Csoportkép Toto Cutugno koncertjén

Terivel, az unokatesómmal mentünk Toto Cutugno koncertjére tudósítani: én voltam a fotós, ő a cikkíró. Ez egy szerencsés felállás volt, mert a lírai olasz dalok őt jobban bevonták érzelmileg, eleve jobban is ismerte őket, mint én, úgyhogy klassz cikket tudott írni róla. Fotózni pedig érdekes kihívás volt ezt az idős, beteges, a színpadon jobbára csak ülni tudó fazont és a zenekarát.

Aztán, a koncert végefelé a magyar szervező hölgy hívott telefonon: az olasz menedzser szeretne egy csoportképet, amin látszik Toto Cutugno és a zenekara szemből, mögöttük pedig a közönség.

Úgyhogy hátravonultam a backstage-be, majd a megfelelő pillanatban felballagtam a színpad felső részének közepére, a szimfonikus zenekar tagjai udvariasan utat engedtek nekem. Szemben velem Toto Cutugno, a zenekar és mögöttük még háromezer ember, a telt házas Tüskecsarnok. Katt, katt, csináltam két tök sötét képet. Úgyhogy váltás portré módba, ahol a gép vakuzik, ismét katt, katt, majd intettem a zenekarnak, hogy rendben vagyunk és leballagtam a színpadról. Az utolsó kép lett jobb, ez most fent van a zene.hu-n, a magyar szervezőiroda oldalán, Toto Cutugno saját Facebook oldalán és a saját instámon is.

Nyilván el is ronthattam volna a képet, de mivel jól sikerült, kiosztom az észt, mi minden kellett hozzá:

1. Elérhetőnek lenni. Már Koncz Zsuzsa koncertjén is csodálkoztam, hogy miután már nem lehetett fotózni, az összes többi fotós kolléga hazament. Toto Cutugno-t csak ketten fotóztuk, de itt is, a másik kolléganő eddigre már szintén hazament. Szerintem viszont az eseményfotózás evidens követelménye, hogy megvárd az esemény végét, mert mi van, ha a koncert végén történik valami érdekes? Tipikus példa, hogy az ülő koncert végére a közönség mégiscsak beindul és rajongani kezd a színpad előtt – ilyenkor a biztonsági őrök vagy odafigyelnek rá, hogy tilos fotózni (ABBA Tribute), vagy nem (Maurizio és Guido de Angelis, Toto Cutugno), és akkor rögtön sokkal érdekesebb képeket lehet készíteni, mint addig.

2. Legyen nálad széles látószögű objektív (is). Amikor koncertfotózásra adtam a fejem, minden egyes fotós ismerősöm közölte, hogy ehhez teleobjektív kell. Valóban néha jól jönne egy, de egyrészt annyi pénzt nem szánok erre a hobbira, másrészt a 17-50-es Sigmával is elvagyok, harmadrészt ez a konkrét fotó nem is tudott volna elkészülni teleobjektívvel.

3. Ismerd a géped. Ezen a vizsgán most éppen csak, hogy átmentem. Ott álltam ugyanis, előttem Toto Cutugno, a zenekar, valamint háromezer néző, én pedig elkészítettem ezt a frankó fényképet:

Az első, sötét csoportkép

Nyilván vakuzni kellett volna. És szerencsére két nappal korábban, Zsófiék tatai osztálykirándulásán pont a gép Portré módjával szórakoztam, amiben a gép szinte mindig, tűző napfényben is vakuzott, és ebből néha gyönyörű színek születtek. Úgyhogy a színpadon állva még mindig viszonylag laza mozdulatokkal tekertem át a gépet Záridő-prioritás módból Portré módba, és a gép ismét tényleg vakuzott, hála istennek…

Amit viszont csinálhattam volna jobban: a szervezőnek jeleztem, hogy rakják ki a képet akárhová nyugodtan, csak a nevem legyen mellette. A magyar szervezők a saját oldalukra kirakott képre korrekten rá is írták a nevem, Toto Cutugno saját Facebook oldalán viszont, nyilván feledékenységből ez elmaradt. A tanulság, hogy ha látni akarom a képen a nevemet, érdemes közvetlenül nekem ráírni, mindenkinek ez a legegyszerűbb. Plusz, mivel nem magánemberként voltam ott, az oldal nevét is, amit képviseltem, valahogy így:

A második, jól sikerült csoportkép

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük