kritika

Ezt a könyvet egymás után ajánlotta a Népszabadság kulturális rovatában Papp Sándor Zsigmond újságíró, interjúban Sólyom László köztársasági elnök, és a blogjában Gyurcsány Ferenc (akkor még) miniszterelnök, és felkeltette a figyelmemet ez a sok magas szintű méltatás. A dicséret alapja mindhármuknál, hogy a könyvből megismerhetőek a cigány kultúra alapjai, és ha elolvassuk, egészen máshogy fogjuk majd látni a cigány embereket. De ez nem így van.

A könyv alapvetően önéletrajz, és a szerző, hogy a saját életének eseményeit megmagyarázza, megismerteti az olvasót a cigány kultúra egyes elemeivel. Ezekből azonban a cigány kultúrának csak egyes kiragadott részeit ismerhetjük meg (amelyek a szerző életében szerepet játszottak), távolról sem az egészet. És a kiemelt részeket is csak felszínesen. Két lényeges elemet ismételget, az egyik a csoportban élés, amit a szerző az ősközösségből eredeztet, és néhány érdekességet is megemlít ezzel kapcsolatban, például hogy egy udvarra (közösségi térre) néz az összes ajtó, amelyeket nem zárnak be, vagy hogy megosztják egymással a javakat. De ez nem egy tudományos igényű bemutatás! Rengeteg lényeges kérdés merül fel, amit a szerző meg sem említ, nem hogy tisztázna. Például mit jelent náluk a magántulajdon? Hogyan kezelik a pénzt? Hogyan zajlik a magánélet? A szocializáció? A döntéshozás? A másik sokat emlegetett elem pedig a csoportok dinamikája, ahogy a csoportok szerveződnek, oszlanak, harcolnak egymással. Nem derül ki azonban, hogyan működik egy ilyen csoport, hogyan születnek a döntések, hogyan osztják meg a feladatokat.

Úgyhogy a könyv rámutat egy-két sajátosságra, de semmit sem magyaráz meg, és semmiféle segítséget nem ad sem magánéleti, sem társadalmi szinten ahhoz, hogy mit lehetne a cigány emberekkel kezdeni. Például hogy milyen munkát lehetne adni nekik: a munkához való hozzáállásuk más, mint a többségé, mert nagyobb a vonatkozó „szabadság-igényük”. És akkor? Vagy hogy hogyan lehetne sikeresen oktatni őket. A közösségi létforma megismeréséből biztosan következne néhány jó módszer, de a könyv nem módszertani útmutató, hanem önéletrajz, módszerekről nem szól, úgyhogy egyszerűen érthetetlen, miért hirdette ki Sólyom és Gyurcsány is, hogy a cigányok megismerését a könyv elolvasásával ki lehet pipálni.

Ráadásul a könyvnek is csak az elejében vannak ilyen életmód-bemutatások, a második rész a szerző sikertelen politikai és szakmai pályafutását írja le. Mert az általa „képviselt” cigányokat mindig elutasítják, átverik, kihasználják – fel sem merül, hogy a szerző saját magában is keresse a hibát a kudarcaiért.

Némileg csalódott vagyok: ezzel a könyvvel ugyanaz a baj, mint ami Clinton könyvével is volt, hogy bár eredetileg gondolom személyesen írta be Obama egy szövegszerkesztőbe, utána egész csapat szerkesztő, PR-os, politológus és ügyvéd rágta át minden egyes szavát (a külön köszönet rovat szereplőiből két focicsapat is kijönne). Ettől még a könyv olvasható és színvonalas maradt, de szinte minden eredetiséget sikerült kilúgozni belőle.

Így például Obama három fejezetben is történelem-tankönyvet írt, nagyjából középiskolás szinten. Ezek közül az első az alkotmányról szól, amihez kétségtelenül ért, középiskolások számára is közérthetően tud írni róla, ez az egyik legszínvonalasabb fejezet. Máskor viszont végigmeséli az amerikai gazdaság egész történetét is, feleslegesen, igaz, a végén legalább kilyukad valahová (hogy a kormánynak szükség esetén be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba). A külpolitikai visszatekintés viszont tényleg csak a középiskola ismétlése, amíg eljut Irakhoz, onnantól a közismert álláspontját részletezi.

Ennél is zavaróbb, hogy a tényleges politikai állásfoglalásai nélkülöznek mindenféle eredetiséget. Nagyra értékeli az amerikai értékeket és a megosztottság helyett azok mentén kíván politizálni – klassz, de sajnos nem derül ki, hogyan.

De nagyon sok pozitívuma is van a könyvnek, az egyik a Lehetőségek című fejezet, amelyben kitűzi azt a három célt, amelyekért küzdeni kíván (oktatás, technológia és energiafüggetlenség), ezek tökéletesen megfelelő és vállalható célok a kétezres években egy felvilágosult politikustól (kérdés persze, hogy ő választotta ezeket személyes meggyőződésből vagy a PR-osok, mert azonosulásra alkalmasak, de bármelyik is, nekem megfelelnek).

Rengeteg érdekes dologról ír továbbá, amelyek nem a saját forradalmi meglátásai, de én ebben a könyvben olvastam először. Az első ilyet ki is másoltam, annyira illik a magyar politikára is:

„Ami engem ma a leginkább aggaszt, az annak a szakadéknak a nagysága, amely az előttünk álló óriási kihívások és politizálásunk kicsinyessége között tátong. Az aggaszt, hogy milyen könnyen eltérítenek minket a piti, mindennapos ügyek a valódi feladatoktól, hogy mennyire ódzkodunk a nehéz döntések meghozatalától, s hogy mennyire képtelenek vagyunk konszenzusra jutni bármilyen jelentős, de akár kevésbé jelentős kérdésben is.”

Legalább ennyire illik a magyar sajtóra, de ezek szerint Amerikában is jellemző, hogy objektív újságírásnak képzelik azt, ha visszahangozzák a demokrata, majd utána a republikánus álláspontot – értelmezés nélkül. És a politizálás alkalmazkodott ehhez, rövid, leegyszerűsített üzenetekkel operálnak mindkét oldalon – a könyvnek ebben a részében simán ki lehetne cserélni a pártok nevét a magyar megfelelőkkel. A következtetés viszont zseniális, Obama Louis Brandeis bírót idézi, mely szerint egy demokráciában a legfontosabb tisztség: az állampolgári poszt.

Ír még a vallásosságáról, ami nem nagyon érdekelt, ezután viszont gyönyörűen levezeti, miért szükséges elválasztani az államot és az egyházat, ez a rész is kötelező. A Rassz című fejezet inkább csak amerikaiaknak érdekes, az viszont vicces, hogy Obamát is követték korábban áruházi biztonsági őrök, nehogy lopjon, kutatták már át az autóját rendőrök minden különösebb ok nélkül, és dobták már oda neki autó kulcsát, hogy parkoljon le vele, miközben az étterem előtt a pincérre várt. Megnézném az illető arcát, ha megsúgják neki, hogy éppen a leendő amerikai elnököt nézte parkolófiúnak…