(Balunak a 2012-ről írt kritikája nem tetszett, mert olyan elemeiről ír a filmnek, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak lényegesek, például a szeretet, a család, vagy az optimizmus és a pesszimizmus harca. Ezzel szemben én a moziban nem valami mély családi drámát láttam, hanem egy primitív, de rendkívül látványos katasztrófafilmet. Viszont ha már Balu kritikáját kritizáltam, elgondolkoztam, hogy mit lehetett volna írni egy ilyen filmről egyáltalán. Nos, például ezt.)

Geológusok felfedezése szerint a Föld felszíni lemezei 2012-ben olyan nagy mértékben elmozdulnak, hogy az a földi civilizáció pusztulását okozza. Ez ellen a világ politikusai csak annyit tehetnek, hogy megépítik Noé modern bárkáit, amelyekben menedéket talál néhány százezer ember és állat, mindenki mást viszont kénytelenek magára hagyni.

A 2012 témája, hogy ha valakinek nagyon-nagyon nagy szerencséje van, ő és a családja talán még akkor is túlélheti a világ végét, ha eredetileg nincs belépője Noé bárkáinak egyikére. Ehhez persze nagyon gyorsan és ügyesen kell menekülni, a főszereplő sarkában ott az Armageddon, és miközben ő száguld, rohan, repül, a többség  szörnyű halált szenved. A film lényege, hogy a főszereplő mögött loholó világvégét vizuálisan is hatásosan megjelenítse. Ez sikerül is, omlanak a földrészek és borzasztó robbanások kísérik a szereplők útját.

Bár a filmet a titokzatos majákkal harangozták be, valójában egy-két mondatban említik csak őket, mint akik mindezt megjósolták, de a jóslatnak ennél mélyebben a filmben nem néznek utána. Örömteli fejlemény viszont, hogy a Föld bolygó immár nem csak az Amerikai Egyesült Államokból áll. Bár a történteket végig amerikai szemszögből látjuk, kétségtelenül odafigyeltek más embercsoportok sorsára is. Olyan apróságok esetleg feltűnhetnek persze, hogy ha az amerikai elnök csak a G8 vezetőit értesíti a világ végéről, akkor Kína, India, Brazília, Ausztrália, Mexikó és Argentína népét még kihagyta a játékból, a kisebb országokról nem is beszélve. Az is érdekes, hogy az USA saját bárkát kap, Kína, Japán, Oroszország és Európa országai pedig összesen kettőt, de egy hollywoodi filmtől még ez is szép teljesítmény.

A tudományos hitelességet vagy a halál előtti emberi viselkedés mélyebb vizsgálatát viszont felesleges ebben a filmben keresni, ehhez egyébként a színészek is gyengék. Mert mindez mit se számít, ha közben láthatjuk, ahogy a száguldó limuzin mögött szó szerint összeomlik Kalifornia, vulkánok törnek ki a Yellowstone parkban, Amerika helyett cserél a Déli sarokkal, a Himaláját pedig elönti a cunami.

Mindenki lelkesedik ezért a filmért, de én nem tudok csatlakozni a rajongói klubhoz: szerintem harmatgyenge volt. Mondják, hogy Liam Neeson olyan a filmben, mint James Bond, és valóban, mimika nélkül csapkod, szúr és lő, igaz, neki legalább hihető a motivációja, meg akarja menteni a lányát.

De senki más nem hiteles ebben a filmben, és mindenki nagyon sablonos. A tizenévesnek mondott, de láthatóan 25 éves Maggie Grace (az elrabolt lány), gyengén hozza az ártatlan (szűz) kislányt, és borzasztó ellenszenves, ahogy el van kényeztetve (lovat kap a születésnapjára! lovat!).

Aztán ott van anyuci, aki elengedi a tizenéves lányát egy másik földrészre egy másik tizenéves lány társaságában, kísérő nélkül, na persze. Anyuci új férje pedig gazdag, és a mostohalányát megmentő apukától is csak annyit tud kérdezni, nem kér-e egy kis pénzt.

A bűnözőkről talán beszélnem sem kell, és a francia közállapotokat bár nem ismerem, mégis túlzásnak tűnik, hogy a Szajnán úszó magánhajón a kövér öregembernek szüzeket szolgáljanak fel. Pontosan tudom persze, hogy a James Bond-filmek is pont ugyanekkora baromságok, de azoknak legalább van stílusa, forgatókönyve, ezekhez képest árnyalt szereplői, illetve jó helyeken játszódik, jó nők és jó autók vannak benne – de ebben?

Megnéztük az In Brugest (Erőszakik), és tényleg tök jó film, csak túl sok az üresjárat, mert szép az a város, de a moziba nem azért ülünk be, hogy percekig semmi mást ne mutassanak. Az ilyen üresjáratok alatt általában azon agyaltam, hol láttam már ezt a csajt, de még a film végén, a neve (Clémence Poésy) alapján sem ugrott be.

Pedig még Lord Voldemort is ott nyomult a filmben – Noémi még őt sem ismerte fel, szerintem kicsit fáradtak lehettünk. A lány egyébként Fleur Delacour volt a Harry Potter és a tűz serlegében, és van még egy ide tartozó képem, tetszik, amikor Halálos Ellenségekről ilyen mosolyalbum-fotó jelenik meg:

Hazaút

Hétfőn még pihentünk egy napot, illetve délután kimerészkedtünk a városba és bevásároltunk ajándékokból. Ha az alku során nagyon eltért az eladó és az én véleményem a termék árával kapcsolatban, arab barátaink különböző sértéseket vágtak a fejemhez, például hogy biztos túl meleg a nap, azért beszélek félre, vagy talán még alszok és azért álmodozok itt, egyik meg közölte, hogy egyem meg a tíz fontomat – vonzó, kedves emberek igazán.

A hazaút során furcsa kavarodást okozott, hogy a nyári időszámításra Egyiptomban is átállnak – de csak kb. három héttel később, mint mi. Ez volt a magyarázata, hogy bár Hurghada egy időzónával arrébb van Budapesthez képest, amikor megérkeztünk, még ugyanannyi volt az idő, és csak három nappal később állították át az órákat. Nem ám hétvégén, mint a normális országokban, hogy ne a munkanapot kavarja meg az óraátállítás, nem, ezek a csütörtökről péntekre virradó éjszaka állítanak órát.

Nekünk persze mindegy volt, péntek reggel átállítottuk az órákat, a Karthago Toursnál viszont valaki még vasárnap is magyar idő szerint közölte a repülőgépünk indulási idejét. Csakhogy ami Budapestről egyeztetve hét órakor indul, az Hurghadában majd csak nyolckor fog, úgyhogy kedden reggel pont egy órával korábban kellett emiatt minden magyar hazautazónak felkelnie. Hajnali háromkor hajnali négy helyett, egyáltalán nem mindegy, a már említett, hajnali fél egykor beeső, második napos kairói csapatnak meg pláne nem volt mindegy, ők éppen csak beestek a szállodába és összepakolni is alig volt idejük. Az ismerős vidéki házaspár így a Kairó-Hurghada-Budapest-Békéscsaba-vidéki falu útvonalon kb. 24 órát utazott egyfolytában.

Az egy órás tévedés persze csak a repülőtéren derült ki, még a buszon újonnan megismert idegenvezető is hét órát mondott. Mármint miután köszönt, bemutatkozott, remélte, hogy jól éreztük magunkat és jó hazautat kívánt, Lejlához képest meglepő volt ez az udvariasság, tehát ezután mondott hét órát, a reptéren viszont 7:55 volt kiírva indulási időpontként. Mivel azonban a közönség együtt volt, a repülőgép a személyzettel együtt volt, beszálltunk és 7:10-kor huss. Még a szüleimnek is sikerült SMS-t küldeni a végleges időponttal, amikor a gépet kitolták a helyéről, ott már reméltem, hogy nem fogunk többet várakozni.

Vicces volt még a repülőút: a lenyíló LCD-monitoron odafelé és visszafelé is levetítettek egy-egy filmet. Odafelé közölték, hogy a Zene és szöveg lesz a műsor, ennek nagyon örültünk, erre a Tökéletes trükköt vetítették, ennek sokkal kevésbé. Aztán hazafelé közölték, hogy a Tökéletes trükk című film lesz a műsor, mire szóltunk, hogy idefelé is ez volt, mire megígérték, hogy akkor a Tűzfal lesz Harrison Forddal. Kisvártatva aztán elkezdték lejátszani a Tökéletes trükköt, de mi már nem szóltunk semmit, gondoltuk, hogy a hely szelleme. Aztán ahogy távolodtunk Egyiptomtól, látták, hogy tévedés történt, erre film leáll, majd berakták és lejátszották a Zene és szöveget, úgyhogy végeredményben jó utunk volt.

Az első rész azért hagyott mély nyomokat bennem, mert nagyon érdekesen hozta a szuperügynök-típus legújabb verzióját. Azóta is a kiképzés részletei érdekelnének, mivel lehet valakit ilyenné tenni, kínzással, doppinggal, vagy csak sokáig kell futni az erdőben célra tartott fegyverrel? És persze agyra is gyúrni kell, megjegyezni a rendszámokat a parkoló autókon, és ahogy a port.hu fórumában valaki írta: Bourne problémamegoldó-készsége a stresszel csak nő.

Sajnos a további részek nem adtak további támpontokat Jason Bourne kiképzése kapcsán, ezt a közepesen fantáziátlan amnézia-sztorit viszik tovább anélkül, hogy a történet hátterének logikájára odafigyelnének. Például semmi értelme nem volt a Treadstone-műveletet ezzel a Feketeszőlő vagy milyen művelettel megfejelni, csak annyi derül ki, hogy a világ minden városában akad egy bevethető szupergyilkos, de azt hittem, ezt a Treadstone kapcsán már egyszer felszámolták.

OK, nyilván követni szükséges a könyv által meghatározott vonalat. Bár én csak az első részt, a Bourne-rejtélyt olvastam eddig könyvben, ugyanolyan, mint Ian Flemingtől a Casino Royale: szórakoztató, de pont ugyanazt a mély mondanivalót hordozza. Úgyhogy valószínűleg ezért ilyen gagyi történet a Bourne-ultimátum is, mint bármelyik James Bond, az én bajom, ha az első rész alapján ennél többet vártam.

A gagyiságra az egyik példa az engem érdeklő kiképzéssel kapcsolatos: a szuperügynökök harmincmillió dolláros kiképzése New York belvárosában, egy üvegablakos épületben zajlott… Ahová egyébként bárki bejuthat, mint kiderült, és akár gyilkolhat, akár titkos dokumentumokat faxolhat anélkül, hogy ebben udvariatlan kérdésekkel megzavarnák.

Nyilván a bárgyú történetet akarja feledtetni a sok kézikamerás felvétel, amitől a film valóban nagyon pörgős, izgalmas, kár, hogy ettől a verekedős jelenetek követhetetlenek, ugyanúgy, mint a korábbi részekben. Valahol még olvastam is, Matt Damon melyik harci stílust tanulta ki a film kedvéért, sajnos felesleges volt, nem látszik belőle semmi.

Mozidélelőtött tartottunk, megnéztük a Taxi 4. és a Shrek 3. részét. Mindkettő úgy kezdődik, hogy elsütik a korábbi részek emlékezetesebb poénjait, a Taxiban összetörnek egy csomó rendőrautót, Emilien bénázik, a Shrekben pedig mindenki fingik, Kandúr aranyosan néz.

A Taxi ezután átmegy blődségbe, a rendőrök idiótán viselkednek, de ebben tíz éven felülieknek semmi vicces nincs. Új szereplők a gyerekek, akik aranyosak és a velük kapcsolatos poénok is jók, de a fő eseményszál teljesen független tőlük. Ugyanaz történik, mint az első három részben, a béna rendőrök hibáit Petra és Daniel javítja ki, kiszámítható az egész, ráadásul a reklámmal ellentétben (“Főszerepben a Peugeot 407″) az autó alig látszik és száguldozást is alig látunk. Az sem derül ki, hogyan lett 407-es Peugeot a 406-osból.

Shrek története sokkal jobb, a Békakirály meghal, Shrek viszont nem akar király lenni, ezért elmegy megkeresni az egyetlen lehetséges másik utódot, Artúrt. Ezután mindenféle vicces csavar következik, ahol a végkifejlet nyilván megjósolható, de ettől még a poénok jók. A kicsi ogrékra a történet miatt itt sem lett volna szükség, viszont nem is viccesek. Ezzel együtt a Shrek sokkal jobban sikerült az új ötletek miatt, szinte mindegyik szereplőről megtudunk valami újat, humorosat, és az új szereplők is érdekesek.

Van egy mozis rovat a Népszabadságban, minden héten közlik a budapesti mozik toplistáját, amit Csordás Lajos kommentál. Amúgy sem vagyok odáig a rovatért, Csordás rendszerint pont az ellenkezőjét gondolja a filmekről, mint én, szerintem pocsék kritikus. A múlt héten viszont egy az egyben lelőtte a Megérzés című film poénját.

Történetesen láttuk a filmet, nem nagy szám, de azért mindenkinek tetszett, és miután egyetlen poénra megy ki az egész (megmenti-e Sandra Bullock a férjét), nagy szívás lett volna, ha tudjuk előre. Ez a faszkalap meg megírja cikkben, a Népszabadságban. Iderakom fehérrel a kérdéses részt, jelöld ki, ha érdekel a cikk és neked mindegy, mi a film vége:

“Ezen túl fontos kegyelmi kérdés rejtőzik a filmben: kieszközölheti-e az ember a változtatást, tehet-e valamit, ha saját balsorsát megérezvén rettegni kezd? Pont olyan lelki állapotban éreztem magam, hogy nem bántam volna, ha a vége happy end lesz. Hát nem lett az. Azért vigasztalt, hogy alkotók végül is nem vetették el a kegyelem lehetőségét.”

Valami átverés lehet a dologban, mert mindenhol jó kritikája volt ennek a baromságnak, a porton, és többé-kevésbé a Népszabiban is. Dustin Hoffmann kiváló, az ő játéka mindig egy élmény, de a többiek… Emma Thompson, az írónő dögunalmas, Will Ferrel szintén, nem is csinál semmit, csak áll az egész filmben, mint egy idióta. Egyfajta jellemfejlődést kellene felmutatnia, de végig ugyanúgy viselkedik.

Az Indexen a forgatókönyvet frankózták, pedig a forgatókönyv siralmas, mindenféle stílust belekatyvasztottak, néha röhögni kellene, néha megijedni, néha meg izgulni a szereplők sorsa miatt, de főleg csak kínlódni lehet.

A Magnum sorozatban Higgins, a gondnok nagy mesélő, aki folyton a háborús történeteivel untat mindenkit. Amikor mesélni kezd, mindenki unja, valójában azonban kerek mondatokban, egységes, letisztult stílusban, szerintem megdöbbentően jól mesél, talán ő Robin Masters, a híres író – vagyis ami a sorozatban irodalomként szerepel, az valóban irodalmi igényességgel lett megírva. Ehhez képest a Felforgatókönyvben végig egy regényből hallunk részleteket, de a szöveg iszonyatosan pocsék, nevetséges a témája és a szövegezése is. Röhejes, ahogy az irodalom professzora (Dustin Hoffmann) azt az írónő főművének értékeli. Eleve hogy lehet egy regénynek ezt a címet adni: “A halál és az adók“?

Jeff, a pedofil fotós rosszul,nagyon rosszul választ, amikor a tizennégy éves Hayley-vel randizik. A kislány ugyanis mindent tud, ami a csúnya bácsikkal való elbánáshoz kell… és bosszút akar állni.

(tovább…)

Fantasztikus vizuális élményt nyújt, de inkább csak pörgős jelenetek összessége, mint mozifilm a negyedik Harry Potter.

(tovább…)