emberek

Hazaút Tunéziából

szpeti

A magyarok találékonysága határtalan: ha valakik a szálloda bezárt kapui mögött sétálnak a tengerparton, azok biztosan magyarok, és ha az éjszaka közepén valaki ki tudja verni a szállodásokból a reggelit, azok is. Hajnali negyed négykor indult a busz a szálloda elől. Egy magyar srác addigra elintézte, hogy komplett svédasztalos reggelit kapjunk, onnan tápászkodtunk csak fel az érkező buszhoz.

A busznál az zavart meg minket, hogy amíg a reptérről odafelé magyar nyelvű idegenvezetést kaptunk, ezen a buszon csak csehek(?) voltak, magyar nyelvű idegenvezető egy szál sem. Viszont a reptérre mentek, úgyhogy felszálltunk és aludtunk, amennyire lehetett.

A repülőtéren a nyakára hágtunk a maradék egy dínáromnak. Szomorú és kissé nevetséges, hogy a szuvenírek a fix áras repülőtéren a legolcsóbbak – addig egy kis tevét, egy képeslapot, egy dobot és egy tevés hűtőmágnest vettünk, de ráértünk volna itt megvenni mindent, valamivel olcsóbb lett volna.

A repülés hazafelé kevésbé volt nagy élmény, Noémi rosszul lett, én meg csak kóvályogtam az álmosságtól, nem tudtam igazán aludni. Szerencsére amúgy minden simán ment, a csomagjaink is rendben megérkeztek. Újra itthon vagyunk, pedig milyen jó lenne még nem itthon lenni.

Görög Zita

szpeti

Este most először végignéztem egy egész Megasztárt. A dalok kellemesek voltak, Tilla jó fej volt, Görög Zita viszont… Én tényleg most először láttam beszélni, nem tudom, ez eddig is ilyen volt? Elbaszta az aranylemez bejelentését, nem mondta be az elveszett kisgyerek nevét, rosszkor beszélt, rosszakat mondott, gyakorlatilag nem volt értelmes megszólalása. Lehet, hogy csak a színpad hozza ki belőle a sötétséget, de akkor miért van ott? Vagy privát is ennyire szánalmas?

Autózás a városban

szpeti

Noémi beteg, ezért este átmentem hozzá kocsival. A vasárnap látott koccanás óta asszertív és óvatos vagyok az utakon, gyöngéd és udvarias, csak egy VW Passat-os volt, aki kihajolt az ablakon és úgy kiabált velem. Nem hallottam belőle semmit, de gondolom nem boldog szülinapot kívánt, végül beintett, ez már tökéletesen érthető volt.

De nem volt igaza: a Kökin a Sibrik Miklós úti felüljáróra két utcából két felhajtó van. Aki az elsőn jön, annak illik egyből a belső sávba hajtani, hogy a másik utcából jövők is egyből ráfordulhassanak a külső sávra. A ráfordulás miatt először még lassan jönnek az első utcából is, így simán kifordultam a passzátos elé, gondoltam, kizárásos alapon megtalálja majd a belső sávot. Mivel szép holdfényes este volt, én nem siettem, és sajnos a belső sávban haladó VW Polo is mazsola volt. A passzátos viszont gyorsabban akart volna menni, de mit tesz isten, pont nem fért el köztünk – gondolom ezért volt morcos, de hát az élet néha nem fenékig tejfel.

Vonatjegy és egyebek vásárlása

szpeti

A Kökin jegyet akartam venni a holnapi útra, ezúttal Misivel ketten megyünk Szombathelyre. Mostanában olyan sokszor veszek vonatjegyet, hogy a gyakorlatból kifolyólag egy darab, nyelvtanilag helyes magyar mondatba tudom rendezni a jegyre vonatkozó pontos igényeimet, megkönnyítve ezzel a pénztáros dolgát is. Most viszont kifogtam egy jó képességű, zilált hajú, középkorú hölgyet. Előadtam a megfelelő mondatot, majd…

Pénztáros: – Kelenföldről?! Miért?
Én: – Tessék? Mert úgy tartja úri kedvem.
Pénztáros: – Na de Kelenföldről…

Ezután öt teljes percig túrta a papírjait, gondolom a titokzatos Bp., Kelenföld állomás kódját kutatta. Végül elkészült a jegy, ami összesen 71cm hosszú lett, lemértem.

Szüleimnek erre egész sor saját sztorijuk volt, például apa Békéscsabán dolgozott, és egyszer autózás közben kiszórta a hamut a hamutartóból, de kiejtette a kezéből az útra, ahol ráment egy kamion. Bement az autósboltba és kért egy hamutartót, mire a boltos: – Uram, én huszonöt éve dolgozok itt, de még soha senki nem kért tőlem Skodába hamutartót. Ha kéri megrendelem, de akkor jöjjön el érte…

Anyám egy fazékba akart új tésztaszűrőt venni, de mindenhol fennakadtak azon, hogy mi lett az előzővel… Nem mindegy nekik? A legjobb sztori pedig nem családi, hanem kabaré, szóval anno meghirdették, hogy mindenki egy jeggyel mehet otthonról Japánig. A fazont először a Nyugatihoz küldték, onnan az Ibuszba, onnan még valahová, amíg végre elintézte a dolgot. Aztán Japánból jött volna hazafelé, odament az első pénztárhoz és kért jegyet a japán vonatra a repülőtérig, onnan Budapestre, majd esetleg Gödig. Japán pénztáros ütögeti a gépet és megkérdi: – Alsó- vagy Felső Gödig kéri?

Műszemek, ha útnak indulnak

szpeti

Ma egész nap a műszemek körül folyt a társalgás, pontosabban az ökörködés. Tudnivaló, hogy a vak emberek egy része nem csak nem lát, de a szemét is műszemmel helyettesítik. Ez első látásra olyan, mint az igazi, csak nem tudják mozgatni – kivenni viszont igen, ami igen morbid humorforrás tud lenni. Például az egyik srácnak egy étteremben, randi közben, egy tüsszentéstől esett ki a szeme, egyenesen a lány levesébe, annyi is volt a randinak. Volt, akinek labdázás közben, tornateremben találták el szerencsétlenül a fejét, és a labdához hasonlóan elgurult, a legjobb sztori viszont a Vakodában esett meg. Késett a vacsora, ezért a srác kivette a szemét, az asztalhoz ütögette és azt kiabálta: Kopog a szemem az éhségtől!

E-klub, boncolás

szpeti

Az E-Klubban szórakoztunk az éjszaka. A zene úgy indult, hogy BUMM-BUMM, és ezt így folytatta tovább egész éjszaka. A dallamosság csúcsát, az összekapaszkodós-éneklős részt, illetve az egyetlen magyar számot a Kozmix egy számomra teljesen ismeretlen száma jelentette, a többit képzeljétek el.

Bár utólag néha megbánom, időtöltés gyanánt mindig szívesen meséltetem el egy-egy félismerős életét egy pohár ital mellett. Ezúttal K. volt soron, ő negyedikes gimnazista lesz és orvos szeretne lenni, ennek érdekében idejekorán kórboncnoki és mentős gyakorlatot folytat. Szóval ott ülök egy vasággyal együtt negyven kilós csajjal az E-Klubban, amint a hullák verzióit fejti ki nekem. A legjobb rész a belekről szólt, mely szerint ha valaki nem evett semmit a halála előtt, az a jó eset, mert nincs a gyomrában semmi. A legrosszabb viszont, ha a versenyző húst evett, mielőtt meghalt, az a boncolásra szétrohad a beleiben és szörnyű büdös, és ha valakit érdekel, ilyenkor kanállal kaparják ki a hullákból a maradékot.

Felmerült bennem a nőgyógyászokkal kapcsolatos örök kérdés, hogy érzékelik-e a kuncsaft nemiségét. Nos, legfeljebb annyira, hogy „élhetett volna még”, az egyéb paramétereket nem mérik fel, a boncolás szigorú menetrendje miatt ezt, ha akarnák, sem tehetnék meg.

Próbáltam én is előállni sztorikkal, hogy egyszer például Zoltán Erika húgával is beszélgettem már, de hát ez a csaj űberelhetetlen volt.

Aztán hajnalban véletlenül volt három jó szám a dizsiben, a román fiúegyüttes, a Poison és még egy magyar szám, aminek az volt a dalszövege, hogy az énekes hason fekve napozik a betonon, és ezzel nagyjából össze is foglaltam az éjszaka lényeges eseményeit.

A polgári szolgálat elhalasztása további két évvel

szpeti

Úgy tűnik, most már tényleg megúszom a katonaságot. Még a gimnázium és az egyetem között soroztak be, alkalmasnak bizonyultam, de aztán az egyetem segítségével jópár évre elköszöntem tőlük. Sok év telt el, amíg tavaly júliusban megjött a behívóm, felszólítottak, hogy júl. 15-én jelenjek meg a szombathelyi laktanyában. Barna gatyával értem haza a postáról – naná, hogy az ajánlott levélért akkor is külön be kellett mennem -, de az Alba Kör áldott honlapján elolvastam, hogy a polgári szolgálatra beadott kérvény érvényteleníti a behívót (a lehetőséget Márk is sikerrel használta ki). Ilyenkor a kérvény beadásáról szóló igazolást beadom a hadkiegnek, akik értesítik a laktanyát, hogy ne várjanak, továbbá rohadjanak meg, végül a Főv.Közig.Hiv. illetékesei eldöntötték, hogy lehessek polgári szolgálatos.

Máig sem tiszta, hogy ezután kinek kell keresni a másikat, nekem vagy a Munkaügyi Hivatalnak. Én nem zaklattam őket, idén nyáron hívtak ők engem, hogy menjek polgárisnak. Beadtam egy kérvényt, mondván, hogy nekem, a családomnak és a Szövinek is szüksége van a munkámra. A kérvényhez a főtitkár asszony levelét is mellékeltem, ez már a Nyúznál is bejött, a kérvényt el is fogadták: a maximális két évre, 2006-ig kaptam halasztást.

A kérvény beadását nem meséltem még el, a Munkaügyi Hivatalban a megbeszélthez képest tíz perces késéssel jelentem meg, és az elővett tisztelettudó modorom erősen próbára lett téve, amikor két tizenéves kölyök fogadott. Valószínűleg maguk is polgárisok voltak, az egyik nagy erőkkel borítékolt, a másik volt az ügyintéző. Utóbbi nagyon komolyan vette magát, amit általában is rosszul tűrök, pláne egy kamasztól, de a téma súlya miatt udvarias maradtam, még akkor is, amikor a kérvényt újra kellett írnom, lévén a polgári alól felmentést nem, csak halasztást lehet kérni. Számítógépen gyorsan kijavítottam volna a kritikus mondatot, így viszont kiültem a folyosóra és tollal újraírtam a kérvényt – ezek szerint érdemes volt.

Postai ügyintézés, 2004

szpeti

A Főtáv küldött valami pénzt, ám csak az értesítőt kaptam meg, a pénzért el kellett menni a postára. Mivel az értesítés két hetes volt, rá akartam kérdezni telefonon, hogy ott van-e még a Postán az utalvány. Volt két számom, felhívtam az elsőt. Felvették, egy nő hallózott. Belekezdtem, hogy ki vagyok és mit akarok, erre azt mondta: – Várjon egy kicsit! – majd mellé rakta a kagylót és két percig nem szólt bele semmit, pedig közben már kiabáltam is neki. Leraktam. Hívtam a másik számot, ott közölték, hogy a másik ablak lett volna az illetékes… Azért megnézte nekem, az utalványt rendben meg is találta, mire megkérdeztem, hogy ki küldte.

– De uram, ennyi kérdést!
– ?!
– A másik ablaknál van és újra el kellene mennem…

Elmentem tehát személyesen is, vettem sorszámot, majd leültem egy feltűnően ideges férfi mellé. Rövidesen én is ideges lettem, először azon, hogy ő milyen ideges, folyamatosan dobolt a lábával és fészkelődött. Aztán megláttam a sorszámát, akkor már azon voltam ideges, hogy az illetőnek alacsonyabb sorszáma volt, mint nekem, a kijelzőn viszont már mindkettőnk sorszámánál magasabb számok voltak. A megoldás az volt, hogy a csekkbefizetés két ablaknál is pörgött, a levélfeladó ablaknál viszont, ahová mi is vártunk, a postás egy kuncsafttal dumált, végül húsz percig kellett várni, mire sorra kerültem.

Kiderült, hogy értesítéssel eleve nem oda kellett volna mennem, hanem sorszám nélkül, egyből a hátsó ablakokhoz. A hátsó ablakoknál egy néni éppen evett, de sajnos nem volt illetékes, a másik ablakhoz kellett mennem. Ott viszont nem volt senki. Amikor az evő néni trécselni kezdett egy másik nyanyával, rákérdeztem, esetleg öt percre nem fáradna-e át egyikük a másik ablakhoz, mert huszonöt perce várok. Nem, azt nem lehet. További öt perc múlva az illetékes ablakhoz megjött az illetékes néni, és miután kiálltam a három tagú sort, fél perc alatt megkaptam a pénzt. Fél óra alatt végeztem is.

Sétahajózás a Dunán

szpeti

Eddig többnyire az iroda ablakán kinézve láttam csak, hogy süt a nap és éreztem, hogy baromi hőség van, de például tegnap még ez se tűnt fel, annyira pörögni kellett. Nesze neked nyári pangás. Egyébként a lányok úgy dolgoznak, mint az igáslovak, úgy viselkednek, mint az angyalok, a tagnyilvántartás tehát halad, a minisztérium kiírta a Pályázatot, az előfizetők megkapták az újságjaikat, szóval a péntek például egy jól sikerült nap volt, de ötkor, mikor hazaértünk, azonnal bealudtam és még hétkor is alig lehetett életet lehelni belém.

Mostantól viszont tényleg úgy teszünk, mintha a nyár nem csak annyiban különbözne a téltől, hogy melegünk van az irodában. Délelőtt például két határozottan nyárias filmet néztünk meg videón, legalábbis a Múmia a sivatagban, a Hóbortos hétvége pedig egy tengeri szigeten játszódott.

Délután pedig sétahajózni mentünk a Dunára, ami régi tervem volt, mert egy kellemes nyári programnak ígérkezett. Az is lett, a Boráros térről két óra alatt vitt fel a sétahajó a Rómaira, ezalatt végig a felső szinten ültünk, ahol elég nagy volt a szél, de nagyon szép volt a kilátás. Így visszagondolva a hajó aljában talán mégis jobb lett volna, mert a romantikához a nyugalom is hozzátartozik, márpedig a motor zúgása meglehetősen hangos volt ott, ahol mi ültünk.

Megszállott videósok a hajónNagyon érdekes utastársaink voltak, a legcikibbek egy öttagú család férfitagjai voltak. Mindketten végig videokamerázták, részben a családot, részben a Duna partját, azok közé a turisták közé tartoztak, akik a tájat csak a kamera kijelzőjén keresztül látják. Azt nem értem, hogy mi a fene lehetett annyira érdekes és megörökítésre méltó a part menti házakban, egy forduló sétahajóban, a Margit-szigeten, vagy a Hajógyári-szigeten a kikötő melletti kőfalon, merthogy mindet lelkesen kamerázták. Még ha a gyereket vették volna, de nem, sőt az volt a csúcs, amikor anyuka apuka lábára tette a kicsit, az viszont oda se bagózott rá, mert éppen egy mellettünk elhaladó, számukra gondolom végtelenül egzotikus motorcsónakot vett fel.

Viccesek voltak még a matrózok, akik lazán föl-le szaladgáltak a mentőcsónakon, a dagadt kormányos, aki lejtett egy könnyed korlát-táncot, hogy rászóljon az elkóborolt utasokra az alsó szinten, illetve a másik kormányos, aki rám dudált, amikor mobiltelefonálás közben véletlenül besétáltam a kormányosfülke elé és eltakartam előle a kilátást. Szóval klassz kis délutáni program ez, tanácsként még annyit, hogy lakóhelytől függően inkább lefelé, a Rómairól érdemes jönni a Boráros térig, hogy ne onnan a világ végéről kelljen hazabuszozni, mint nekünk, kellemesebb, ha a hajó már eleve hazafelé visz.

Hajnali pizza Annának

szpeti

Amikor hajnali negyed kettőkor csengetés ébresztett, a szívbaj jött rám. Hozzánk eleve nem sűrűn csengetnek be, a vendégek mindig a kaputelefonon szólnak fel és mire felérnek, kimegyünk eléjük a lifthez. A másik, hogy negyed kettőkor halk hárfazenére is idegesen ébrednék, úgyhogy mire kiértem a folyosóra, a vérnyomásom és a pulzusom is az egekben volt.

Három tizenéves gyerek állt kint azzal, hogy három pizzát hoztak volna valamilyen Annának. Felvilágosítottam őket, hogy itt nem lakik semmiféle Anna, és javasoltam, hogy vizsgálják meg talán a földszinti postaládákat az Annájuk után, jó éjszakát.

Gyanús volt a dolog, mert a pizzafutárok mindig tudják a nevet és a címet, vagy ha mégis elfelejtik, van mobiltelefonjuk, amelyen megkérdezhetik az ügyfélszolgálatot. Továbbá nem tizenhat évesek, nem hármasával járnak és nem gyalog, merthogy kinéztem az erkélyen és láttam is a három gyereket a szemközti buszmegállóban, amint nyomatták befelé a pizzákat, reggel megtaláltuk a szétdobált dobozokat.

Anyám jött rá a megoldásra: a szomszéd, szintén tizenéves kiscsajt Annamáriának hívják, de mi csak Aninak ismertük, csak ez nem ugrott be hajnalok hajnalán, és nyilván őt keresték a fiúk. A probléma, hogy Aniék vagy két éve elköltöztek innen. Tehát vagy Ani szívatta meg őket azzal, hogy a megbeszélés során nem árulta el a költözés tényét, vagy a srácok voltak olyan egyszerűek, hogy bár minimum két éve nem tartották vele a kapcsolatot, be mertek csengetni egy tizenéves lány és a szülei lakására szombat éjszaka. Grrr.