Pár hete telefonon keresett Rózsa Dezső, de éppen nem voltam az irodában, ezért üzent, hogy a cikkem a következő, februári Rádiótechnikában jelenik majd meg. Ez annyiban volt érdekes, hogy legjobb tudomásom szerint semmit sem írtam nekik, de ebből nem csináltam problémát, érdeklődéssel vártam a cikkemet.
Most megjelent, persze a DEX-es sajtóközlemény, abból is a Vaklistára beküldött verzió, Dezső gondolom azt küldte tovább Rádiótechnikáéknak, ezúton is köszönöm, ez volna az.
Hosszú évtizedek óta megoldatlan Magyarországon a felnőtt korban látássérültté váló emberek továbbsegítése a rehabilitációhoz, ezen a területen hozhat áttörést egy most megjelent szakorvosi tankönyv, amely a korábbi kiadásaihoz képest ilyen témájú fejezetekkel is kiegészült – részben alapítványunk munkatársai segítségével.
Aki még nem ismerné: bemutatom a főnökömet és a munkahelyemet. Fridiék stábja kihozta a témából, amit két és fél percben ki lehetett, az adás az ATV-n, a Friderikusz Most Hétköznapi Hősök című sorozatában volt látható a múlt héten.
[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=B17G6RyFF5A]
Tehát annak idején nem fejeztem be a progmatot, de hosszabb távon nyilvánvaló okokból érdemes volt újra felvenni ezt a fonalat. Úgyhogy jelentkeztem, felvettek, esti tagozatra. Elismerték az összes, korábban ugyanott elvégzett tárgyamat és negyedéves hallgató lettem. Egy tárgyam maradt hátra mindössze, a Fordítóprogramok, plusz a szakdolgozat és az államvizsga.
Csörnyei tanár úr Fordítóprogramok előadásával az a baj, hogy nem bevezet a tárgyba, hanem előadja, amit tudni kellene, de mivel iszonyú nagy az anyag, túl gyors tempót diktál. Emiatt nem elég részletes az előadás, a fontos összefüggéseknek csak a töredékét lehet rögtön megérteni. Másrészt egy Simon Péter-féle analízissel szemben, ahol minden egyes pont és vessző elhangzik és a táblára is felkerül, az előadás gyakorlatilag jegyzetelhetetlen.
A pozitívum, hogy a tankönyv viszont precíz, érthető és minden összefüggésre rámutat, nagyon jól kiegészítette az órai jegyzeteimet. További pozitívum, hogy a tanár úr hallgatóbarát mentalitású: szólt, amikor féláron lehetett kapni a könyvet, postafordultával válaszolt a leveleimre, korrekten ismertette a vizsgakövetelményeket, és a dolgozatokat a vizsga után (a gyakorlatvezetők segítségével) néhány órán belül kijavították és kiosztották. Mindezek például Noémi PSZF-es horrortörténeteihez képest kifejezetten kellemessé tették a Fordítóprogramok tantárgy elvégzését, bármilyen nehéz is volt az anyag.
A szakdolgozatommal kétségkívül szerencsém volt. Még novemberben beszéltem Misivel, hogy kellene valamilyen téma, és ő javasolta az akkor induló szoftverfejlesztési projektünket. Úgyhogy volt munkaidő, tesztelők és profi külsős segítőm is. Munkahelyi projektként lehetne inkább elemezni a történetet, a szakdolgozat elkészítése ezzel összefolyt, és persze mindez össze sem hasonlítható azzal, mintha otthon, munkaidő után, fáradtan kellett volna összeütni valamit. Persze az estisek között sokan írják a munkahelyükön a szakdolgozatukat, már amennyiben a munkakörük és a tanulmányaik témája egybeesik, én most ebben a szerencsés helyzetben voltam.
Az alapítvány egyébként is nagyban segítette a végzettségem megszerzését: tanulmányi szerződés keretében kifizették a tandíjamat, tanulmányi szabadságot is kaptam, egy szavam nem lehet.
A vizsga után hívom Noémit:
– Hát, a vizsgabiztost nem igazán az érdekelte, amit tudok, amire felkészültem, hanem ami szerinte benne van az anyagban, szóval elég gáz volt…
Noémi itt infarktust kapott…
– …de azért a papírt is megnézte, amit írtam, meg a kérdéseire is kitaláltam a választ egy idő után. Biztosan ezért adott ötöst 🙂
Noémi itt elküldött a francba, aztán együtt örvendeztünk. A történet két órás várakozással kezdődött, mert az ABC-sorrendben Sz betűsnek lenni ezzel jár. Reggel még azt gondoltam, csak nem kellene az államvizsgám előtt Hócipőt venni, ne vonja el a figyelmem lehetőleg semmi, de ez hiba volt, éppen az segített volna lazítani a várakozás alatt.
A védés ezzel együtt jól ment, a szóbeli vizsgán viszont meglepően szigorúak voltak a bizottság tagjai. -Ilyenkor már nem az a cél, hogy megbuktassanak – mondta Nagy Sára tanárnő és nem is húztak meg senkit, de a kettesek eléggé röpködtek aztán. Én Szelezsán tanár úrral meccseltem az adatbázis-kezeléssel kapcsolatban, és amit kérdezett, az kétségtelenül fontos, kétségtelenül tananyag a progmaton, csak én nem készültem fel belőle. Azért valahogy rávezetett mindegyik válaszra, és az előzetesen kidolgozott rész is jó volt, úgyhogy ötöst adott, soha rosszabb vizsgáztatót.
Az elmúlt évem alatt messze a legocsmányabb dolog, amivel találkoztam, a Questura-iroda működése volt, ahol a diákigazolvány terem. Elképesztő, de „nincs emberük” arra, hogy felvegyék a telefont. Ők maguk sem értesítenek, ha megjön a diákigazolványom, akkor sem, ha külön megígérik. Nem közvetlenül a Questura hibája, de szintén elképesztő, hogy négy hónap alatt készül el egy diákigazolvány, egy vacak műanyag kártya egy fényképpel.
A Questura össz-ELTE-s iroda, és az Informatikai Karon beül már lényegesen idillibb volt a helyzet. Az estis progmatosoknak januárban lett új TO-s munkatársa Hideg Krisztina személyében, illetve Nagy Sára a szakfelelős, nagyjából ők ketten viszik az estisek ügyeit. Mindketten mindig készségesek voltak, mindig minden problémát segítettek elintézni, az én hibáimat is tolerálták, és mindenről időben tájékoztattak.
Az információáramlást lehetne még javítani úgy, hogy a hallgatóknak ne kelljen kérdezősködni: eleve tájékoztatva lehetnénk arról, mi az ügymenet, vagy hogy a szükséges információk hol bukkannak fel: néha az ETR-t kellett nézni, néha Nagy Sára honlapját, néha postai levelet küldtek, ami nem gond, csak mindkettőnktől időt rabol, ha kérdezősködni kell. Egy működő honlap tök jó lenne: a tanulmányi osztály honlapját márciusban frissítették utoljára.
Ezzel együtt az estis progmatot csak ajánlani tudom, még némi romantikája is volt, ahogy hazafelé, késő este álltam a Duna partján. Csillogott a víztükör, áthallatszott a Zöld Pardonból a koncert, és a jól végzett munka tudatában vártam, hogy érkezzen már meg a HÉV, hogy mehessek haza aludni.
A Szociális és Munkaügyi Intézet hetedik alkalommal rendezte meg Szociális informatikai műhelykonferenciáját, a május 9-i rendezvény témája az e-befogadás volt. Problémák, helyzetképek és kutatási eredmények széles körét ismerhették meg a résztvevők, konkrét megoldási javaslattal azonban csak kevés előadó szolgált.
2007 elején, a DEX projekt előzményeként, mintegy a projekt indoklásaként írtam egy tanulmányt a magyarországi hangoskönyv-helyzet akkori állásáról. Ebben áttekintettem a vonatkozó szabványokat és megoldásokat, a látássérült emberek olvasási lehetőségeit, illetve javaslatot tettem egy újfajta megközelítésű szoftver elkészítésére, amellyel könnyen és gyorsan készíthet bárki hangoskönyveket (ez lett a DEX).
Tizenkét évi működés után, 2006 szeptemberétől megszűnik az MVGYOSZ központi hivatalában működő Informatika Csoport. A változtatás igénye az MVGYOSZ elnökségének márciusi ülésén merült fel először, amikor az a döntés született, hogy a csoport és az „Informatika a látássérültekért” Alapítvány működése közötti átfedések miatt, költségtakarékosság céljából a csoport munkatársait az alapítvány foglalkoztassa tovább úgy, hogy az ellátandó feladatokat a Szövetség szolgáltatásként vásárolná meg, és a szolgáltatás ára a foglalkoztatás költségeit is fedezné.
Lassan letisztulnak a dolgok, még ha augusztus végéig is kellett várni rá. Tegnap közös megegyezéssel kiléptünk az MVGYOSZ-ből. Barátsággal jöttünk el, a szerdai dolgozói gyűlés után még egy kis búcsúfogadást is rendeztünk a kollégák számára, és mi is kaptunk ajándékot.
Mától pedig beléptünk az alapítványhoz dolgozni, reggel nyolckor tehát számítógép elé ültem és dolgozni kezdtem – itthon, mert egy ideig most részben távmunkás leszek, amit úgyis mindig szerettem volna kipróbálni.
Tegnap volt tehát az utolsó napom az előző munkahelyemen (furcsa leírni), de nem volt idő szomorkodni az átadások és az adataink kimentése miatt. A természet nem akarta, hogy elmenjünk, a szél kidöntötte a bejárat melletti gesztenyefát. Nagy szerencse, hogy senki sem járt arra, ezért is gondolom, hogy csak minket akart odabent tartani. Nem járt sikerrel: a tűzoltók egy órán belül szétfűrészelték, délben már újra szabad volt az út kifelé.
Minden, amit két év és tíz hónap alatt készítettem, ráfért két CD-re.
A fájljaimat meglehetős rendben tartottam mindig, azokat csak ki kellett írni, viszont a majdnem három évnyi papíros anyagot is át kellett nyálazni, nem beszélve a csontvázakról a fiókok mélyén. Egyébként Vakok Világát sem tördelek már, mert az új főszerkesztőnek saját tördelője van. Mostantól tehát nincs honlap, nincs hírlevél, nincs hétfő reggeli rtv sem. Sajnálom, szerettem ott dolgozni, a kollégákkal is jól kijöttem.
A köztudatban óriási az ismerethiány a vak és gyengénlátó emberek valódi informatikai lehetőségeivel kapcsolatban. Miután ők nem vagy csak alig látják a képernyőt, szükségük van egy ún. képernyőolvasó programra, amely a hangszórón keresztül kimondja a leütött billentyűket, és felolvassa a képernyőn látható szövegeket. Mindezt nemcsak az idejétmúlt DOS-os, hanem a legmodernebb windowsos számítógépeken is. A JAWS for Windows képernyőolvasó segítségével például tudnak szöveget szerkeszteni, táblázatot kezelni, sőt internetezni és e-mailezni is.
Szolid ünnepséggel és tízmillió forint értékű szoftveradomány átadásával ünnepelte működésének ötéves évfordulóját az „Informatika a látássérültekért” Alapítvány.