Megszületett Dóri

Tényleg kivárta Dóri a negyvenedik hetet, sőt pontosan a negyvenedik hét utolsó napján született meg. Volt egy döntés, hogy csütörtökön az orvos megindítja a szülést, úgyhogy szerda este elmentünk moziba, hogy eltereljük Noémi figyelmét (Zsófi eleve szüleimnél volt). A csajok bosszúját néztük meg, és nem is volt rossz, csak nagyon elhúzták a végét, a jól felépített alaphelyzet után nagyon sokáig nem történt semmi. Ez már csak azért is zavart, mert Noéminek közben öt perces fájásai lettek, de egy kifizetett mozifilmet nyilván nem hagyhatunk félbe mindenféle semmiség miatt.

Szerencsére az Aréna Plaza közel van a Péterfy kórházhoz, úgyhogy a film után bevittem Noémit, majd hazarohantam a csomagokért és bőven időben visszaértem.

Zsófi születéséhez képest a legfontosabb különbség az volt, hogy Noémi ezúttal kapott epidurális érzéstelenítő injekciót, és a szülésnek teljesen más jelege lett így. Akkor ugye fájdalom volt, stressz és szenvedés, most viszont hihetetlen, de csendes beszélgetés volt, sztorizás a szülésznővel és a legnagyobb problémám az álmosság volt. Dr. Kiarash Bahrehmand és Keserű Ági szülésznő összeszokott páros, beszélgettek, sztorizgattak, de közben mindenről tájékoztatást adtak, minden meg volt beszélve és féltő gondossággal vették körül Noémit. Aztán eljött az idő, és Dóri 4-5 tolással simán megszületett, kész. Noémi összehasonlíthatatlanul jobb testi és lelki állapotban került ki a történetből.

A másik fontos különbség a kórházak protokolljában van: Zsófit rögtön a megszületése után elvitték és kifejezetten nehéz volt visszaszerezni. A Péterfyben viszont én is mentem együtt a babával, végignéztem, ahogy az ápoló megméri a súlyát, magasságát, letisztítja, felöltözteti, és aztán a kezembe kaptam a lányomat. Aztán hármasban voltunk még egy órát, majd átköltöztünk a szobába, Dórit csak ezután vitték el. Szóval a Péterfyben tudják, amit az Istvánban négy éve még nem, hogy ha más különösebb probléma nincs, a baba a szüleinél is jó helyen van és jól is esik a megszületése után együtt lenni vele.

Másnap Zsófinak is bemutattuk Szatmári Dórát, az első jelek szerint odáig van érte és vissza, maradjon is így. Mikor ezt írom, vasárnap este van, a lányokat simán hazaengedték a kórházból, úgyhogy most jön a neheze: fel kell nevelni!

(Részletkérdés, de a VII. ker. Önkorm. az újszülött papírjainak átadását ahhoz a feltételhez köti, hogy a XXI. ker. Önkorm. 300 napnál nem régebbi házassági anyakönyvi kivonat igazolást adjon… Vagyis fáradjak el Csepelre, időpontfoglalás és a többi, hogy Józsefvárosban igazoljam, időpontfoglalás és a többi, hogy tavaly augusztusban Noémi még a feleségem volt. Ha elválnánk, arról az államnak nem kéne amúgy is tudnia? Az ilyenekért jó adót fizetni!)

Kórházi tragikomédia

(Talán érdemes előre leszögezni, hogy bár Zsófi miatt mentünk karácsonykor is kórházba, a lányunknak akkor és azóta sincs semmi baja, a szilveszteri tűzijátékokat például úgy átaludta a kis ágyában, mintha mise történt volna. De most még csak 25-én járunk, a blogom van késésben szokás szerint.)

Történt, hogy Zsófi okos édesapja még karácsony előtt megfázott kifelé jövet az uszodából, amikor -15 fok volt. A megfázást pár nap múlva elkapta tőlem Noémi, és még aznap Zsófi is, de szerencsére nem lettek nagyon betegek. Noémi egy-két nap alatt egy kis hőemelkedéssel kiheverte, Zsófi pedig taknyos lett, szörcsögött az orra. A taknyot folyamatosan kiszívtuk az orrából porszívóval, van erre célszerszám, más problémát nem észleltünk rajta.

Noémi mégis úgy gondolta, nézessük meg Zsófit orvossal is, a biztonság kedvéért. Ezzel én is egyetértettem, december 25-én reggel tehát elmentünk a Heim Pál kórház ügyeletére. Ott a kelleténél talán dramatikusabban adtuk elő az előjeleket, az előző napi aluszékonyság például nem volt annyira kirívó, és az egyszer mért 37 fokos testhőmérséklet sem vészes. A doki néni, Noéminél fiatalabb volt, megvizsgálta Zsófit és semmit sem talált, mégis azt javasolta, hogy alaposabb kivizsgálás végett feküdjenek be a kórházba.

Egy nap a belgyógyászaton

A korábbi kórházas élményeink miatt ennek egyáltalán nem örültünk, de a további vizsgálatok esetleg további problémáknak vehették elejét, bevonultunk tehát a hátsó épületben levő belgyógyászatra. A belgyógyászat a XX. századi követelményeknek mindenben megfelelő épület a XVIII. századi többi között, kétágyas kórtermekkel. A nővér rögtön közölte is a tarifát: a gyermekkel mindig ott tartózkodhat egy szülő, akár éjszaka is, ugyanakkor ha a szülő aludni akar és enni, az napi háromezer forintba kerül. Igaz, ha a szülő nem alszik, csak eszik, az ingyen van, levezettem tehát, hogy háromezer forintba végül is az kerül, ha a kihúzható fotelkanapén nem összegömbölyödve alszik az anyuka, hanem kihúzza azt, és a nővér ezt meg is erősítette, tényleg a kanapé kihúzása kerül háromezer forintba. Kilencezerért már saját szobát kapni televízióval, talán szólnom kellett volna, hogy a XXI. században már nem a tévé, hanem az internet lenne érdekes.

A cseppet sem vidám helyzet tehát az volt, hogy karácsonykor ismét kórházban voltunk Zsófival, de ezen kívül végül is elvoltunk, jó volt, hogy most én is ott lehetek velük, beszélgettünk tehát, mondtuk is, hogy régen beszélgettünk ennyit, Zsófi pedig többnyire aludt, evett, elvolt ő is.

A kórházi személyzet nem sokat zavart minket, órákon keresztül ránk se bagózott senki. Ami hagyján, de a szobában egy szívbeteg kisfiú volt még rajtunk kívül, akit az anyja délutánra bent hagyott egyedül a kórházban, és őrá se bagózott senki, négy órán keresztül egyfolytában sírt mellettünk, néha üvöltve, néha csendesebben. Mivel kaptunk egy papírt, hogy idegen gyerekhez ne nyúljunk, nem nyúltunk hozzá, csak a szívünk szakadt meg, nem érdekes. (Az is érdekes téma lenne, miért hagyta ott az anyja órákra, de bárhogy is, egy kórházban miért nem néz rá senki órákig a súlyosan beteg, síró kisfiúra?)

Néhány további részlet a kórház működéséről

A szobában levő első mérleg rossz volt. A második az angolszász súlymértékek szerint mért, este hétre sikerült csak megtudni, hogyan lehet a metrikus rendszerre visszaállítani (nekem, programozó diplomával sajnos nem sikerült). Többször is kérdezték, Zsófi mennyit evett, mondtuk, hogy nem tudjuk, rossz a mérleg, mégsem foglalkozott vele senki.

Szerettünk volna légzésfigyelőt Zsófinak, hogy Noémi éjszaka, ha még maradnak, nyugodtan alhasson (Zsófi légzése szabad szemmel kivehetetlen, de erre való az eszköz, hogy érzékelje). Négyszer kértük legalább. Nem hoztak. A szívbeteg kisfiút viszont elvitte végül az anyja, és az ő ágyáról átkértük a légzésfigyelőt Zsófinak, vagyis nekünk kellett szerezni, sőt, felszerelni is én szereltem fel Zsófi ágyára.

Be volt tervezve a vérvétel Zsófinak, ötször szóltunk miatta, mire végre megtartották. Két adagot vettek le, érthetetlen módon a könyökéből (az ilyen kisgyerekeknek még a kézfejéből szokták), de sajnos az egyik adag megalvadt (megalvadt a vére!), úgyhogy még egy adagot le kellett venni (immár a kézfejéből). Az eredményt egy óra múlva ígérték. Két óra és 45 perc múlva, amikor hatodszor kérdeztem rá, néha már úgy, hogy a komplett személyzetet feltartottam, hátha úgy sikerrel járok, de nem, tehát két óra 45 perc múlva jött meg a belgyógyász doki néni az eredménnyel.

Jönni vagy maradni

Addigra már vele is megismerkedtünk, és előzetesen azt gondolta, hogy Noéminek Zsófival legalább hétfőig bent kellene maradna, azaz négy(!) napot, december 25-28. között. Akkor is, ha az eredményei jók, hát persze. De azért megvártuk a leleteket, hibátlanok voltak, és akkor újrakezdtünk a vitát. Zsófinak ugyanis végeredményben semmi baja nem volt a taknyosságon kívül, a mi álláspontunk szerint tehát haza lehetett volna vinni. A doki néni szerint viszont “megfigyelésre” bent kellene maradnia a kórházban. Erre elővezettük, hogy

  1. a gyereknek semmi baja nincs
  2. a “megfigyelés” semmiféle figyelmet nem takar, sőt,
  3. karácsony van
  4. nem töltjük az időt egy kibaszott kórházban, ha nem muszáj.

A csaj erre még elővezette, hogy “ez a szokás”, hogy ha már valakit felvettek, akkor bent tartják legalább 24 órára (akkor már nem is hétfőig?). Erre azt válaszoltam, hogy nem kívánok hozzájárulni a kórház állami támogatásához a családom felesleges kórházi jelenlétével, a plusz háromezer forintot sem fizettük be (nem is kaptak enni egyszer sem!). További érvet a csaj nem tudott felhozni a maradásunk mellett, de el sem engedte Zsófit, úgyhogy a saját felelősségünkre elhoztuk, szerencsére azóta is minden rendben van vele.

Összességében pedig ismét nem a kezeléssel volt a gond, Zsófit megvizsgálták, kopogtatták, volt röntgen, szuri, pisi, mindent megvizsgáltak, amit egy négykilós gyereken meg lehet. A probléma a bánásmóddal van. Az ügyeletet például nem lehet felhívni telefonon, az otthonodból kizárt, hogy szakszerű segítséghez juthass: a gyereket mindenképpen be kell vinni a kórházba (ahol délben már iszonyú tömeg volt). A belgyógyászaton a nővér, aki elvileg foglalkozott velünk, egyszerűen semmit nem hallott meg abból, amit mondtunk neki, összesen kb. 15 megszólításnak 0 eredménye lett. Ötven éves elmúlt, karácsonykor is dolgoznia kell, le sem szarja ő már a pácienset. A 23 éves doki néni meg lehet, hogy az orvosi egyetemet már elvégezte, emberileg nem sikerült még sajnos felnőnie a feladatához. Vagy esetleg éppen, hogy bedarálta már a rendszer, a szabályok, mely szerint az egészséges gyereket is bent tartjuk, amíg lehet, ha egyszer az hozza a pénzt a kórháznak. Úgyhogy mi még másodszor is kikeveredtünk Zsófival a magyar egészségügyi rendszerből nagyobb probléma nélkül, annak nagy a bazmeg, akire éppen nincs, aki odafigyeljen a kórházon kívül, merthogy a kórház egészen biztosan nem fog.

Kórházban

A kórházban töltött első napok alatt kiderült, hogy Zsófi fertőzést kapott, valószínűleg a szülőcsatornában. Ezért kezelésre szorult, antibiotikumot kellett kapnia, és további napokra bent maradtak Noémivel a kórházban, végül a nyolcadik napon jöhettek csak haza. Mivel a fertőzés még időben kiderült, Zsófit ezalatt sikeresen meggyógyították, azóta is jól van. Az érem másik oldala, erről lesz most szó, hogy milyen a magyar szülészet 2009-ben.

Zsófi a kórházi ágyában

Egy kolléganőm fogalmazott jól: a kórházakban ma úgy bánnak a betegekkel, mint az állatokkal. Például nem árulták el, hogy mi baja van Zsófinak. Nem volt a kezünkben egy lelet, egy elnevezés, egy tájékoztatás a kockázatokról és mellékhatásokról, semmi. Később, miután Noémi többedszer is rákérdezett, derült ki a fertőzés neve, mértéke és jellege, de addig, mint az állatoknál: a beteg megkapja a kezelést, a részletek meg ne érdekeljék.

Hasonló helyzetek esetére van egyébként a betegjogi képviselő, akit meg kellett volna keresni, de Noémi egyszerűen nem volt abban a helyzetben. A szülés után fáradtan és kimerülten maradt ott maradt a kórházban, az újszülött kislányunk társaságában. Márpedig a babáról gondoskodni kell: rendszeresen etetni, tisztába tenni, ruházni és a többi, és az influenzajárvány miatt nem tudtunk bemenni hozzá segíteni. Úgyhogy hamarosan kikészült fizikailag és idegileg is, mi pedig, vagyis az egész család, nézhettük mindezt az üvegablak másik oldaláról. 2009-ben, a bababarát kórházként ismert Istvánban is egészen szélsőséges a betegek kiszolgáltatottsága. Fel sem merült például, hogy a lányunk kezeléséről mi magunk döntsünk – egyetértettünk volna, de döntési helyzet, tájékoztatás, semmi nem volt.

Úgyhogy hosszú napok és éjszakák voltak ezek, és csak lassan konszolidálódott a helyzet. Szerencsére a kezelés kezdete után Zsófi jól volt, sokat aludt, jól evett és az egészsége is rendben levőnek látszott. Noémi lassan belejött a babázásba és szintén tudott egy kicsit pihenni. Lassan a betegség részleteit is sikerült megismerni, és a kezelés vége is körvonalazódott. Végül múlt csütörtökön, nyolc nap után egészségesen hazaengedték, és hogy átvezessek a következő, már csak tragikomikus bejegyzéshez: valaki más kórházi igazolásával… A képen Zsófi a hazaútra előkészítve, bebújtatva a babahordozóba.

Zsófi a babahordozóban