás volt a technika: azt hittem, hogy a nagy rekesz automatikusan rövid záridővel párosul. Csakhogy kevés fény esetén érzékenységet is kellene emelni, de a gép inkább az alacsony érzékenység / nagyobb záridő kombinációt választja, vagyis a képek bemozdulnak – a rövid záridő kell legyen a kiindulópont.
Aztán én abban a hitben éltem, hogy tudok jó képeket komponálni. Ez más esetben, néhány perces felkészülés után, jól instruálható szereplőkkel néha tényleg sikerült – egy dinamikusan mozgó énekesnőről képet komponálni viszont teljesen más kategória. Nika egyébként alapvetően jó fej volt, sokszor rám nézett, szerepelt a kamerának is, de ezek 1-2 másodperces villanások, amikor vagy éppen felkészültem a kattintásra vagy nem – két teljes órán át készenlétben lenni is egy kihívás.
Szintén figyelni kell arra, hogy ne zavarjam a fizető közönséget, és amikor először előrébb léptem, tényleg 1 másodperc után veregette meg egy csaj a vállamat, hogy menjek arrébb… Szerencsére később a közönség már látta, hogy ide-oda járkálok, nem maradok sokáig egy helyen, és amúgy is mindenki táncolt.
Másnap pedig a szerkesztés: Noémivel együtt próbáltunk olyan képeket kiválasztani, amin Nika várhatóan magának is tetszeni fog. De kialvatlanul kiválogatni és megszerkeszteni 280 fotót elég vicces, meg hogy cikkírást is vállaltam… Nika elképesztően jó énekesnő, mindent el tud énekelni, a zenekar is jól játszott, a buli kitűnően sikerült. De mit lehet erről írni? Még szerencse, hogy jegyzeteltem a dallistát, és még az jutott eszembe, hogy „az úri közönség táncol”, úgyhogy ez lett belőle.
Zsófi Pamkutya-rajongó, és a PlayIT rendezvényt is megemlítette, ahová szívesen elmenne. Amikor észrevettem, hogy Pamkutyáék is pont ott lesznek, vettem két jegyet és együtt elmentünk.
Maga a rendezvény szuper, számtalan videójátékot lehet kipróbálni. Minden tele van Xbox-okkal, Nintendoval, óriási monitorok, konzolok sokasága. Azt nem teljesen értem, aki egész nap ugyanazt a játékot tolja, annak miért éri meg kifizetni a jegyet – szerintem itt inkább csak kipróbálni érdemes, amit később esetleg megvásárolnál. Mi is kipróbáltunk vagy húszféle játékot, virtuális valóságokat, érintőképernyős laptopot, szobafalnyi képernyőn toltunk Pac Mant…
Zsófit az ülős játékok felől mindig diszkréten a mozgásos játékok felé tereltem: kardozott, kommandózott, falat mászott, illetve Just dance-elt, élesben, pontozásra, Nintendo Switch-csel, Xbox Kinect-tel, Viszkok Fruzsinával és a Fame zenéjére…
Műsor
A színpadi műsor viszont csalódás volt. OK, lehet, hogy ezeken a rendezvényeken ez szokott menni, de engem egyáltalán nem érdekel, ahogy relatíve érdektelen arcok jópofáskodnak vagy játszanak. A Pamkutya fivérek például zenei paródiákról lettek híresek, ezért én arra gondoltam naivan, hogy talán énekelni fognak a színpadon, de ehelyett Speed Runnereztek és kidobósoztak (mármint Xboxon)… Zsófi örült, hogy látja őket személyesen, de műsornak ez sajnos nagyon gyér volt.
Fotózás
A fotós elképzelésem viszont szuperül bejött. Az alapötlet ugyanaz volt, mint tavaly Gubik Petrával, hogy ne egy jellegtelen rajongói fotót készítsünk, amin ketten egymás mellé állnak és mosoly, hanem Gubik Petrát például arra kértem, hogy nézzen vagányul és lám, milyen klassz kép lett belőle. Pamkutyáéknál azt vettem észre, hogy a gyerek rajongókhoz általában lehajolnak, ezért mi lenne, ha itt viszont Zsófit emelnénk fel hozzájuk. Vagy emelnék fel ők maguk…
Nagy szerencsénk volt, hogy szereztem korai belépő kupont, mert a reggeli pódiumbeszélgetés előtt még volt idő félrehívni őket – a későbbi dedikálásokon mindig több százan álltak sorba hozzájuk, ott már ilyesmire nem lett volna lehetőség. Így viszont némi hezitálás után sikerrel abszolválták a „gólya viszi a fiát” nevű tornagyakorlatot, és mekkora fotó lett ez is!
A másik, amit az (előző) hosszú hétvégén kipróbáltam, a kisállat-fotózás volt, a DPS vonatkozó cikkének tippjeit felhasználva. Ugye szemmagasságból, közelről, nagy látószöggel, édi pózban lefényképezni a kutyát, ahogy kinyújtja a nyelvét.
Fifivel már az első ponton elakadtam: ő egy tacskó, és ha leguggolok, még mindig bőven felülnézetben vagyok. Az adott ruházatban a földre fekvés nem volt lehetséges, ha viszont csak a fényképezőt tartottam a föld közelébe, a komponálást nem lehetett megoldani, például már eleve egyenesen tartani sem tudtam a gépet…
Bummerrel szintbe kerülni könnyű volt, vele az volt a probléma, hogy ő túl barátságos… Amikor leguggoltam, mindig azonnal odajött barátkozni, bújni és nyalakodni, alig győztem menekülni, mielőtt a fényképezőt is összenyalta volna. Teljesen kizárt, hogy Bummert közelről le lehessen fényképezni. Ahogy a hátteret sem én választom meg – ez nem úgy működik, hogy a kutya oda ül, ahová én kérem… Amikor a csajok végre lefárasztották, akkor volt esélyem néhány képre, messziről…
Az ember mindig azt hiszi, jobb képeket készítene, ha venne jobb objektívet, jobb vázat, jobb telefont… Pedig a kezében levő eszközt sem ismeri. Én például csak most kezdek rácsodálkozni, hogy a RAW formátum használata milyen lehetőségeket rejt: egy csomó kép megmenthető velük, ha „csak” az expozíció, a színek, a fény lett elrontva. A kit objektívvel is…
A szerkesztés kapcsán a DPS profi szerzői számtalan cikket írtak a Lightroom lehetőségeiről, de nekem a Photoshop Express is tökélesen bevált. Ingyenes (mármint legálisan ingyenes), ismeri a Canon RAW formátumát (*.cr2) és bár az első fülön valóban a gagyi filterek vannak, nyilván a második fülön a vágással kell kezdeni. Aztán a harmadik fülön a Light (Exposure!), Color (Temperature!) és Details (Sharpen!) menükben történik a csoda: az átlagos képből világos, ragyogó és éles kép válik.
Ez a kép például az erdeti, fényképezőgép által konvertált JPG-ben felül csak egy nagy sötétség volt, a falevelek sem ragyogtak, alul meg csak a szürke kő. A RAW verziót tovább szerkesztve viszont ilyen lett:
Az egyetlen probléma, hogy a tapipados kis laptopon egyrészt lassú, másrészt kényelmetlen a szerkesztés. Egyszer kipróbáltam ugyanezt még a Nuance-nál a benti, asztali erőművemen, egérrel, 24″-os monitoron, na úgy már kényelmesebb volt a képeket megszerkeszteni…
Rengeteget fotóztam az utolsó fotós témájú bejegyzésem óta, és lehetőségem nyílt kipróbálni három új objektívet is. Elsőként egy fix Canon 24mm f2.8-ast, aminek az adott környezetben (Népliget, napfény) nem volt sokkal jobb képe, mint az én kit objektívemnek – mondjuk rosszabb se. Később jöttem rá, hogy a valódi előnye a mérete – mondjuk ez elég nyilvánvaló, de ha úgy nézem, feleslegessé tenné a külön fotóstáskát. És ez érdemi könnyebbség: jelenleg, ha fényképezőt is viszek magammal, az plusz egy csomag a vállamon – ezzel az apró objektívvel viszont a gép elférne az igazolványok mellett is.
Aztán életemben először fényképeztem teleobjektívvel (Tamron SP AF 70-300mm f/4-5.6 Di VC USD), az iskolai évnyitót, és elképesztő élmény volt: nagy fényerő, stabilizátor, és a tornaterem másik végéből is lehetett vele gyönyörű portrékat készíteni. Mondjuk a teleobjektív még plusz egy táska és még plusz két kiló súly, tehát ilyennel nyilván rendezvényt érdemes fotózni, nem például erdei kirándulást…
A harmadik pedig a kit objektívek plusszos verziója (Sigma DC 17-50mm f2.8 EX HSM), tájképek, portrék, szintén nagy fényerő és stabilizátor: mindent tudott, sőt mindent jobban tudott egyedül is, mint amit a két saját objektívem külön-külön. A súlya mondjuk dupla annyi, mint azoknak együttvéve, ezért például az erdei akadályversenyen annyira nem volt vicces végigcipelni… De a képek nagyon-nagyon szépek lettek, például ez itt Dórival a Normafánál:
A beállításokat is gyakoroltam: könnyen bele lehet kavarodni, hogy az objektív, a látószög, a vaku, az érzékenység, a rekesz, a zársebesség, a kompozíció, minden legyen megfelelő, miközben egy képet elkészíteni tipikusan van kb. 5 másodperc. Valójában a legnagyobb homály a rekesz volt, de amikor konkrétan annak kerestem utána, az egyik cikk rávilágított, hogy a rekesz és a zársebesség ellentétesen mozognak! Ez egy óriási megfejtés volt nekem, mert egyszerűbb döntési szituációt teremt attól függően, hogy mi a kép témája: portréhoz nagy rekesz kell (-> kis mélységélesség), hogy a háttér elmosódjon, csoportképhez kisebb rekesz, hogy mindenki fókuszban legyen, tájképhez pedig még ennél is kisebb, hogy minden éles legyen a képen. A záridőt pedig a gép maga beállítja, például egy hegy például szinte biztosan nem fog bemozdulni, mialatt fényképezem… A kisebb záridő pedig a mozgás fényképezésénél lehet a kiindulópont, itt például Noémi ugrását sikerült szerintem klasszul elkapni:
Az alapvető igényem az volt, hogy a gyerekeimről legyenek szép és jó minőségű fényképek. Mindig is nosztalgikus alkat voltam, és mióta elég öreg lettem ahhoz, hogy legyen mire visszatekinteni, sokszor zavart, hogy fontos eseményekről nincsenek fényképek, legfeljebb néhány béna papírkép egy albumban, évszámok nélkül… Elhatároztam tehát, hogy a gyerekek életét jó minőségű, rendezett fotókkal, és lehetőség szerint videókkal fogom dokumentálni.
2009-ben jártunk, algi tanított minket videózni, ami egyrészt élvezetes volt, másrészt hasznos a dramaturgia, témaválasztás, beállítás témaköreiben. Micsoda szórakozás volt például 10 snittben bemutatni, ahogy Noémi bejött az ajtón! Vagy amikor direkt unalmas videót kellett csinálni! Le is videóztam a Hattyúházat, összevágtam unalmasra, majd jó érzékkel hozzáadtam a Chicago Bulls drámai bevonuló zenéjét, hogy mégse legyen olyan unalmas…
A fényképezésről pedig Trychydts tanított sokáig. Nagyon erősen bevésődött például az egymáshoz optikailag közel vagy távol levő emberekről szóló lecke, és például ehhez Noémit és Zsófit egyszer direkt úgy fényképeztem le, nagy látószöggel, mintha távol lennének egymástól.
Trychydts-től a másik segítséget a fényképezőgépek kölcsönadása jelentette. Állandó vesszőparipám, hogy a vegyek-ne vegyek kérdés eldöntése mennyivel könnyebb lenne, ha az eszközöket előzőleg ki lehetne próbálni (nem csak a fotós dolgokat, mindent). Néhány nap, mondjuk egy hét eltöltése a kiválasztott eszközzel sokat segítene abban, hogy érezd, mennyire van rá valójában szükséged. És nem úgy, mint a fotós tanfolyamokon, hogy stúdióban, profi modellekkel, tehát idegen helyen, idegenekkel, hanem a saját életedben, a saját nyaralásodon, a saját családoddal. Ezért óriási segítség volt, hogy Trychydts kölcsönadta a saját fényképezőgépeit, és nem csak egy hétre, hanem Zsófit a születésétől kezdve két és fél éves koráig az ő fényképezőivel fényképeztük… aztán vettünk saját, tükörreflexes Canont.
Nagymamám egyébként 13 éves volt, amikor először fénykép készült róla. Zsófi most 9 éves, Dóri 4, és eddig 16 ezer fényképünk van róluk…
50mm f1.8
A Canonnal és a 18-55mm-es kit objektívvel el is voltunk évekig, mert nyilván elég jó képeket készít, ahogy egyébként a mobiltelefonos képek is elég jók ma már, akár fotóalbumba előhívatni is. Egy különös fotós élményem volt csak, amikor 2012 nyarán Trychydts kölcsönadott egy fura objektívet, amivel nem lehetett zoomolni. De azért amikor elmentünk a családdal sétálni a Kopaszi-gátra, fényképeztem vele, és kb. csoda történt: a képek elképesztően szépek lettek. Visszanézve teljesen érthetetlen, miért nem vettem olyan objektívet magamnak is, gondolom a magas ára tartott vissza.
Aztán teltek az évek, és egy kollégámról kiderült, hogy fotózik, nálam jóval haladóbb szinten, nagyon jókat beszélgettünk a témáról. Tavaly ősszel ő is kölcsönadott egy objektívet, amivel szintén nem lehetett zoomolni, de én azért elvittem a következő osztálykirándulásra. Ott is csoda történt, elképesztően szép képeket készítettem vele. Ekkor kezdtem el komolyabban utánanézni a témának: ez egy Canon 50mm f1.8-as objektív volt, fotós körökben közismert és közkedvelt, de nekem új volt. És mivel az eltelt évek alatt az objektív ára csökkent, a fizetésem viszont emelkedett, nem sokkal később vettem sajátot is.
Osztálykirándulás
A másik tavalyi élmény az osztálykirándulások felfedezése volt, ami nem csak kitűnő szórakozás, de egyben kitűnő fotózási lehetőség is. A gyerekek mindig csinálnak valami érdekeset: egyrészt a kirándulás céljának megfelelően, másrészt ha csak játszanak, harmadrészt szeretnek csoportképeken részt venni. A képeknek hálás közönsége is van, a többi szülő, akik örülnek, hogy látják, mi történt a kiránduláson és hogy a gyerekek jól érezték magukat. Fordított esetben (ha én nem vagyok ott és más fényképez) én is hálás közönsége vagyok mások osztálykirándulós képeinek.
Vaku helyett…
A következő lépés a vakuzási technikám fejlesztése lehetett volna, és olyan szerencsém van, hogy vakuból is kaptam kipróbálásra. Az idei óvódai ballagást fényképeztem, ahol a kicsik ballagtatták a nagyokat és Dóri mint kicsi volt érintett. A képek szépek lettek, de zavart, hogy a vaku nagy, nehéz és az elemeket tölteni kell. Nem igaz, hogy a direkt/szórt fényt problémára még nem találtak ki valami egyszerűbbet! Természetesen de, Professor Kobre Lightscoop nevű eszköze például pontosan erre való, és Kínában már lemásolták és legyártják harmadáron. Sok tapasztalatom még nincs vele, de már várom, hogy valamilyen beltéri eseményen komolyból is fotózhassak vele.
Digital Photography School
Az elmúlt hetekben pedig az interneten kerestem új kihívásokat. Nagyjából tudom, mi nem érdekel: a tájképek, a növények és az állatok, nem sok értelmét látom, hogy lefényképezzek például egy mókust, egy madarat vagy egy virágot. Felmerült a színházi fotózás, mint ötlet, de egyrészt teleobjektív kellene hozzá, ami nekem nincs, másrészt a fotós bemutatókat és sajtótájékoztatókat délelőtt tartják, amikor dolgozok. Harmadrészt rájöttem, hogy ha mondjuk pont az Operettben lehetne fotózni, és elkészítem Kocsis Dini és Gubik Petra tízezredik közös fotóját, akkor sincs semmi. Van egy lány, aki pontosan ezt csinálja és klassz fotói vannak, de a magam számára mégsem látom ebben a perspektívát.
Találtam viszont egy oldalt, a fantáziadús nevű Digital Photography Schoolt, ami pont az én tudásszintemnek megfelelően ad tanácsokat. Innen vettem az ötletet a fekete-fehér fotózáshoz is, nagyon jól leírták, mitől lesz jó egy fekete-fehér kép, és tényleg sikerült néhány jól eltalált képet készíteni a családról.
Innen vettem az ötletet a blue hour lefényképezéséhez is. Gondoltam, hogy felmegyek hozzá a Köki tetejére, de végül csak az erkélyre ültem ki, az égbolt onnan is látszik, a technika felfedezéséhez elég lesz ez is… A kék ég valóban meglett, a konkrét témaválasztáson viszont még dolgozni kell: legközelebb egy panelháznál mindenképpen érdekesebb témát kellene választani…
Jó év volt a 2011-es is, hasonlított 2010-hez: egészségesek voltunk, békességben és boldogságban éltünk hármasban. Az is hasonló volt, hogy Noémi itthon volt Zsófival, én pedig az alapítványnál dolgoztam, 2012. ebből a szempontból rögtön januártól más lesz, mert Zsófi bölcsődébe fog járni. Noémi Zsófi nevelése mellett sikerrel haladt előre a mérlegképes könyvelői végzettség felé, én pedig az angol nyelvtudásomat igyekeztem felfrissíteni és új könyves oldalt indítottam.
Temetés idén egy sem volt, bár sajnos meghalt Bartha Zsuzsa, csak nem akart magának temetést. Volt viszont egy esküvő is, Teri, az unokatesóm feleségül ment Robihoz, majd októberben megszületett a kislányuk, Brigi. Tegnap éppen meglátogattuk őket, Brigi nagyon aranyos, szépen elnézelődött a kezemben, Zsófi viszont alig mert hozzányúlni, a másod-unokatesó olyan kis törékeny még.
A legtöbb tavalyi célkitűzésemet csak „majdnem” sikerült elérni. Fogytam 7 kilót 12 helyett, ez sem olyan rossz, jövőre a cél: 9 kiló mínusz.
400 kilométert kocogtam az idén, de ami sokkal viccesebben hangzik: 537 alkalommal futottam körbe a közeli focipályát… Egyszerre a félmaraton (a 4 Sziget-kör) sajnos nem jött össze, 3 kört egyben viszont többször is le tudtam már futni. Ilyenkor két körön át jól megy a futás, a harmadik kör viszont már csak szenvedés és kín. Az utolsó alkalommal volt olyan, hogy a harmadik kör is dinamikusan és erőből ment, és ez reményt ad, hogy ha még néhányszor sikerülne ilyen módon három kört futni, egyszer majd belevágok a negyedikbe is – remélhetőleg 2012-ben.
Könyvírás: könyvet írni nehéz. Maga az írás még menne, hiszen kb. hetente szoktam írni 5-6 ezer karakteres cikkeket vagy blogbejegyzéseket. A probléma, hogy egy könyv kb. 100 ezer karakternél kezdődik, és mivel nem tudom folyamatosan írni, nehéz újra és újra felvenni a fonalat. A jó hír, hogy az ünnepek alatt volt időm, és meg is írtam egy könyv nagy részét. A témája a látássérültügyi informatika, és most 94 ezer karakternél jár, innen már be tudom fejezni a szokásos hétköznapi tempó mellett is. Egy pályázatra akartam beadni, de aztán meggondoltam magam, kerestem viszont rendes kiadót neki. Állítólag ki is adják, ha befejezem, meglátjuk.
Három angol nyelvű könyv: ez megvolt, újságcikkek a Vakok Világán kívül megvoltak, Balaton-átúszás 2:09 alatt, de megvolt. Trychydts segítségével sokat fejlődtem a fotózásban, a videózásban semmit, az írásban nem tudom, 2012-re mondjuk ezek nem olyan fontosak. Összesítve tehát:
Célok 2012-re:
9 kilót lefogyni,
félmaraton lefutása (4 kör a Margit-szigeten),
befejezni és kiadatni a könyvemet,
letenni az Euro B2 szóbeli angol nyelvvizsgát (mivel csak írásbelim van még).
Másodlagos célok:
Balaton-átúszás 2 órán belüli idővel (ha megrendezik és ha eljutok rá)
olvaslak.hu: legalább 52 cikk (kb. hetente egy), a meglevő szerzők megtartása, újak bevonása.
Klassz, amikor az ember barátjának a modellfotózás a hobbija. Klassz, mert a modellfotózáshoz elsősorban sokféle modell kell, így ránk is sor kerül, és klassz a hobbiszint is, mert így Trychydts nem profi modellekkel vagy megbízókkal dolgozik, hanem a barátaival, ezúttal velem. A múltkor hármunkról készített családi fotókat, a hobbijának köszönhetően tehát már két komplett sorozat van rólunk egészen kitűnő minőségű képekből. Plusz Trychydts fotózta már Nórát is, meg az esküvőnket is, Zsófi keresztelőjét is, ráadásul mi magunk is Trychydts korábbi fényképezőgépét használjuk, amit meghatározatlan időre kölcsönadott nekünk – kész főnyeremény az ismeretsége.
Ezúttal tehát én voltam a modell, ami különösebb meglepetést nem hozott, öltönyben kellett megjelennem a már ismert stúdióban. Ott pedig egyszerűen követtem az instrukciókat, ez sem okozott problémát, bár ahhoz, hogy ezek a képek válltól felfelé ilyenek legyenek, válltól lefelé néha meglepően idióta testtartásba kényszerültem. A Telesport műsorvezetői jutottak eszembe, akik az asztal felett látható öltönyhöz az asztal alatt néha rövidnadrágot viseltek, itt is csak az volt a fontos, ami felül látszott.
A kész képek pedig hát ilyenek, nekem elég furcsa ilyen precízen beállítottan, precíz megvilágításban viszontlátni az arcomat. Nagyjából olyan, mint a hangomat viszonthallani, furcsa, de a többség szerint a képek jók lettek, ennek örülök. Nicoline kérdezte, mire fogom használni őket, gondolom első körben Facebook-profilfotónak (egyébként már az előzőt is Márk készítette Zsófi keresztelőjén), később pedig, algi ötlete nyomán, ha bekerülök a 100 leggazdagabb magyar közé, majd abba a kiadványba is küldök ezek közül.
Kerestem tehát ilyen témájú portált és a 
Ezúttal tehát én voltam a modell, ami különösebb meglepetést nem hozott, öltönyben kellett megjelennem a már ismert stúdióban. Ott pedig egyszerűen követtem az instrukciókat, ez sem okozott problémát, bár ahhoz, hogy ezek a képek válltól felfelé ilyenek legyenek, válltól lefelé néha meglepően idióta testtartásba kényszerültem. A Telesport műsorvezetői jutottak eszembe, akik az asztal felett látható öltönyhöz az asztal alatt néha rövidnadrágot viseltek, itt is csak az volt a fontos, ami felül látszott.