Jesoló és Velence

A jesoloi nyaralásunk utolsó teljes napján mentünk el ide: Burano és Murano a Velence körüli lagúna két kis gyöngyszeme, és ha eldugott, nem turistáktól hemzsegő, autentikus olasz életérzésre vágysz… akkor nyilván ne olyan helyre menj, ahová húsz percenként érkezik hajó Velencéből, illetve a Punta Sabbionin keresztül Lido di Jesolo felől. De Burano így is élvezhető, egy Margit-sziget méretű hely élénk színekre festett házakkal, plusz a sziget túloldalán érdekességnek van egy ferde tornyú templom.

A következő megállónk Murano volt, a híres üveggyárral és millió üzlettel, ahol a muranoi üvegből készült dolgokat árulták. Valóban szépek, csak praktikus hasznuk nincs, és bármit veszel, a drága üvegtárgyat nehéz úgy hazavinni, hogy el ne törjön. Egy muranoi üveg vázát például teljesen elképzelhetetlen fapados repülővel hazavinni. Kisebb ékszereket lehet venni, de azok annyira azért nem különlegesek. Klassz viszont a demonstráció: egy húsz perces műsor keretében egy üvegfúvó ember a szemünk láttára készített el egy muranoi üveg vázát, illetve formázott meg egy lovat, szintén üvegből.

A trevisoi repülőtérhez hasonlóan Muranoban is szívás volt a tömegközlekedés: két külön helyszínen van összesen hat kikötő, amiből a Google Maps szerint a „B” hajóval kellene menni, csak közben a vaporettók számokkal vannak jelölve (és nem, nem kevertem össze a kikötők jelölésével, a Google keveri össze). A helyi kiírások se segítenek, az információs bódéban dolgozó okostojás pedig mint a ChatGPT, magabiztosan állít olyasmit, ami egyáltalán nem igaz. Mi végül random szálltunk fel egy, a „B” kikötőbe érkező hajóra, remélve, hogy olyan helyre visz minket, ahonnan már rendesen hazatalálunk… A 7-es hajó a Szent Márk térre vitt, ahonnan már tudtuk, hogy a 14-essel kell továbbmenni.

A Velence körüli vaporetto-rendszer amúgy romantikus hajókázásnak hangzik, valójában jól szervezett, de fárasztó tömegközlekedés, műanyag székekkel, hullámzással, néha tömeggel, az emberek is néha bunkók, és az egész még drága is. Nekünk viszonylag szerencsénk volt, minden hajóúton le tudtunk ülni, és Noémi is csak egyszer akarta visszaadni az ebédre elfogyasztott fél pizzát a tengernek…

Sokszor voltam már a Fejér megyei Velencei-tónál, vonattal egyből Kápolnásnyék után. De az igazi Velence nekem egy misztikum maradt: lagúnák, gondolák, a Szent Márk tér, a Sóhajok hídja… Úgy gondoltam rá, mint ami csak a művészetekben létezik, és ahová csak a szerencsések juthatnak el, és egyébként is tömve van turistákkal, akiket a helyiek utálnak és ki akarnak szorítani a városból. A jesoloi nyaralást tervezve tudatosodott, hogy most mi is elmehetnénk ebbe az igazi Velencébe.

A valóságban nyilván csak pénz kérdése az egész. Egy Szentendre méretű városon áttolnak évente harmincmillió embert, tehát a rendszer jól le van szervezve. Lido di Jesolo felől például a Punta Sabbioni kikötőn keresztül érdemes érkezni a 14-es számú kishajóval, ami a Szent Márk térnél köt ki.

Igyekeztünk korán érkezni, hogy a tömeg előtt bejussunk a Dózse-palotába. Ez sikerült, még lazítani is volt idő, a csajok táncoltak a palota udvarán… Az megvan, hogy a palota festményeit nagyrészt a Tizennégy karátos autóból ismert Tintoretto festette? A Sóhajok hídján is átballagtunk, ami mondjuk ahhoz képest, hogy világhírű turisztikai látványosság, belülről megmaradt börtönfolyosónak, két csupasz fal, a róla szóló romantikus sztorikat neked kell hozzáképzelni.

A másik nagy álmom a gondolázás volt. Ha már ott vagy Velencében, ez is csak pénzkérdés, gondolások mindenfelé vannak, beszélnek angolul, a gondolák pedig egyformák és meglepően elegánsak. Azt kellett csak megbeszélni, hogy mindenképpen menjünk át a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy a kis csatornákon elbolyongtunk odáig, és hát elképesztően hangulatos volt a házak között a gondolával menni. Az út végén pedig tényleg áthajóztunk a Sóhajok hídja alatt, úgyhogy most már örök szerelem és boldogság vár ránk Noémivel, majd a Dózse-palota előtt szálltunk ki.

Ezután városnézés végett az 1-es vaporettóval végighajóztunk a Grand Canalon, aminek azért volt egy tömegközlekedés jellege, de mégis más úgy tömegközlekedni, hogy közben Velence van körülötted… Elsétáltunk a Giardini Papadopoli nevű parkba, ahol nem tudtunk leülni, mert minden pad foglalt volt. Végül az 5.1-es és 14-es járatokkal visszahajóztunk a Punta Sabbionihoz és busszal Jesoloba – hosszú nap volt, de milyen élményekkel teli…

Noémi ötlete volt, hogy menjünk el erre a népszerű tengerparti üdülőhelyre, ami minden leírás alapján Siófokra emlékeztetett: vízpart, szállodák, hosszú sétálóutca, éjszakai élet.

Két dolgot néztünk be, a repülőteret és a Caribe Bay szezonális nyitvatartását. Repülőtérből Jesolo környékén kettő van, és az általunk eddig ismert példák alapján azt gondoltuk, úgysincs lényeges különbség közöttük. A Treviso-Ryanair kombináció olcsóbb volt a Marco Polo-WizzAirnél, hát azt választottuk. Ez komoly hiba volt, meg kellett volna nézni térképen, és utánaolvasni, hogy a Trevisoról hogyan lehet bejutni Jesolóba. Vonat például csak Treviso városból indul, a reptérről nem. A reptérről buszokkal lehet menni, de csak Mestre városába, onnan pedig másik busszal tovább Jesolóba, közbülső megállóval a Marco Polo reptéren, ahová a WizzAir eleve elhozott volna… A taxik pedig a városi közlekedésre tervezett tarifával mennek az autópályán, elképesztően drágán.

Bár ahogy láttuk, Jesolóra általában nem busszal érkeznek az emberek nyaralni. Az apartman erkélyéről kinézve például ilyen autókat láttunk: Volvo, Jeep, BMW, Mercedes, Lexus, VW és egy kis Fiat – mi meg húztuk a bőröndöt a buszpályaudvar felől…

A másik, amire figyelni kellett volna, a szezonalitás: egész Jesolo csak nyáron működik, mert akkor mennek oda az emberek, amikor a tenger már elég meleg a fürdéshez. Ennek megfelelően a Caribe Bay aquapark, ami az egész utunk alapötlete volt, csak május 31-én nyit ki… Szerencsére így is volt elég program lehetőség: a helyi Csodák Palotája, a helyi Tropicarium, retró vidámpark, vagy éppen a homokszobor kiállítás:

Lido di Jesolo amúgy nagyon sablonos, mint ahogy egy tengerparti üdülőhelyet elképzelsz, amit turisták tízezrei lepnek el minden nyáron. A tizenöt kilométer hosszú(!) homokos tengerparton van kb. egymillió egyforma napernyő, mindegyik alatt kettő darab, szintén egyforma nyugággyal. Ezeket egy járda választja el a szállodák sorától, azok mögött pedig sétálóutca következik üzletekkel és éttermekkel, majd további szállodák. Durva volt, amikor egyik reggel elmentem a tengerpartra kocogni, és ahogy haladtam a tengerparton, kilométereken át pontosan ugyanaz volt a látvány, a rácsos stílusú Falkensteiner szállodáknál már szinte nyomasztóan:

Más kérdés, hogy mindez sablonos, de rendezett, tiszta és kulturált. Valamint biztonságos: a tenger lassan mélyül, minden napernyőhöz kis széf is tartozik, és van például vízimentő szolgálat, készenlétben álló, piros ruhás férfiakkal. Nyilván az autentikus olasz életérzést nem itt kell keresni, hiszen a szállodák és az üzletek nemzetköziek, mindenki tud angolul, és ami nagyon durva: az étteremben igény szerint ananászt is raknak a pizzára…