katonaság

Elbuszoztam a Pasaréti úti Hadkiegészítő Parancsnokságra, hogy leadjam az igazolást arról, hogy polgári szolgálatos kérvényt nyújtottam be. A Moszkva téren majdnem sikerült fellökni egy ellenőrt, aztán fél óráig kerestem az ötös buszt, végül 22-essel mentem, szóval béna egy út volt. A lakónegyed mellett kőfallal elkerítve van egy istálló, messzire érezni lehetett a szagát, mindezt az elegáns második kerület közepén – a lakókat nem zavarja a lócitromszag?

A Hadkiegészítő Parancsnokság Ügyfélszolgálatát olyan ügyesen helyezték el, hogy az épület rendes bejárata helyett egy hátsó bejáraton lehet bejutni úgy, hogy a Pasaréti útról egy kétszáz méteres, folyosónyi utacska vezet be az istállók és az International Business School óvódája között. Az épületet ily módon hátulról vettem be, így jutottam az ügyfélszolgálatra, ahol kb. tíz ablak volt egymás mellett, mint egy postán, össz-vissz egy darab ügyfélszolgálatos nénivel.

A bürökrácia szépségei: az ügyfélszolgálaton csak sorszámot kaptunk, amivel mindenkit felküldtek egy felsőbb szobába, csak előbb meg kellett várni, míg a fenti ügyintéző megebédel. Odafent végül nem az ügyintéző, hanem a titkárnője elvette a papírt és a behívót, közölte, hogy nem kell bevonulnom, de ha a kérvényt nem fogadják el, és behívnak, akkor már nem tudok kibújni – ari, hogy így beijeszt, de sebaj, sose lássalak többet.

„Meggyőződésem szerint az emberélet szent és sérthetetlen, számomra olyan értéket jelent, aminek nem tudok ellene fordulni. A fegyveres testület az emberélet kioltását jelenti, ezért nem tudom összeegyeztetni a világnézetemmel, és elfogadhatatlan, hogy fegyvert fogjak. Kérem, hogy a fenti lelkiismereti okokból engedélyezzék, hogy a honvédelmi kötelezettségemet polgári szolgálat formájában teljesítsem.”

„Szerintem egy normális férfihoz hozzátartozik, hogy katona legyen és egy kicsit megtanuljon igazi férfiember módjára viselkedni. Valószínűleg apukád is túlélte, pedig akkor minimum két év lehetett még…”

Uj Péter: Harchoz! (Részletek)

Próbáljuk most lekapni a cuccról az agyhártyagyulladásos aktuálpolitikát, maradjunk szikárak, mint a pénteki kenyér: „sorkötelesség vagy profi hadsereg?” Koncentráljunk a tényekre. A felnőtt férfilakosság pontosan tudja, hogy milyen/milyen volt a Magyar Honvédség/Néphadsereg sorkatonájának lenni a közeli vagy a távoli múltban.

Különös jelenség, hogy a honvédségnél begyűjtött élményanyag a legnemesebb borok fejlődési görbéjét követve évről évre érik, szépül, kerekedik, hogy a sajátos agyi folyamat után a középkorú férfiak nagy részénél szinte egységesen valami másfél-két éves „nagy, vicces buliként” jelenjen meg. Amikor a csőrös Csepel platóján áthúztam a lenti-zajdai laktanya kapuja alatt, megfogadtam, hogy soha nem fogok magamban szépíteni semmit, semmi vicces buli, semmi jópofi, erre a nagyon prosztó, fölösleges, ostoba és undorító tizenegy és fél hónapra mindig is prosztó, fölösleges, ostoba és undorító tizenegy és fél hónapként fogok emlékezni.

Aki már volt katona, tudja, hogy a magyar honvédség – így, sorállományilag – tökéletesen diszfunkcionális valami, amelynek maximális célja, hogy saját maga létjogosultságát bizonygassa, leginkább csak azzal, hogy van. Eszik, kúszik, takarít.

(…)

Mindezek ellenére időről időre előkerülnek egészen eszement érvek a sorkatonai szolgálat mellett, például néhány elvetemültnek valami nagyon durva tévképzet folytán meggyőződése, hogy a sorkatonai szolgálat úgymond jelentős szerepet (micsodát?) tölt be az ifjúság testi és erkölcsi nevelésében.

Ezzel szemben tudjuk, hogy a magyar férfiak jelentős hányada a honvédségnél szokik rá a dohányzásra (a szerző egyéni rekordját – három doboz Symphonia tíz óra alatt – egy lenti őrszolgálat alkalmával állította föl), ottan szedi föl első fölösleges tíz kilóját (a mértéktelen dohányzás és a katasztrofális koszt ellenére – a honvéd rendkívüli mennyiségű csokoládéval/nápolyival kompenzál), satöbbi. Néhány éve kereszténydemokrata-kisgazda vonalról még parlamenti panasz is lett téve a reggeli torna megszüntetése miatt. Pedig a reggeli torna aztán tényleg szignifikáns alakítója volt az általános testkultúrának évtizedeken át. Az ember leharcolt mackójában, Tisza márkájú dorkójában kisétált hajnalban az alakulótérre, elbújt valami tereptárgy mögé és rágyújtott. A rutinosabbak ki se mentek, hanem ágy alatt, szekrényekben, egyéb rejtekhelyeken húzták ki a tíz percet. (A katonaság egészségre gyakorolt hatásáról mesélhetne az a szakasztársam, aki őrségben lábon lőtte magát, az az asztmás srác, aki kis híján megfulladt a gázálarcban, az a gyerek, akinek a bokáját szilánkosra törte a forduló harckocsitorony, és végül az a másfél évvel utánam bevonult fiú, akit máig tisztázatlan körülmények között agyonlőtt egy alkoholista tiszthelyettes. Az illető, mármint a tiszthelyettes, szakaszparancsnokom volt két vészterhes hónapon át…)

Az erkölcsi nevelésről annyit, hogy aki a katonságnál nem tanul meg elfogadható színvonalon lopni, az menthetetlenül fogdába kerül vagy egyéb büntetésekkel sújtják, a rendszer ugyanis így működik: az szív, akinél hiány van, és annál van hiány, aki nem tud lopni mindazt pótlandó, amit tőle elloptak. Ugyanilyen szisztémával lehet elsajátítani a sunnyogás, a lapítás, a hazudozás művészetét is. (…)