Az isztambuli városnézés a tavalyi koppenhágai úthoz hasonlóan Noémi kolléganőinek az ötlete, illetve szervezése volt. Tizenöten mentünk néha együtt, néha külön, mindenki a saját ritmusában és érdeklődése szerint, ez jó volt így. A Wizzair menetrendhez igazodva három éjszakát és három napot töltöttünk a városban.
A város nevét csak mi magyarok írjuk M-mel, egyébként Istanbul. Engem most már mindkét írásmód zavar, mindegy.
Irgalmatlanul nagy város, és ez nem csak lexikális vagy földrajzi adat, érezni is lehet. Már a látvány is durva, hogy bárhol jársz, minden irányban, a látóhatár végéig mindenfelé épületek vannak. Közlekedés közben például én ahhoz vagyok szokva, hogy adott idő után váltakoznak a városnegyedek, Isztambulban viszont sokkal tovább tart minden. Például befordultunk busszal egy utcába, ahol menyasszonyi ruhákat árultak, és érdekes volt látni, hogy több ilyen bolt is van egymás mellett. Aztán még több ilyen bolt következett, aztán még több, két megállón keresztül, tehát nem öt ilyen bolt van egymás mellett, hanem mondjuk száz. Utcai kebabost, beülős éttermet, ajándékboltot, édesség-, fűszer- és ruhaboltot elképzelhetetlenül sokat láttunk.
Az emberek nagy többsége szakállas, bőrkabátos, középkorú, mogorva férfi. Én nem tudom eldönteni, hogy valaki török bennszülött vagy szír menekült, de ezzel a fazonnal van tele a város. A munkahelyeket is ők töltik be: nincs fagyiárus kislány, pincérnő vagy ruhabolti eladónő – középkorú férfiak dolgoznak mindenhol. Bementünk egy étterembe: hat középkorú férfi üldögélt szétszórva, abból kettő pincér volt, egy vendég, a másik három nem tudom, mit csinált. És nem mint az olaszok, hogy hangosan dumálnak, hanem néma csendben dekkolnak és barátságtalanul méregetnek – félelmetes látvány. Angolul sem tudnak, pedig értelemszerűen turistás helyeken jártunk, mégis mindig mutogatni kellett, hogy mit akarunk. A kevés nő pedig kendőben és mindent elfedő ruhában van, csendben meghúzva magát, amennyire például egy villamoson ez lehetséges. Gáz.
Készpénz nem feltétlenül szükséges. Mindig előre rá kell kérdezni, hogy elfogadnak-e bankkártyát, és ha nem, próbálkozhatsz a többi ezer üzlet bármelyikében. Mi ezt a városnézést is végigcsináltuk készpénz nélkül, egy kivétellel: a bazárba vittem 50 eurót, mert nem feltételeztem, hogy tudok kártyával fizetni, pedig de, ott is tudtam volna. Egyszer voltunk gondban: a Hagia Sofia és a Kék Mecset közötti WC-ben 10 lírát kellett volna fizetni fejenként… Szerencsére volt nálam véletlenül 50 eurocent valahonnan, az is jó volt (az értéke kb. 25 líra, tehát pontosan fizettünk).
Lehúzás: minket egyszer vertek át egy kisboltban. Az én hibám volt, mert láttam az összeget a terminálon, nem lett volna kötelező odaérinteni a telefonomat, csak fáradt voltam és nem számoltam át az összeget forintra – így vettem 14 ezer forintért egy üveg fehér bort és egy 5 literes ásványvizet. A társaság egy másik tagjának, egy másik helyen egy üdítő lett hirtelen 150 helyett 250 líra, mire fizetésre került volna sor, de ő nagyon helyesen otthagyta őket. Erőszakkal nem veszik el a pénzed, mi legalábbis nem kerültünk ilyen helyzetbe és nem is gondolnám jellemzőnek, viszont mindig mindenhol oda kell figyelni, ha fizetsz valamiért.
WC: van sokfelé nyilvános WC, ingyenesek, de a tisztaságuk nem éppen kielégítő, és némelyik pottyantós… A férfiak ebben is sajnos előnyt élveznek, egy pisilés bármikor, bárhol megoldható, nőként viszont bármilyen típusú problémád van, az üzenet az, hogy maradj inkább otthon.
Közlekedés: a tömegközlekedés gyors és olcsó. Az Istanbul Card kényelmes, jó villamosra, buszra, felvonóra és kompra is, csak figyelni kell az egyenleget (minden belépésnél kiírja) és szükség esetén feltölteni, az utazás végéhez érve pedig kalkulálni, hányszor akarsz még villamosra szállni. Turistaként értelemszerűen a T1-es villamosvonalat használtuk sokat, még a szállásunk is az egyik megállója mellett volt.
A tömeg nagy, lökdösődés van, előzékenység semmi. Három nap alatt két balhét is láttunk a T1-en utasok között: két nő úgy összeveszett, hogy a minden megállóban megtalálható biztonsági őrt kellett riasztani, illetve egy helyi menő csávó akart megverni egy turistát valamiért, de a társai visszafogták. Olyasmi, mint nálunk a négyeshatos, de eggyel durvább kiadásban. Az autósok sem előzékenyek, sőt, soha nem szabad lelépni a járdáról, ha autó közeledik.
Imára hívás: minden nap többször van. Ilyenkor elvileg a müezzin felballag a minaretbe és énekléssel hívja imádkozni a híveket. Ezt Isztambulban hangszórókkal oldják meg, ami pont úgy hangzik, mint nálunk a katasztrófa jelzés, amit minden hónap első hétfőjén tesztelnek. Kurva hangos és kurva idegesítő, ahogy óbégatnak. Nappal még leszarod, de hajnali 6-kor(!), ami az időeltolódás miatt a mi bioritmusunknak hajnali 4 óra(!), nagyon gáz felébredni erre minden éjszaka. Tök jó, hogy egy 15 milliós világvárost ezzel zaklatni tudnak.