Magnum, a komplett sorozat(ot megnéztem)

Tavaly áprilisban írtam egy bejegyzést arról, hogy megszereztem a komplett sorozatot. Közben az akkor még hiányzó utolsó évad is meglett, és majdnem végig is néztem már az egészet, csak a hetedik évad utolsó két epizódja maradt ki, ami nem fért rá a DVD-kre. Ezeket kivéve tehát az összes epizódot láttam, és úgy érzem, ideje egy átfogó értékelésnek.

Amikor elkezdtem a Magnumot nézni, egy PDF-ben jelölgettem meg, hogy pontosan hol tartok, mely részeket láttam, illetve hogy melyik rész volt különösen jó. Ezt később sajnos elhagytam, pedig érdemes lett volna folytatni, mert minden évadban van 4-5 olyan epizód, ami sokkal jobb a többinél. Ezek viccesek, jól ki vannak találva, színvonalas a színészi játék és így tovább, a többi viszont csak egy lapos átlagot hoz, nem beszélve az ún. moralizáló részekről, amik kifejezetten fárasztóak.

Minden epizód egy-egy szereplő köré épül. Ez a szereplő lehet külsős, jellemzően Magnum megbízója, ezek általában elég jó részek, izgalmasak, változatosak, bár szinte mindig arra lyukadnak ki, hogy a megbízó is igyekezett átverni Magnumot. De ettől még jók. A “gyakori” szereplők is elég jók, a katonák, a rendőrök, még Ruther Gillis is, az első évadban kinyírt Mac visszahozása viszont rossz ötlet volt.

Feleslegesen sok epizód épül viszont az állandó szereplők köré, ezek közül sajnos csak a Higgins-orientált epizódok tetszettek. Egyrészt mert ő a legjobb karakter, másrészt mert John Hillerman a legjobb színész a sorozatban, ezeket a részeket imádtam, kivéve talán azt, amiben érthetetlen módon háborúzni kezdett a dzsungelben, az elég nagy homály volt. A többiek viszont mind gyengék, színészként is, karakterként is. TC a lelkiismeretes gyerekfelvigyázó, Rick a nők balekja, és mindketten elbaltázott üzletekbe fognak. Náluk csak Magnum saját lelkivilága rosszabb, az egész sorozatnak a mélypontja az a két rész, amiben kifejezetten Magnum gondolataira kellene koncentrálni (amikor elvész az óceánban, illetve beszorul egy repülő alá).

A főszereplők nőügyei is rendezetlenek és valószínűtlenek. Négy agglegény körül forog a történet, és bár mind a négyen kiváló férfiak, nyolc év alatt egyiküknek sem jön össze egy normális kapcsolat. A sorozatot eredetileg James Bond-szerűen szexistára tervezték, a legelső részben még vendégeskedik is két svéd stewardess a birtokon, akikkel Magnum együtt tölti az éjszakát. A főszereplő jellemét azonban Tom Selleck személyes konzervatív ízlése miatt végül tisztességesre formálták, ami szerintem sokat elvett a sorozat élvezeti értékéből.

Úgyhogy maradtak a poénok és az akció, amikor ezek vannak a sorozatban, akkor jól szórakoztam, amikor moralizálás van és wannabe-drámai színészkedés volt, akkor nem.

A partszakasz Hawaii-on, ahol a Magnum jeleneteit forgatták

Sokat elvett még az élvezetből a szinkronizálás. A magyar hangú változatban egyáltalán nem nyilvánvaló, miért olyan komolytalan figura Magnum, és miért olyan tekintélyes Higgins – rögtön nyilvánvaló lett viszont az eredeti hangot hallgatva. Tom Sellecknek ugyanis magas, vékony hangja van, ami eleve gyerekessé teszi a karakterét, és Higginsnél is ugyanez van, csak fordítva, mintha hordóból szólna, amit mond. Valahol olvastam, hogy a színészi játék 70%-a a hang, a megszólalás, ezt érdemes a Magnum esetében is eredetiben élvezni.

Az interneten böngészve még lehet találni néhány érdekességet a sorozatról, például hogy eredetileg Porschét akartak Magnum alá tenni, de a cég nem volt partner a dologban, a Ferrari viszont igen, csak az F308-as tetejét előbb le kellett vágni, hogy a 193 centis Tom Selleck beleférjen… Két autó volt egyébként, az egyik részbe viccesen bele is szőtték mind a kettőt, klassz ötlet volt. Zeusz és Apolló sem két kutya volt, hanem összesen nyolc. Larry Manetti írt még egy könyvet Aloha, Magnum címmel a kulisszatitkokról, de pillanatnyilag sajnálok kiadni rá nyolcezer forintot.

Úgyhogy Thomas Magnum kalandjairól egyelőre ennyit. Többnyire jól szórakoztam, de ezt a sorozatot felesleges intenzíven nézni végig, gyorsan egymás után a részeket, annyira nem jók. Csak néha-néha, ha nincs semmi se a tévében, se kiírva DVD-re, akkor lesz érdemes berakni egy-egy részt.

Lost, 6. évad

Minden jónak vége szakad egyszer, a 24-ből és a Magnumból is csak egy-egy évad van már hátra, és bár nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan hozzájutunk,végignéztük a Lost utolsó évadát is. Azért valahol csodálatos, hogy vasárnap este Amerikában levetítik az utolsó részt, majd másnap reggel Kispesten minden további, például torrent technológia vagy emelt díjas SMS nélkül le tudjuk tölteni mi is, kifogástalan minőségben, majd délután a magyar feliratot is. Mivel úgyis ünnepnap volt, még hétfőn végig tudtuk nézni az összes hátralevő részt.

A Lost színészei Az utolsó vacsora pozíciójának megfelelően

A hatodik évad kitűnő volt, méltó az első háromhoz, és sokkal jobb a negyedik-ötödiknél. Annak idején a Rém rendes családban és a Jóbarátokban is voltak olyan epizódok, amelyekben azt mutatták be, mi történt volna, ha Peggy nem Al Bundyval jön össze, vagy ha Joey sikeres színész lett volna. Egy-egy epizódot szántak a téma kifejtésére – a Lostban viszont egy egész évadot, amivel zseniálisan feloldották a korábbi évadok konzisztencia-problémáját. Írtam, hogy kezdett már szétesni az egész, a szereplők motivációi, az időutazások, minden, a hatodik évad viszont azzal kezdődik, hogy mi lett volna, ha az Oceanic 815-ös repülőgép le sem zuhan. Más kérdés, hogy a le nem zuhant repülőn ülve hogyan lett a csalóból rendőr, a házaspárból csupán szeretők, nem beszélve a Szigeten még meglevő koporsóról, de a Lost esetében ilyesmin kár töprengeni, már csak azért is, mert az elmesélt alternatív történetek fantasztikusan jók.

Ben és a lánya a Szigeten (Michael Emerson, Tania Raymonde)

Közben pedig a Szigeten végre mindenki egy időbe kerül, és szépen végighalad a történet a végkifejletig. Sajnos a végkifejlet egy óriási baromság, nem hiszem el, hogy hat évadnyi felépítés után nem tudtak valami színvonalas konfliktust kitalálni a jó és a rossz, netán a jó és a jó között. Bár a Jacob és Smokey előtörténetét, tehát a tulajdonképpeni alapkonfliktust bemutató 6×15-ből már sejteni lehetett, hogy valami sületlenség miatt harcolnak ennyire, az utolsó dupla részben még rá lehetett volna mutatni a dolog értelmére. De nem, sőt, az alternatív vonal végét is elbénázták, a fene sem érti, hogy miután felépítenek egy ilyen minőségű történetet, miért pont a végét rontják el.

Mindegy, majdnem hat teljes évadon keresztül kitűnően szórakoztunk, mindenkinek ajánlom a Lostot, aki belekóstolna a sorozat-függőségbe, és aki csak most kezdené el, élvezhetné azt az előnyt is, hogy nem kell hónapokat várnia az egyes évadok között.

Vavyan Fable: Tündértánc-kritikáim 2001/2002-ben a Nyúzban

Akkoriban Vavyan Fable-nek még kifejezetten jó könyvei is voltak, megvárásoltam tehát a Tündértánc címűt is, legalábbis az első kötetet, majd írtam róla egy kritikát a Nyúzba.

Ezután gondoltam egyet és megkerestem a kiadót, hogy cserébe, amiért írtam az első kötetről a Nyúzban, nem adnának-e egy második kötetet ingyé’, mert akkor írnék arról is. Mondták, hogy rendben, csak menjek el érte személyesen, és megadtak egy címet.

A cím történetesen a Budai Várban volt, egy magánlakás, rohadt nehéz volt odatalálni, a fél napom ráment, mire sikerült. A Budai Várban eget verő ingatlanárak vannak, ehhez képest a lakás meglehetősen lerobbant volt, máig sem értem, miért nem vettek a gazdái egy másikat, mert ennek az árából rendes lakásban is élhettek volna, igaz, nem a Várban.

A Nyúz-kritikát rituálisan átadtam, a második kötetet rituálisan átadták. Írtam kritikát arról is. Akkor úgy éltem meg, hogy az első még szinte recenzió-szintű bemutatás volt csak, a másodikban viszont már rendesen kiosztottam a regényt, de most úgy látom, hogy mindkettő korrekt kiosztás volt.

És itt jön a poén: érkezett egy hozzászólás a honlapomon, mely szerint “vegyem észre a jót is, ne csak a rosszat” – vagy valami ilyesmi. Nyilvánvalóan Vavyan Fable írta, bár a nevét nem vállalta fel, én viszont el voltam ájulva, hogy a titokzatos írónő figyelmet szentelt a kritikámnak.

A mai eszemmel vicces ez a naivitásom, és a tapasztalataim is ellenkezőek: mindenki, mindenhol elolvassa, amit írnak róla, ha rosszat, akkor szinte 100%-os eséllyel. Egy magyar művész pedig különösen – végül is hány orgánum foglalkozik érdemben egy-egy alkotással?

24, hetedik évad

Megnéztük a hetedik évadot is, és jó volt, izgalmas, érdekes, még újításokat is felmutatott, amennyire ez egy hetedik évadtól elvárható. A CTU-t feloszlatták, a személyzetet szélnek eresztették, Jack Bauernek pedig a szenátus előtt kell felelnie a korábbi kínzásokért. Az FBI-nak azonban hirtelen szüksége lesz a segítségére, ezért velük tart a nyomozásban, persze immár csak törvényes utakon járva, elsősorban…

Az évadon végigvonul a foglyokkal való törvénytelen bánásmód kérdése. Az FBI amúgy szimpatikus munkatársai is szembesülnek a szokásos kérdéssel, mely szerint ha nem kínozzák meg az adott terroristát, nagyon sokan fognak meghalni. Van, aki végig ellenáll ennek, de persze sokkal érdekesebb az, aki az évad végére Bauerebb lesz Bauernél, ha éppen információkat akar szerezni.

Read more

Csíkszentmihályi Mihály: A fejlődés útjai

Megtaláltam az élet értelmét! Ebben a könyvben van megírva. Talán nem probléma, ha le is lövöm a poént, enélkül nehezen lehetne bármit is írni a könyvről: az élet értelme az emberiség földi életének meghosszabbítása. Ez egy tökéletesen megfelelő cél, azonosulni tudok vele, egyetértek a szerzővel, hogy ezt kellene tenni.

Két problémám van a könyvvel. Az első, hogy sokkal kevésbé szól arról, amit tenni kellene, mint inkább arról, amit rosszul csinálunk, ami jelenleg hibás irányban motiválja embertársainkat. Ilyenek a gének, ami jogos, de számomra kissé közhelyes megállapítás (persze 1997-ben, amikor Csíkszentmihályi leírta, még nem volt az). Aztán mémek, másképpen a kulturális szokások, ami egy nagyon érdekes megállapítás, önmagában csak ezért is érdemes elolvasni a könyvet, de én itt most nem mennék bele. Aztán vannak a társadalmi elvárások, aztán a saját énképünk – gyakorlatilag bármikor bármit csinálunk, érdemes elgondolkozni azon, hogy a fentiek közül melyik az oka, a motivációja a cselekvésünknek.

Ezeket kellene lecserélni egy tudatosan kiválasztott életcélra, ami az emberiség hosszútávú javát szolgálja, mindehhez azonban a szerző túl kevés fogódzót ad. És ezzel kapcsolatos a második hiba: nem arról ír, amit csinálni kellene, hanem arról, hogyan csináljuk. Konkrétan flowban, vagyis belefeledkezve, összhangban a képességeinkkel és a céljainkkal, ami nagyon jól hangzik, ugyanakkor elvi szinten szerintem teljesen mindegy, hogy a jó irányba lassan, nehézkesen vánszorgunk, vagy flow közepette száguldunk.

Összességében tehát kissé kusza a kép: a szerző kifejti, mit nem kellene tennünk, de amit mégis igen, azt mindeképpen flow közepette. Miközben ő maga is kifejti, hogy a flow és a helyes irány egyáltalán nem függ össze egymással, úgyhogy időnként azért elég megterhelő a könyv olvasása. Mégis ajánlani tudom az egyes gondolatok nagyon magas színvonala miatt (magát a Flowt pedig csak most kaptam meg, alkalomadtán sorra kerítem azt is).

Stephanie Meyer: Twilight (Alkonyat)

Úgy érzem, mentegetőznöm kell, amiért ezt a könyvet egyáltalán a kezembe vettem: kolléganőm ajánlotta, sőt, el is hozta nekem, és megígértem, hogy legalább elkezdem elolvasni. Elkezdtem, és végig is olvastam mind az 500 oldalt.

Az értékeléshez először is a “romantikus” és a “nyálas” jelzők közötti különbségről szeretnék értekezni. A romantika esszenciája számomra az Anna-sorozat, ami szépségével, szeretetre méltó hőseivel és természetesen a romantikájával ragadott meg. A történet fiktív, de minden egyes szituáció reális, elképzelhető, a valóságban is minden további nélkül megtörténhetne. A nyálasság viszont az én szememben a csak fiatal lányok képzeletében létező pasik iránti szerelemre vonatkozik, gondolok itt elsősorban fiúegyüttesekre és kisebb részben színészekre, akik szépek, férfiasak, ugyanakkor a fiatal lányok vonatkozásában ártatlanok.

Edward és Bella a Twilight filmbenAhogy az Anna a romantikának, a Twilight a nyálasságnak az esszenciája. A srác, akiről szó van, egyrészt veszélyes, életeket tud kiontani, illetve ész nélkül száguldozik az ezüst színű autójával. Titokzatos, sötét dolgokat rejteget ő és az egész családja. Történetesen szuperhős, Superman erejével rendelkezik és a hipervándorok ugrálási technikájával. De ez mind nem számít ahhoz képest, amilyen szép. Szép a szeme, a hangja, a szája, a teste, és még a szaga is jó. Egy száz éves vámpírnak miért nincs inkább hullaszaga? Igaz, vámpírnak is csak annyira vámpír, hogy időnként állatok vérét szívja, illetve ha süt a nap, akkor nem megy iskolába…

Most pedig gondoljuk végig, hogy miről álmodik egy 13 éves lány! Egyrészt 17 éves szeretne lenni, hogy randizhasson, pasit tarthasson, lehetőleg a fentihez hasonlót, és autót vezethessen. A könyv főhőse ezért egy 13 éves szintjén álló, 17-nek mondott lány, aki kap egy autót ajándékba, majd találkozik a fent leírt Edwarddal. Mi ennek az elképzelhető legprimitívebb módja? Ültessük mellé az iskolapadba! És így történik!

A könyv első fele arról szól, ahogy ezek ketten összejönnek, az elképzelhető legnyálasabb fordulatokon keresztül. Hogy mást ne mondjak, Edward többször is megmenti a lány életét, aki egyébként is botladozó, szerencsétlen, a testnevelésben is bénácska – hány 13 éves lány ismerhet magára! Ugyanakkor, és ez sokat segített a könyv végigolvasásában, a kettejük kapcsolatán kívüli rész irodalmi szinten van megírva. A tájak leírása például csodálatos, a tengerpart, az erdő, az amerikai kisváros hibátlan.

A második részben, miután összejöttek, van sajnos vagy száz oldalnyi idill, amikor Bella és Edward leginkább beszélgetnek, persze nem úgy, ahogy két normális tinédzser beszélget, hanem ahogy egy 13 éves lány szeretné, ha beszélgetnének. Ezután elkezdődik az ún. akció, amikor felbukkan egy nem vega vámpír és kinézi magának Bellát. Van is egy szimpatikus jelenet, amikor belevágja őt egy tükörbe, majd eltöri a lábát, ezt filmen is mindenképpen látni szeretném a kárörvendés miatt. És végül a történet nem lezárul, csak elfogynak a lapok, de szerencsére van még x folytatás is.

Avatar

Nagyon gyér a mozis kínálat mostanában, mi viszont ki akartunk mozdulni, úgyhogy megnéztük a híres Avatárt. Maga a történet egy primitív baromság, dedós párbeszédekkel, de ezt lehetett előre tudni, ez be volt kalkulálva. Most először láttunk viszont teljes filmet 3D-ben, de ettől sem voltunk elájulva, egyáltalán nem éreztem teljesebbnek a filmet attól, hogy a figurák egymáshoz képest előre vagy hátra helyezkednek el.

Korábban a Harry Potter és a Félvér Herceg elejét láttuk 3D-ben és IMAX-ben, na az jó volt, a hatalmas vászon, és a Harry Potter film mint a vizualitás egyfajta csúcsteljesítménye tényleg megújította a mozizás élményét. Aztán megnéztük a Pottert otthon is a tévén, és csodák csodája, otthon is működött, amiből számomra az a tanulság, hogy továbbra is a történet szépsége a fontos, nem a látványé.

Zoe SaldanaEbben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).

A mozizás élményét pedig számomra igazán az újítaná meg, ha nem lennének mindig olyan nézők, akik végigdumálják a filmet. Ebben az esetben egy szerencsétlen kisfiút és kislányt hozott magával két anyuka, és a gyerekek totál nem értettek meg semmit a filmből, inkább végigröhögcsélték az egészet. (Más kérdés, hogy otthon is gyakran megzavar minket egy síró kisbaba, de ezért aztán igazán nem lehet mást hibáztatni.)

Lost 4. és 5. évad, spoileresen

Trychydts jelezte, hogy röviden össze kellene foglalnom a tárgyalt téma alapjait, tehát az ismert sorozat öt évadát vetítették le eddig a tévékben, és most mi is végignéztük mindet. Az alaptörténet szerint lezuhan egy repülő egy rejtélyes szigetre, és a túlélők további túléléséről szólt az első évad, illetve a Sziget rejtélyeinek alapjairól. A második évad szólt a dzsungelben talált bunkerről, a harmadik évad a Szigeten élő többiekről, és ez eddig egy gyönyörű ív, ahogy egyre szélesebb értelemben ismerjük meg a Szigetet és a szereplőket.

Azt hiszem, ezzel eddig nem sokat spoilereztem, most fogok: a negyedik évad a Szigetről kijutó hat utasról szól, hogy mihez tudtak kezdeni a Sziget után. Sajnos nem sokat, úgyhogy az évad nem is túl érdekes, az egyik első részen például konkrétan bealudtam, ami eddig csak rajzfilmek és a bénább mozifilmek esetén fordult elő. Mondanám, hogy a Szigeten maradtak sorsa érdekesebb, de konkrétan az egyik Szigeten játszódó időutazásos részen aludtam el… Talán szerencsés is, hogy az évad a forgatókönyvírók akkori sztrájkja miatt kifejezetten rövid, csak 14 epizód.

Eddig, a korábbi állításommal szemben azt gondolom, hogy a forgatókönyvírók előre kitalált történetszálakat követtek végig, ahol mindenkinek megvolt a megfelelő motivációja ahhoz, amit csinált, sőt a Sziget sci-fi rejtélyei is mintha konzisztens rendszert nyertek volna.

A  Lost ötödik évadának szereplőgárdája, stúdiófotó

A Sziget az ötödik évadban is konzisztens rendszer marad, viszont a szereplők viselkedése eddigre teljesen szétesik. Fogalmam sem volt, ki miért csinálja, amit csinál, és ez erősen csökkentette a drámai hatást. Sunt és Jimet értettem egyedül, ők ismét találkozni szeretnének egymással – röhej, hogy ez mégsem jön össze nekik az évad végére sem. Jack karakterével egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az írók a Szigeten kívül, Kate pedig Áron anyját szeretné előkeríteni, ennek viszont szerintem nem az a megfelelő módja, hogy ismét lezuhan egy repülőgéppel. Hurley is szépen megbarátkozik a halottak társaságával, elsakkozgat velük az elmegyógyintézetben, minek neki ehhez ismét a Sziget? Az övé lett viszont az Évad Poénja, amikor visszatértek nem csak a Szigetre, de 1977-be is, és Mice kérdezi, mit ír annyira a füzetébe: A Birodalom visszavágot, hogy segíteni tudjon Lucasnak, ha ismét hazatérnek – csak még feljavította egy kicsit…

Az is vicces, hogy akiket meg akarnak menteni, tulajdonképpen egyáltalán nem akarnak megmenekülni. Sawyer kitűnően elvan a szőke bigével a Dharma biztonsági vezetőjeként, Mice szintén, az ő története egyébként a legjobb az évadban, az idős házaspár pedig egyenesen elhajtja a megmentőket a francba. Ben és Lock sztorija is elég ütős, az ő részeik jók, bár ha Bent a Ben-Widmore-Faraday-mama háromszög egyik tagjaként próbálom értelmezni, megint csak nehéz dolgom van, nehéz lesz a mostani összevisszaságból értelmes szálakat lefűzni. Szerintem itt következett be, hogy már a forgatókönyvírók sem látják át, kinek mit kellene csinálnia: Jim és Jack között már régóta aktuális volt egy jó kis bunyó, de egyáltalán nem túl logikus, hogy pont a Sziget miatt verekedjenek össze, miközben a csajokkal és a “vezetői” poszttal is kavarnak.

Úgyhogy az erős első három évad után a negyedik és ötödik évad színvonala komoly visszaesés, de most már persze kíváncsiak vagyunk a végére, februártól lehet majd sasolni. Addig is letöltöttem a 24 hetedik évadát, biztosan fogok még jönni ezekkel…

Ezt olvastam decemberben

A december a félbehagyott könyvek hónapja volt: hármat is félbehagytam, mert rossz volt, pedig mindhármat régóta kerestem azelőtt.

Fabricius Gábor: Puha neon fejlövés

Fabricius Gábor: Puha neon fejlövésDivatos könyv, egy munkatársam ajánlotta még a KSZF-nél. Sikeres, menő, híres emberek írtak bele egy-egy történetet, ezeket adták ki könyvben.

Már a fülszöveg szerint is vannak benne a jó mellett rossz történetek is, de ezeket miért adták ki? Erre való az ún. szerkesztés, amikor a rossz részeket kihúzzák, vagy ebben az esetben teljesen kihagyják a könyvből. Persze jók is vannak benne, főleg az elején, Abramovics és a kóla király, a reklámügynökség vezetője is jó, valamennyire a politikus is, ezeket jó volt elolvasni. Idővel azonban olyan sok fostalicska történet jött egymás után, hogy belefáradtam, a kiadónak kellene volna a jókat kiválogatni, nem az olvasónak.

Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány

Richard Dawkins: A legnagyobb mutatványDawkins korábbi, Isteni téveszme című könyvét kedves ismerősöm ajánlotta figyelmembe, az arról szólt, hogy miért nincs isten. Szenzációsan jó volt, vicces, logikus, közérthető, és nagyon jól érvelt isten létezése ellen (nem mintha nagyon meg kellett volna győznie – az ember mindig olyasmit olvas szívesen, ami megerősíti az amúgy is meglevő véleményét). Mindezt úgy, hogy alapvetően tiszteletben tartotta azokat, akik mégis hisznek valamelyikben.

Ebben most az evolúció ténye mellett érvel, de ezúttal unalmasan, tudományosan, mindent túlmagyarázva. Valószínűleg az a gond, hogy isten létezését egyszerű érvekkel is tagadni lehetett, viszont az evolúció létezését bonyolult érvekkel kell megmagyarázni, és ez sokkal nehezebb, mint a repülő spagettiszörny-istennel istennel viccelődni. Azt is megfigyeltem, legalábbis az első kétszáz oldalon, amit elolvastam belőle, hogy amíg az Isteni téveszmében Dawkins egyszerűen csak leírta a véleményét, ezúttal mindenképpen meg akarja győzni az olvasót, ezért görcsöl, bizonyítani akar, amihez viszont didaktikus és logikai alapokon át vezet az út, és mindez rendkívül fárasztó (félbehagytam ezt is).

Alan Greenspan: A zűrzavar kora, Kalandozások az új világban

Alan Greenspan: A zűrzavar kora, Kalandozások az új világbanA könyv önéletrajzi kötetnek indul, és annak nem is rossz. Gyorsan átesünk az unalmas gyerekkoron, és máris benne vagyunk az amerikai gazdaság irányításának kérdéseiben. Greenspan klasszul megmutatja, hogyan dolgozott a FED elnökeként, valóban átérezhetünk valamit abból, ahogyan a gazdaságot irányította, hogy mikor milyen döntést miért hozott meg. Még sztorizik is, bár nem viszi túlzásba: húsz év alatt hat amerikai elnökkel dolgozott együtt, mégis valami három darab sztorit tud csak kinyögni róluk, a szerző nem sokszor lehetett a társaság közepe ennyivel.

Az érdekes önéletrajz azonban kétszáz oldal után véget ér, innentől Greenspan témája az élet, a világmindenség, meg minden, de szigorúan gazdasági szempontból, baromi unalmasan. A kötet címében a “kalandozások” szó szerepel, ami legalábbis valami érdekes témára utal, a helyes cím viszont a Gazdaságfilozófiai alapok I. lett volna, és az elsős közgázos hallgatókat kellene szívatni vele, nem az egyszeri olvasót. Engem egyébként érdekel a világgazdaság működése, így aztán nem is olvastam semmi újat, azt is unalmasan, szóval félbehagytam ezt is.

Joshua Ferris: Aztán eljött a vég

Joshua Ferris: Aztán eljött a végEzt viszont legalább végigolvastam, többé-kevésbé azért, hogy az előző három után ne hagyjam már félbe a negyediket is. Egy reklámügynökségnél dolgozó kollégák életéről szól a könyv, amiről a naplopás közben végzett pletykálásból lehet értesülni. Olvastam olyan recenziókat, hogy a könyv a reklámkészítésről vagy az irodai munkáról szól, és arról is, de nem az a lényeg, egyszerűen emberi történetek vannak benne, amelyeket az fog össze, hogy a szereplői irodai kollégák. Maguk a történetek pedig olyan közepesek, egyszer neki lehet szaladni, ha valakinek a kezébe akad a kötet.

A könyv érdekessége még, hogy a mesélő jelenléte a történetben homályban marad. Úgy mesél, hogy “az irodában pletykákból megtudtuk”, “X az ebédnél elmesélte nekünk” – és végig többes szám első személyben nyomja anélkül, hogy saját magát elhelyezné a történetben, mintha mindig csak egy bagázs egyik tagjai lennénk. Nem rossz, csak olyankor zavaró, amikor a szituáció, például egy bizalmas beszélgetés szűk közönséget feltételez, ilyenkor mégiscsak furcsa, hogy “társaságnak” beszél egy szereplő, nem a bizalmas jelenlevőknek.

Faye Kellerman: Rituális fürdő

Faye Kellerman: Rituális fürdőEz már a jó könyvek közé tartozott. Egy egész sorozat szól Decker nyomozóról és a feleségéről, Rináról, és kb. egy éve olvastam már a sorozat két későbbi részét, most kikölcsönöztem tehát a nyitódarabot is.

Ortodox zsidók élnek egy telepen Los Angelesben, köztük Rina, aki a címben is megnevezett rituális fürdőt működteti. A fürdőből hazafelé megerőszakolnak egy másik nőt, így kerül a képbe Decker nyomozó, aki ezzel már két erőszakoló után nyomoz egyszerre.

A regény több síkon fut, amelyek közül a krimi tetszett a legjobban, jó Decker nyomozása, jó a nyelvezet, az izgalmak, autózás, letartóztatás meg minden. Van egy történetszál a zsidó vallásról, Rina ugyanis erősen vallásos, szigorúan betartja az előírásokat. Rabbi is van a telepen, akivel Decker érdekes vitákat folytat – a zsidó vallást nagyon szimpatikusnak állítja be a könyv, ami annyiban nem csoda, hogy a szerzőnő is elkötelezett zsidó, gondolom Rinát részben önmagáról mintázta.

Van egy szerelmi sík, ami kevésbé erős, Decker meg akarja dugni Rinát, Rinának is bejönne a nyomozó, csak hát gój, ezért ebben a részben ennél nem is nagyon jutnak tovább. Egy negyedik síkon pedig a két főszereplő gyermekeit terelgetik, de ez elég idegesítő volt a fiatalosnak hitt kellemetlen nyelvezet miatt (“gyerkőcök”, “baró”), ez valószínűleg a fordító tehetségtelensége volt.

Úgyhogy ezekből áll össze a könyv, de alapvetően a krimi a lényeg és az nagyon színvonalas, és a vallásról szóló párbeszédek is feldobják. A sorozat két későbbi részéről egyébként írtam már, hogy milyen szadisták voltak, ez most még elég szolid volt ebből a szempontból, egy áldozat lett csak kissé darabokra bontva.

Frank Shätzing: Raj

Régebben írtam, milyen sokáig kerestem egy-egy dalt mp3-ban. Ez a könyvekkel is megesik, és a Raj volt az egyik legtovább keresett kötet: évek óta nem tudtam kikölcsönözni a könyvtárból, mert mindig kivitte valaki más.

Frank Shätzing: Raj, a könyv borítójaA könyv több mint ezer oldal, és iszonyúan túl van írva. A két főhősről rengeteg felesleges történetet tartalmaz, akik viszont annyira nem karakteresek, hogy háromszáz oldal után még nem tudtam megkülönböztetni őket. Az egyik kanadai, a másik norvég, és Németországban is kavarnak valamit, de sosem tudtam, hogy éppen melyik nézi vágyakozva a tengert, főleg, hogy mindkettő folyton azt teszi. A mellékszereplők pedig ha lehet, még sablonosabbak, Kanadában és Norvégiában is van például csaj, akivel a megfelelő főhős kavar, plusz egy-egy elszánt környezetvédő, szétszórt tudós, soviniszta amerikai.

A Raj akkor lesz izgalmas, amikor a történet végre elindul. A történet lényege, hogy ami a szárazföldön a természettel történik, már többé-kevésbé zavarja az emberiséget, a tengerek felszíne viszont még mindig elfedi azt, ami a mélyben zajlik – éppen ezért a vizeket még mindig gondolkodás nélkül szennyezzük. Pedig a víz alatti élet legalább olyan gazdag, mint a felszíni, csak sokkal kevésbé ismerjük, és éppen ezért a szennyezés mértékéről és hatásáról sincsenek fogalmaink. A Raj alapvetően arról szól, hogy a tenger mélye ezért visszavág.

A visszavágást Schätzing tudományos szinten is megalapozza, néha már kissé unalmas is genetikai és biológiai értekezéseket olvasni a cunami izgalmas rombolása helyett. Viszont az alapgondolat és a történet lényege annyira jól ki van dolgozva, hogy én most már teljesen másként is gondolok a tengerek mélyére.

A befejezést szerintem a könyv elolvasása nélkül is meg lehet tippelni. Az viszont durva, és szintén a túlírást mutatja, amikor a 980. oldalon az egész regény kulcspillanatában a főhős filozofálni kezd a világ megmentése helyett. Filozofálni 980 oldal után! Ahelyett, hogy megmentené a világot! Engem persze mindig minden zavar, ami csak kicsit is megszakítja a Történetet, de ez akkor is nagyon kemény volt.