Tavaly áprilisban írtam egy bejegyzést arról, hogy megszereztem a komplett sorozatot. Közben az akkor még hiányzó utolsó évad is meglett, és majdnem végig is néztem már az egészet, csak a hetedik évad utolsó két epizódja maradt ki, ami nem fért rá a DVD-kre. Ezeket kivéve tehát az összes epizódot láttam, és úgy érzem, ideje egy átfogó értékelésnek.
Amikor elkezdtem a Magnumot nézni, egy PDF-ben jelölgettem meg, hogy pontosan hol tartok, mely részeket láttam, illetve hogy melyik rész volt különösen jó. Ezt később sajnos elhagytam, pedig érdemes lett volna folytatni, mert minden évadban van 4-5 olyan epizód, ami sokkal jobb a többinél. Ezek viccesek, jól ki vannak találva, színvonalas a színészi játék és így tovább, a többi viszont csak egy lapos átlagot hoz, nem beszélve az ún. moralizáló részekről, amik kifejezetten fárasztóak.
Minden epizód egy-egy szereplő köré épül. Ez a szereplő lehet külsős, jellemzően Magnum megbízója, ezek általában elég jó részek, izgalmasak, változatosak, bár szinte mindig arra lyukadnak ki, hogy a megbízó is igyekezett átverni Magnumot. De ettől még jók. A „gyakori” szereplők is elég jók, a katonák, a rendőrök, még Ruther Gillis is, az első évadban kinyírt Mac visszahozása viszont rossz ötlet volt.
Feleslegesen sok epizód épül viszont az állandó szereplők köré, ezek közül sajnos csak a Higgins-orientált epizódok tetszettek. Egyrészt mert ő a legjobb karakter, másrészt mert John Hillerman a legjobb színész a sorozatban, ezeket a részeket imádtam, kivéve talán azt, amiben érthetetlen módon háborúzni kezdett a dzsungelben, az elég nagy homály volt. A többiek viszont mind gyengék, színészként is, karakterként is. TC a lelkiismeretes gyerekfelvigyázó, Rick a nők balekja, és mindketten elbaltázott üzletekbe fognak. Náluk csak Magnum saját lelkivilága rosszabb, az egész sorozatnak a mélypontja az a két rész, amiben kifejezetten Magnum gondolataira kellene koncentrálni (amikor elvész az óceánban, illetve beszorul egy repülő alá).
A főszereplők nőügyei is rendezetlenek és valószínűtlenek. Négy agglegény körül forog a történet, és bár mind a négyen kiváló férfiak, nyolc év alatt egyiküknek sem jön össze egy normális kapcsolat. A sorozatot eredetileg James Bond-szerűen szexistára tervezték, a legelső részben még vendégeskedik is két svéd stewardess a birtokon, akikkel Magnum együtt tölti az éjszakát. A főszereplő jellemét azonban Tom Selleck személyes konzervatív ízlése miatt végül tisztességesre formálták, ami szerintem sokat elvett a sorozat élvezeti értékéből.
Úgyhogy maradtak a poénok és az akció, amikor ezek vannak a sorozatban, akkor jól szórakoztam, amikor moralizálás van és wannabe-drámai színészkedés volt, akkor nem.
Sokat elvett még az élvezetből a szinkronizálás. A magyar hangú változatban egyáltalán nem nyilvánvaló, miért olyan komolytalan figura Magnum, és miért olyan tekintélyes Higgins – rögtön nyilvánvaló lett viszont az eredeti hangot hallgatva. Tom Sellecknek ugyanis magas, vékony hangja van, ami eleve gyerekessé teszi a karakterét, és Higginsnél is ugyanez van, csak fordítva, mintha hordóból szólna, amit mond. Valahol olvastam, hogy a színészi játék 70%-a a hang, a megszólalás, ezt érdemes a Magnum esetében is eredetiben élvezni.
Az interneten böngészve még lehet találni néhány érdekességet a sorozatról, például hogy eredetileg Porschét akartak Magnum alá tenni, de a cég nem volt partner a dologban, a Ferrari viszont igen, csak az F308-as tetejét előbb le kellett vágni, hogy a 193 centis Tom Selleck beleférjen… Két autó volt egyébként, az egyik részbe viccesen bele is szőtték mind a kettőt, klassz ötlet volt. Zeusz és Apolló sem két kutya volt, hanem összesen nyolc. Larry Manetti írt még egy könyvet Aloha, Magnum címmel a kulisszatitkokról, de pillanatnyilag sajnálok kiadni rá nyolcezer forintot.
Úgyhogy Thomas Magnum kalandjairól egyelőre ennyit. Többnyire jól szórakoztam, de ezt a sorozatot felesleges intenzíven nézni végig, gyorsan egymás után a részeket, annyira nem jók. Csak néha-néha, ha nincs semmi se a tévében, se kiírva DVD-re, akkor lesz érdemes berakni egy-egy részt.
Ahogy az Anna a romantikának, a Twilight a nyálasságnak az esszenciája. A srác, akiről szó van, egyrészt veszélyes, életeket tud kiontani, illetve ész nélkül száguldozik az ezüst színű autójával. Titokzatos, sötét dolgokat rejteget ő és az egész családja. Történetesen szuperhős, Superman erejével rendelkezik és a hipervándorok ugrálási technikájával. De ez mind nem számít ahhoz képest, amilyen szép. Szép a szeme, a hangja, a szája, a teste, és még a szaga is jó. Egy száz éves vámpírnak miért nincs inkább hullaszaga? Igaz, vámpírnak is csak annyira vámpír, hogy időnként állatok vérét szívja, illetve ha süt a nap, akkor nem megy iskolába…
Ebben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).
Divatos könyv, egy munkatársam ajánlotta még a KSZF-nél. Sikeres, menő, híres emberek írtak bele egy-egy történetet, ezeket adták ki könyvben.
Dawkins korábbi, Isteni téveszme című könyvét kedves ismerősöm ajánlotta figyelmembe, az arról szólt, hogy miért nincs isten. Szenzációsan jó volt, vicces, logikus, közérthető, és nagyon jól érvelt isten létezése ellen (nem mintha nagyon meg kellett volna győznie – az ember mindig olyasmit olvas szívesen, ami megerősíti az amúgy is meglevő véleményét). Mindezt úgy, hogy alapvetően tiszteletben tartotta azokat, akik mégis hisznek valamelyikben.
A könyv önéletrajzi kötetnek indul, és annak nem is rossz. Gyorsan átesünk az unalmas gyerekkoron, és máris benne vagyunk az amerikai gazdaság irányításának kérdéseiben. Greenspan klasszul megmutatja, hogyan dolgozott a FED elnökeként, valóban átérezhetünk valamit abból, ahogyan a gazdaságot irányította, hogy mikor milyen döntést miért hozott meg. Még sztorizik is, bár nem viszi túlzásba: húsz év alatt hat amerikai elnökkel dolgozott együtt, mégis valami három darab sztorit tud csak kinyögni róluk, a szerző nem sokszor lehetett a társaság közepe ennyivel.
Ezt viszont legalább végigolvastam, többé-kevésbé azért, hogy az előző három után ne hagyjam már félbe a negyediket is. Egy reklámügynökségnél dolgozó kollégák életéről szól a könyv, amiről a naplopás közben végzett pletykálásból lehet értesülni. Olvastam olyan recenziókat, hogy a könyv a reklámkészítésről vagy az irodai munkáról szól, és arról is, de nem az a lényeg, egyszerűen emberi történetek vannak benne, amelyeket az fog össze, hogy a szereplői irodai kollégák. Maguk a történetek pedig olyan közepesek, egyszer neki lehet szaladni, ha valakinek a kezébe akad a kötet.
Ez már a jó könyvek közé tartozott. Egy egész sorozat szól Decker nyomozóról és a feleségéről, Rináról, és kb. egy éve olvastam már a sorozat két későbbi részét, most kikölcsönöztem tehát a nyitódarabot is.
A könyv több mint ezer oldal, és iszonyúan túl van írva. A két főhősről rengeteg felesleges történetet tartalmaz, akik viszont annyira nem karakteresek, hogy háromszáz oldal után még nem tudtam megkülönböztetni őket. Az egyik kanadai, a másik norvég, és Németországban is kavarnak valamit, de sosem tudtam, hogy éppen melyik nézi vágyakozva a tengert, főleg, hogy mindkettő folyton azt teszi. A mellékszereplők pedig ha lehet, még sablonosabbak, Kanadában és Norvégiában is van például csaj, akivel a megfelelő főhős kavar, plusz egy-egy elszánt környezetvédő, szétszórt tudós, soviniszta amerikai.
