Vidám, szórakoztató délutánom volt: megástam a kutyám sírját. Szegény Lédi tulajdonképpen még él, de nincs jól, alig hall, alig lát, nekimegy a falnak, leesik a lépcsőről, és bár valamennyit eszik, csont és bőr az egész kutya, hány, fosik, meg ilyesmi, és nagymamám el akarja altatni. Lehet, hogy ez már a héten esedékes, ezért még el akartam búcsúzni tőle, plusz ha valakinek sírt kell ásni neki, legalább én legyek az. Ott voltam akkor is, amikor pár hetes korában kiválasztottuk a testvérei közül, ez tizennégy éve történt, azóta volt félig az én kutyám is. Szerintem ma nem volt annyira rosszul, legalábbis nem szenved, kajálta a csontokat, amiket vittem neki, csóválta a farkát, ivott, egyszer még pacsit is adott. Amikor jöttem elfele, még kijött a házából elbúcsúzni, és amikor megsimogattam a fejét, ahogy tizennégy év alatt mindig is szoktam, alighanem mindketten tudtuk, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom.
