Koncz Zsuzsa koncertje az Arénában (zene.hu)

Koncz Zsuzsa műsorán nem fog az idő – ha ő maga nem emlegette volna az elmúlt éveket, a közönségnek nem tűnt volna fel, mennyi ideje áll színpadon.

Van egyfajta reneszánsz a művésznő életében, ami a koncerthez is adott egy felvezetést: gyönyörű album jelent meg róla fotókkal és történetekkel, aztán Magyar Narancs-címlap interjúval, másik felvezető interjú a 24.hu-n. Igaz, amint két dal között elmondta, a rádiók viszont – a Klubrádiót kivéve – nem játsszák a dalait, a Vadvilág című utolsó albuma így is platinalemez lett.

Ez a felvezetés elég is volt ahhoz, hogy Koncz Zsuzsát telt ház várja a 12. Aréna-koncertje előtt. A műsor első részében a kevésbé ismert dalokból válogatott, ahogy fogalmazott: nem könnyítette meg a közönség dolgát. De nem is okozott csalódást: elképesztő belső energia, valamint fontos és ütős mondanivaló kell ahhoz, hogy különösebb látványelemek nélkül, zenekari kísérettel, de lényegében egyedül magával tudjon ragadni ennyi embert.

Ugyanez elmondható a vendég Bródy Jánosról is, akit még a zenekar sem kísért, egyedül, egy szál gitárral adott elő négy dalt. Politizált, természetesen, az Ezek ugyanazok című dallal, a Magyarok közt európaival, és amikor kihirdette, hogy “Lesz még Magyar Köztársaság, álljunk fel hát érte”, az Aréna közönsége felállt és állva ünnepelte.

A következő blokk előtt Koncz Zsuzsa az elhunyt művésztársakról beszélt, majd Cipő dalai közül adott elő négyet, amihez a zenekar is “összezárt” mögötte, a zenészek behúzódtak mögé a színpad közepére. Végül a versek fontosságáról beszélt az életében az Előszó és a Kertész leszek kapcsán.

Egy modern látványelem került elő csak a koncert során: a Jöjj kedvesem című dal előtt Koncz Zsuzsa kérte, hogy az okostelefonok elemlámpa funkciójával világítsanak neki, és valóban hatásos volt, ahogy az Aréna fénybe borult.

A koncert végén visszatért a színpadra Bródy, és a két legendás előadó egymást átölelve élte át, amint 12 ezer ember elénekli nekik, hogy Ha én rózsa volnék. A kapuról szóló versszak közben (“bárkit beengednék”) egy percre ismét megállt az élet, mert a közönség ünnepelt, és a Miért hagytuk, hogy így legyen pedig már tényleg csak a ráadás volt.

Szatmári Péter
zene.hu, 2019. március 11.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük