Ma megvolt az első közös programunk Zsófival. Persze eddig is voltunk együtt vele itthon, úton, vendégségben, de most először mentünk el itthonról egy vele közös tevékenység, az úszás miatt.

A babaúszás egy közeli tanuszodában van hetente többször is, egy kedves nő tartja. Zsófi a fiatalabbak közé tartozott, de volt nála kisebb baba is. Féltünk, hogy majd félni fog a víztől és a helyzettől, de semmi probléma nem volt, szerette, ahogy Noémi játszott vele. Én egyébként azt hittem, hogy a babaúszás alapvetően a víz alatt zajlik, ugye a babák lélegzet-visszatartását kihasználva, de nem, csak a víz felszínén mutatnak be gyakorlatokat. Egyszer-kétszer merült le vele Noémi a víz alá, de Zsófinak azzal sem volt különösebb problémája, illetve néha az arcába csapott a hullám, azt is átvészelte.

Most az első alkalommal még Noémi úszott vele, hogy nagyobb biztonságban érezze magát, de később majd én is sorra kerülök. A résztvevők között is több volt az úsztató apuka, mint anyuka. Zsófi természetesen nagyon elfáradt, a nap hátralevő részében csak elvétve volt ébren.

A fényképezőgépet viszont le fogom cserélni. Nem tudom, hogy a pára vagy a rossz fényviszonyok miatt, de valami pocsék, tűrhetetlenül pixeles képeket készített. Érdekes módon a szintén fényképezőgéppel készített videók viszont tök jók lettek, a kamerának is becsületére válnának. Ha valaki meg tudná fejteni a jelenséget, igazán hálás lennék.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=i0ZV0Fj1o8w]

Olyan a lányunk, mint egy kis angyal, folyton meghatódok azon, milyen jól viseli a megpróbáltatásokat. A hétvégén Bujon voltunk látogatóban, vagyis most először töltött hosszabb időt, és főleg éjszakákat a lakásunkon kívül. Odafelé az úton főleg aludt, vagy szépen elszórakozott a kezével, amit mostanában fedezett fel, és mindig szépen eljátszik vele (vagy más kezével is, ha éppen rendelkezésre áll).

Útközben meglátogattuk nagymamámat, amivel teljessé vált a sor: mind a négy dédnagymamája megismerte és a kezébe vehette Zsófit. Szerintem ez annyira megható: én például találkoztam a dédszüleimmel és Pötyinek szólítottak, de erre én nem emlékszem, más nyoma pedig nincs a találkozásnak. Zsófinak viszont mind a négy dédnagymamájával van már közös fotója (egyikükkel videója is), amelyek remélhetőleg értékes darabjai lesznek a családi albumoknak. A mostani fotó külön is megható, ahogy nagymamám és Zsófi négy generáció távolságából nyújtják egymás felé a kezüket:

Ezután Bujon voltunk a hétvégén, ami szintén jó volt, nagyszülők és dédszülő felváltva dédelgették a gyereket, akinek ugyanakkor a napi ritmusa is megmaradt, például sokat aludt. Noémi okosan lehozta Bujra a kiságyában található összes kelléket, a körben futó falvédő-szerű takarót, Micimackót, Méhecskét, cumit, és rózsaszín takarója volt a kiságyban, ahogy otthon is. A családot kifejezetten jól fogadta, Nórának különösen örült, tippünk szerint a többieknél vékonyabb hangja miatt. Egy rossz pillanata volt csak, amikor Noémit ünnepelve az öttagú családi kórus rázendített a Boldog szülinapot című dalra, akkor kissé bepánikolt.

A hétvégén és korábban is sok kép készült már Zsófiról, amelyeket otthon a gépen akkurátus rendben tárolunk és archiválunk. Az internetre feltöltögetni őket viszont se kedvem, se időm, ebben a témában Noémi vonatkozó albumait javaslom követni a Facebookon és az iwiwen.

Érdeklődők számára egyéb adatok róla: márciusban már több mint öt kiló, az éjszakákat továbbra is átalussza. Nyáladzik, ami arra utal, hogy jönni fog a foga (de most még nem jön). Fekvésből átfordulni még nem tud, de ha bárki ölbe veszi, azonnal gyúrni kezd hasizomra, úgyhogy gondolom erre sem kell sokat várni. A személyes szívfájdalmam, hogy este, mire hazamegyek, már általában nyűgös és fáradt, de ezt persze nem lehet felróni neki. Arra viszont általában vevő, ha a fürdetés előtt, vetkőztetés közben nyomom neki, hogy riszálom úgyis-úgyis, és egyébként is szereti, ha táncolunk vele.

Itthon vagyunk Zsófival mindketten, a december nagyobbik felét már szabadságon tudom tölteni. Szépen kialakult a napi menetrend, remélem, így is marad. Noémi éjszakára kiköltözött a gyerekszobába, hogy tudjon Zsófira figyelni és én tudjak aludni, de az éjszaka nagy részét szerencsére mindketten szépen átalusszák. Zsófi hajnali 3-5 óra között felébred és enni kér, majd a hajnali reggeli után mindketten visszaalszanak. 8 óra körül kelnek fel, majd nap közben háromóránként van etetés. Este nyolckor fürdetés, majd lefekvés előtti kaja után alvás.

Az életünk és az időbeosztásunk persze megváltozott, de azért bármit lehet a lányunktól csinálni, ha éppen sikerül elaltatni. Azt vettük észre, hogy az eddig kettesben töltött idő alakult át hármasban töltött idővé, de ez egyáltalán nem baj, a babával törődni is van olyan jó, mint 24-et vagy Lostot nézni. Főleg, hogy azért nézünk Lostot is, akár Zsófi jelenlétében is. Néha személyesen is eljátszok Zsófinak filmeket, legalábbis egy-egy jelenetet, kihagyhatatlan volt például, és többször is előadtam már, hogy: -Zsófi. Én vagyok az apád. Az is megvolt, mindjárt a kórház után, ahogy Tom Hanks megmutatta Hoochnak a lakását: -Zsófi, ez a nappali. Ez nem a te szobád. … Ez a hálószoba. Ez sem a te szobád. … Ez pedig a gyerekszoba. Ez a te szobád. (Persze egy csomószor behoztuk aztán.)

Ott van még a pelenkázás, amivel semmi probléma nincs, amíg az események a pelenkán belül maradnak, megtisztítjuk a gyermeket, adunk rá másik pelust és kész. Nagyobb a gond, ha a történések kilépnek a pelenka határain kívülre, például mindkettőnket lepisilt már a lányunk, de olyan is volt, hogy a pelenka felnyitása után rögtön átvittem Zsófit a csap alá, mert a szokásos törölgetéssel semmi esélyem nem lett volna a kaki ellen.

Kialakult két altatási módszerem is. Az első, hogy dúdolok neki, a Prosectura és a Modern Hungária közötti teljes repertoáromat előadtam már, és általában be is jön, főleg, ha sétálunk is hozzá. A tuti biztos módszer viszont Israel Kamakawiwo’Ole: Somewhere Over The Rainbow című számának lejátszása dúdolással kiegészítve, ettől már háromszor is azonnal bealudt. Talán még Noémi hasából is emlékszik rá, mert egy időben sokszor hallgattam, úgyhogy ez most az első dal, ami mindhármunk kedvence.

A kórházban töltött első napok alatt kiderült, hogy Zsófi fertőzést kapott, valószínűleg a szülőcsatornában. Ezért kezelésre szorult, antibiotikumot kellett kapnia, és további napokra bent maradtak Noémivel a kórházban, végül a nyolcadik napon jöhettek csak haza. Mivel a fertőzés még időben kiderült, Zsófit ezalatt sikeresen meggyógyították, azóta is jól van. Az érem másik oldala, erről lesz most szó, hogy milyen a magyar szülészet 2009-ben.

Egy kolléganőm fogalmazott jól: a kórházakban ma úgy bánnak a betegekkel, mint az állatokkal. Például nem árulták el, hogy mi baja van Zsófinak. Nem volt a kezünkben egy lelet, egy elnevezés, egy tájékoztatás a kockázatokról és mellékhatásokról, semmi. Később, miután Noémi többedszer is rákérdezett, derült ki a fertőzés neve, mértéke és jellege, de addig, mint az állatoknál: a beteg megkapja a kezelést, a részletek meg ne érdekeljék.

Hasonló helyzetek esetére van egyébként a betegjogi képviselő, akit meg kellett volna keresni, de Noémi egyszerűen nem volt abban a helyzetben. A szülés után fáradtan és kimerülten maradt ott maradt a kórházban, az újszülött kislányunk társaságában. Márpedig a babáról gondoskodni kell: rendszeresen etetni, tisztába tenni, ruházni és a többi, és az influenzajárvány miatt nem tudtunk bemenni hozzá segíteni. Úgyhogy hamarosan kikészült fizikailag és idegileg is, mi pedig, vagyis az egész család, nézhettük mindezt az üvegablak másik oldaláról. 2009-ben, a bababarát kórházként ismert Istvánban is egészen szélsőséges a betegek kiszolgáltatottsága. Fel sem merült például, hogy a lányunk kezeléséről mi magunk döntsünk – egyetértettünk volna, de döntési helyzet, tájékoztatás, semmi nem volt.

Úgyhogy hosszú napok és éjszakák voltak ezek, és csak lassan konszolidálódott a helyzet. Szerencsére a kezelés kezdete után Zsófi jól volt, sokat aludt, jól evett és az egészsége is rendben levőnek látszott. Noémi lassan belejött a babázásba és szintén tudott egy kicsit pihenni. Lassan a betegség részleteit is sikerült megismerni, és a kezelés vége is körvonalazódott. Végül múlt csütörtökön, nyolc nap után egészségesen hazaengedték, és hogy átvezessek a következő, már csak tragikomikus bejegyzéshez: valaki más kórházi igazolásával… A képen Zsófi a hazaútra előkészítve, bebújtatva a babahordozóba.

Én mondtam, hogy fejezzük be a Lostot. Kedden már csak három rész volt hátra a harmadik évadból, kíváncsiak voltunk, időnk is volt rá, másrészt ha másnap megszületik Zsófi, akkor csak sokára tudtuk volna befejezni. Meg is néztük, azt nem értem csak, hogy ha Jack immár a jövőben járt, hogyan szólhattak volna az állapotáról a rég halott apjának… de ez most talán nem is olyan fontos.

Teljes stresszben voltunk egyébként, mert Noémi túlvitte Zsófit, múlt péntekre volt kiírva eredetileg, de az utolsó 4D-s ultrahangon is 23-a volt beharangozva, és a dátumoktól függetlenül a méhlepény állapota is ezt mutatta.

Az megvan, hogy mivel próbálkozott volna Rachel és Ross a “Nem jön a baba” című részben? Nos, mi is így jártunk el szerdán reggel, csak mi tényleg, és Noéminek tényleg fájni is kezdett a hasa.

A fájások délben erősödni kezdtek, úgyhogy hazasiettem a munkahelyemről és hívtuk a mentőket. Öt perc alatt kiértek, öt perc alatt leértünk a lakásból és további öt perc múlva már a kórházban voltunk. Általában rosszat jelent, ha mentő viszi el az embert, az egyik szomszédasszony (értsd: naphosszat a függöny mögül kukkoló nyanya) aggódott is Noémi miatt. De ez az eset kivétel, én tulajdonképpen élveztem is, ahogy mindenki utat enged és hogy minden kereszteződésen és piros lámpán átvágunk.

A kórházakkal kapcsolatban mintha lenne egy széles körben elterjedt nézet, mely szerint az ott dolgozók kevés pénzért, áldozatos munkát végeznek a szegény betegekért. Ilyen is van, de mi eleinte csak olyanokkal találkoztunk, akik egyáltalán nem érdeklődtek az iránt, akitől nem reméltek pénzt. Noémi bárhogyan is szenvedett, amíg a fogadott orvos vagy szülésznő meg nem érkezett, érdemben nem foglalkoztak vele, sőt a szülészorvos is kávézott még egyet, mielőtt benézett volna a betegéhez. Megvizsgálta Noémit, majd burkot repesztett, de ekkorra már lehetett némi agresszió a hangomban, mert a burokrepesztés fontosságát feltűnő alapossággal magyarázta el. Majd távozott a magánrendelésére… Tény: ott is terhes nők várták, és Noéminek egy darabig nem is volt szüksége rá (főleg, hogy nemsokára a szülésznő is befutott). Időben vissza is érkezett, utána már végig ott volt, de azért elég feszült voltam a kórházi személyzet egésze miatt.

A szülés természetesen minden nőnek fáj, de ebben is vannak fokozatok: a szülésznő szerint Noéminek jobban fájt, ugyanakkor gyorsabban is ment, mint az átlag. És attól eltekintve, hogy Noéminek nagyon fájt, szerencsére különösebb bonyodalom nélkül zajlott a szülés.

Az alapos felkészülés ellenére sem tudtam előre elképzelni, hogy a kibújó véres kis izének füle lesz, aztán felsír, és aztán odaadják Noéminek. Ezek nagyon szép pillanatok. A köldökzsinór elvágását felajánlották, de ellenkezik a természetemmel, hogy belevágjak egyszerre Noémibe és Zsófiba, úgyhogy a vágást a szülésznőre hagytam (fénykép viszont van róla). A jegyzőkönyv kedvéért: 2009. november 25-én 16.49-kor született, két kiló és nyolcvan deka, 52 centi, vagyis a súlya az anyjáé, a magassága az apjáé, ez így rendben is volna.

Hátravolt még a méhlepény megszülése, addig én ismerkedtem a babával, ekkor készült a fenti kép is. A kórház eddigre ismét hozta a formáját: senki nem volt képes egy összefüggő mondatban elmondani, hogy mi a teendőnk és mi fog történni ezután. Az történt, hogy Zsófit elvitték valahová megvizsgálni, Noémit egy emelettel lejjebb az osztályra, én pedig haza el. Kifejezetten lobbizni kellett viszont ahhoz, hogy megmutassák Zsófit a szüleimnek, és azt sem mondta senki, hogy mikor adják vissza a gyereket az anyjának. Sőt, vissza sem adták volna maguktól: Noéminek este tízkor kellett külön visszakérnie a lányát…

Azóta pedig fáj a szívem, mert a járvány miatt nem lehet bemenni hozzájuk a kórházba, pontosabban csak egy üvegajtón keresztül tudunk beszélni. Régen ilyen üvegajtón keresztül mutatták meg a babákat a családnak, most annyival jobb a helyzet, hogy az anyuka is odabent van a gyerekkel. A zárlat egyébként indokolt, a szülőszoba előtt, egy másik babára várakozó csapatban is volt egy nő, aki láthatóan influenzás volt.

Este otthon, fáradtan még az a szellemesség jutott eszembe, hogy Zsófinak majd vicceket kellene mesélni, mert egy újszülöttnek minden vicc új… A lányunk már biztosan nem fogja hallani a Sláger és a Danubius rádiót, ami persze egyáltalán nem baj, és megjegyezném még, hogy a születése estéjén az egyetlen nézhető tévéműsor a Kincs, ami nincs volt. Ez a kép pedig már másnapi:

Júliusban két esküvőre is hivatalosak voltunk, Ildi és Zoli, majd Zsófi és Balu házasodott össze. A kettő pont kiegészítette egymást: egyiken a rokonokkal találkoztunk, önkormányzati esküvő volt és utána lagzi, a másikon barátokkal lehetett találkozni, katolikus nászmise volt és utána fogadás. (Ami a képet illeti: én is inkább a két pár egyikéről vagy a násznépekről raktam volna fel fotót vagy akár videót, de vegyük észre, hogy például Balu még a saját esküvői blogbejegyzését is csak arc nélküli fotóval illusztrálta. Pedig jól néztek ki ők is, meg Ildiék is.)

Ildiék esküvője a miénkhez hasonlított, az önkormányzati házasságkötés után mulattunk, ez volt a negyedik esküvő a családnak kb. ugyanazzal a tagjaival, és mindegyik nagyon jól sikerült. Baluék esküvőjéről pedig a családi koncert marad emlékezetes: apuka, anyuka, kishúg és még négy öccs, összesen heten koncertet adtak az ifjú párnak, ami alighanem a legszebb családi esemény volt, amit valaha láttam. Ajánlom még Trychydts és Balu saját beszámolóit is.

Nekem mindkét esemény videós szempontból is emlékezetes marad: mindkettőn videózgattam, és mindkétszer sikerült egy csomó amatőr hibát elkövetni. Ildiéknél az önkormányzatnál például a rossz oldalra helyezkedtem: a másik oldalon volt a felkért önkormányzati videós, és gondoltam, hogy egyikünk majd mindig a jó oldalon lesz. De nem, az anyakönyvvezető rutinosan a kollégája felé orientálta az eseményeket, én pedig felvehettem, ha akartam, a résztvevők háta közepét. Az állvány használatát is tanulni kell még, ahhoz viszont csak józan ész kellett volna, hogy ha le van merülve az akkumulátor, időben elkezdjem feltölteni. Az is fontos tanulság, hogy a kamera nagyon jó minőségben vesz fel – ha van hozzá elegendő fény. Fény hiányában viszont zizis lesz a kép, amit a konverzió csak tovább ront, és az elmúlt években sajnos a legritkább esetben állt rendelkezésre elegendő fény a fontos események felvételéhez.

Jobban sikerült viszont életem első állványról fotózása: a gép a várakozásnak megfelelően nagyon szép élesen felvette a mozdulatlan tárgyakat és a viszonylag mozdulatlan Pistiéket, elmosódottak lettek viszont a mozgó táncosok.

Az ego-bloggolásban értelemszerűen mindig az hoz jelentős változást, ha a szerző életében is valamilyen jelentős változás történik. Isolde a zűrös magánéleti korszaka után hosszasan pihentette a blogját, és csak azután folytatta, hogy feleségül ment Bright-hoz, Bright saját blogja pedig akkor szűnt meg, amikor új munkahelye lett. Andrassew Ivánról szinte semmit sem tudni, mióta elvált és új házasságot kötött, Dunai Marci blogja csak vegetál, mióta hazaköltözött San Franciscoból, CalAir blogja pedig azóta, hogy hazaköltözött Londonból és új barátnője van. Gyurcsány még egy sajátos eset, aki naponta helyett hetente ír, mióta nem miniszterelnök.

Nekünk pedig gyerekünk lesz: ha minden jól megy, november közepén születik meg a lányunk, Zsófi.

Ez minden tekintetben csodálatos dolog, velünk együtt úszik a boldogságban a család is. Várjuk nagyon a babát, nézzük az ultrahang-felvételeket és örömmel nyugtázzuk, hogy pontosan a tankönyv szerint növekszik, továbbá különböző orvosok magabiztosan állítják, hogy lány lesz, mutatják is a vonatkozó részleteket, mi pedig hiszünk nekik, jobb híján.

A legérdekesebb változás eddig, hogy új beszédtémánk van gyakorlatilag mindenkivel, de főleg a kollégákkal. Két harmincas férfi kollégával is nagyon érdekes beszélgetést folytattunk például, de nem a csajokról, számítógépekről vagy politikáról, hanem éjszakai felkelésről, az újszülöttel kapcsolatos ügyintézésről, illetve a szülőktől való ideális távolságról (közel, hogy segíteni tudjanak, de papucsban már ne lehessen átjönni). Egy kolléganő pedig a terhességéről beszélt, amikor kettő darab ikerlánya egyszerre csuklott a hasában, milyen vicces lehetett már.

A blogomba pedig nyilván írok majd, ha lesz kedvem, ahogy eddig is, most csak a jó hírt közöltem. Bár egész szép kerete lenne az elmúlt hat évnek, ha majd novemberben lezárnám a blogot: 2003 júniusában kezdtem el írni, Noémivel már együtt voltunk, én a Nyúz után éppen állást kerestem. Azóta még mindig Noémivel, a harmadik munkahelyen és (a szülők lakását is beszámítva) a harmadik lakásban, megszületik az első gyerekünk, és boldog élünk, amíg meg nem halunk.

A túlórát nálunk soha nem fizetik ki, csak lecsúsztatni lehet, a hétvégét ráadásul duplán, úgyhogy idén eddig egy nap szabadságot vettem csak ki. Ideje volt pihenni egy kicsit, főleg, hogy Noémi is végzett a vizsgáival, így elnyújtottuk a hétvégét Bujon, ami a kánikula miatt elsőrangú ötletnek bizonyult. Persze ott is ugyanilyen meleg volt, csak nem a hivatalban, hanem strandon vagy ágyban, elsötétített szobában ért, kedden például este nyolckor tettük ki a lábunkat a házból először.

Vasárnapig lent voltak Pistiék is, Bence most már megkülönbözteti az embereket, és idő kell, mire megszokja őket. Mi is csak két nap után tudtuk babusgatni, de akkor már nagyon barátságos és aranyos volt, igaz, a legboldogabban akkor vigyorgott, ha az édesanyja vette vissza.

Egyik este szalonnasütést rendeztünk Pistiéknél (tulajdonképpen a nagymamánál), erre az alkalomra Noémi édesapja készített egy profi szalonnasütőt. A szalonnát a két tányér közé kell tenni, így nem ég meg a tűzben, és a zsírja egy kis csőrön át kifolyatható a kenyérre. Higiénikusabb, gyorsabb és hatékonyabb is, mint a szokásos csepegtetés, igaz, az egész estét programot egy órásra rövidíti le.

A Simsben is nevelődnek az újabb generációk. Magunkból indultunk ki, mára pedig a dédunokánknak is két fia született, mindkettő magániskolában tanul, ő maga pedig hajlott hátú öregember lett, még szerencse, hogy party DJ-ből előléptették valami előadónak. Az anyjuk két gyerek felnevelése után, nyugdíjasként kezdett el dolgozni, mert kell a pénz, én pedig még mindig ott kísértek a ház körül.

A Kökin jegyet akartam venni a holnapi útra, ezúttal Misivel ketten megyünk Szombathelyre. Mostanában olyan sokszor veszek vonatjegyet, hogy a gyakorlatból kifolyólag egy darab, nyelvtanilag helyes magyar mondatba tudom rendezni a jegyre vonatkozó pontos igényeimet, megkönnyítve ezzel a pénztáros dolgát is. Most viszont kifogtam egy jó képességű, zilált hajú, középkorú hölgyet. Előadtam a megfelelő mondatot, majd…

Pénztáros: – Kelenföldről?! Miért?
Én: – Tessék? Mert úgy tartja úri kedvem.
Pénztáros: – Na de Kelenföldről…

Ezután öt teljes percig túrta a papírjait, gondolom a titokzatos Bp., Kelenföld állomás kódját kutatta. Végül elkészült a jegy, ami összesen 71cm hosszú lett, lemértem.

Szüleimnek erre egész sor saját sztorijuk volt, például apa Békéscsabán dolgozott, és egyszer autózás közben kiszórta a hamut a hamutartóból, de kiejtette a kezéből az útra, ahol ráment egy kamion. Bement az autósboltba és kért egy hamutartót, mire a boltos: – Uram, én huszonöt éve dolgozok itt, de még soha senki nem kért tőlem Skodába hamutartót. Ha kéri megrendelem, de akkor jöjjön el érte…

Anyám egy fazékba akart új tésztaszűrőt venni, de mindenhol fennakadtak azon, hogy mi lett az előzővel… Nem mindegy nekik? A legjobb sztori pedig nem családi, hanem kabaré, szóval anno meghirdették, hogy mindenki egy jeggyel mehet otthonról Japánig. A fazont először a Nyugatihoz küldték, onnan az Ibuszba, onnan még valahová, amíg végre elintézte a dolgot. Aztán Japánból jött volna hazafelé, odament az első pénztárhoz és kért jegyet a japán vonatra a repülőtérig, onnan Budapestre, majd esetleg Gödig. Japán pénztáros ütögeti a gépet és megkérdi: – Alsó- vagy Felső Gödig kéri?

Vidám, szórakoztató délutánom volt: megástam a kutyám sírját. Szegény Lédi tulajdonképpen még él, de nincs jól, alig hall, alig lát, nekimegy a falnak, leesik a lépcsőről, és bár valamennyit eszik, csont és bőr az egész kutya, hány, fosik, meg ilyesmi, és nagymamám el akarja altatni. Lehet, hogy ez már a héten esedékes, ezért még el akartam búcsúzni tőle, plusz ha valakinek sírt kell ásni neki, legalább én legyek az. Ott voltam akkor is, amikor pár hetes korában kiválasztottuk a testvérei közül, ez tizennégy éve történt, azóta volt félig az én kutyám is. Szerintem ma nem volt annyira rosszul, legalábbis nem szenved, kajálta a csontokat, amiket vittem neki, csóválta a farkát, ivott, egyszer még pacsit is adott. Amikor jöttem elfele, még kijött a házából elbúcsúzni, és amikor megsimogattam a fejét, ahogy tizennégy év alatt mindig is szoktam, alighanem mindketten tudtuk, hogy ez volt az utolsó ilyen alkalom.