Én ezt a darabot négy éve elgyászoltam, vagyis szomorúan tudomásul vettem, hogy soha többé nem fogom látni. Hagytam viszont egy Google Alertet a „fame” keresőszóra, ugye hátha – és örömmel láttam, amikor a székesfehérvári Vörösmarty Színház műsorra tűzte és castingolni kezdett rá. Aztán jött a járvány, de amikor ténylegesen játszani kezdték, ugyanúgy bevállaltuk érte a fehérvári utat, mint nyáron a Halott Pénz koncertre.
Megérte, végül is. A zene ugyanaz és ugyanolyan jó, jól is szólt, a darab elején még odáig voltam, hogy nahát, ismét látjuk a Fame-et. A casting nyilván nem olyan erős és tökéletes, mint az Operettben volt, de ezek a fiatalok is elénekelték és eltáncolták a darabot.
A rendezés viszont nem tetszett, több zavaró dolog is volt benne. Például mindig minden szereplő a színpadon volt. Négyszereplős tanár-diák dráma, kétszereplős szerelmi dráma – a nézőtéren 450-en, a színpadon még húszan nézték, utóbbiak bármilyen látható indok nélkül. Miért?
Aztán Tyron eredetileg ilyen sablon fekete volt, gettóból érkezett, hip-hopot táncolt, rappelt és Miss Sherman valószínűleg rasszizmusból kifolyólag utálta. Régen az Operettben, mivel fehér srác játszotta a szerepet, a bőrszínére utaló mondatokat értelemszerűen kivették. Székesfehérváron benne maradt az összes ilyen szöveg… Szaszák Zsolt játszotta, amúgy szuperül, ének, tánc, csodás volt. De mikor sápadtarcúan, szőkén arról beszélt, hogy fekának lenni milyen, meg hogy azért utálják, mert néger… kérem?
Voltak még újonnan írt prózai részek, ezek néha viccesek voltak, néha drámainak szánták. Az volt a lényeg, hogy minden szereplő mondott magáról valami szörnyű tragédiát: a bántalmazó apa maradandó károsodást okozott a testvérnek, rákos a férj stb. Ezek akkor tudnak működni, ha szervesen következnek a dramaturgiából, mint Tyron diszlexiája vagy Iris terhessége. Csak úgy bemondani valami tragédiát, hát ez elég gagyi.
Nyilván a fináléra vártam leginkább. Erre Carmen a második felvonás közepén, mielőtt lelépett volna az iskolából, elénekelte a pasijának búcsúzóul!! Istenem! A dramaturgia egy szakma, amiben én nem vagyok járatos, de sajnos a rendező sem. Mert miután Carmen Diaz meghal, majd a fináléban – Somogyi Szilárd rendezésében – fehér ruhában, széttárt karokkal leszáll az égből, olyankor EMLÉKSZÜNK RÁ, nagy sztárként, ahogy szerette volna. A Fame finálé egy ünneplés, nem egy búcsúdal a pasijának, akit amúgy le se szart! Ahogy a világslágert sem sütjük el a felvonás közepén…
