Zsófi és Dóri, 2016. szeptember

Ismét különlegessé vált az életünkben a szeptember elseje, az iskolakezdés napja, mert Zsófi iskolába ment. Az iskolával kapcsolatban alapvetően Vekerdy Tamás véleményét osztom, aki szerint nem az óvodának kell felkészítenie az iskolára, hanem az iskola első éveit kellene az óvodához hasonlóvá tenni. Szerencsére Zsófiéknál ez többé-kevésbé így is történik: a gyerekek sokat játszanak, kijárnak az udvarra, énekelnek és mozognak. Más kérdés, hogy így is durva a változás, mert három képességüknek kellene nagyon hirtelen, nagyon sokat fejlődnie. Az első, hogy megszokja az új környezetet és új embereket. Ebben sokat segített a tavaszi ismerkedés, a tanító néni is kísérgeti őket az épületben. Zsófiéknak azzal is szerencséjük volt, hogy az ovis csoportból heten együtt maradtak, ráadásul a legközelebbi barátnőivel, tehát ismerősökkel van körülvéve nap közben is.

A második, hogy sok-sok feladatot kell padban ülve megoldaniuk. Már eleve, hogy órákon át egy helyben kell ülni és odafigyelni, de maguk a feladatok is nehezek. Zsófi erre is viszonylag jól felkészült, otthon mindig sok feladatot megcsinált, szerette őket, amíg nem volt kötelező…

A harmadik nehézség, hogy maguknak kell gondot viselni a felszerelésükre. Erre viszont Zsófi egyáltalán nem volt felkészülve, neki még sohasem kellett semmilyen cuccára magának vigyáznia. Az iskolában viszont kabát a folyosón, kulacs a kulacstartóban, könyvek a padban, füzetek, uzsonnás doboz, tornacucc… Ez főleg reggelente érdekes: eddig ahhoz voltunk szokva, hogy bekísérem Zsófit a teremhez, ahol együtt mindent elrendezünk. De az iskolában ezt csak az első héten lehetett megtenni, azóta már a kapuban el kell búcsúzni, odabent pedig szórakozhat mindennel egyedül. A tanítónő szerint gyorsan belejönnek majd…

Ebből következik az is, hogy a tanítónővel sem találkozok reggelente, nincs napi kapcsolatunk a pedagógusokkal. Ott van persze az üzenőfüzet, a Facebook csoport, illetve hogy a tanító néni saját honlapot szerkeszt(!) az osztályról, de a személyes találkozást ezek egyike sem pótolja.

Az mondjuk látszik, hogy Zsófi jó gyerek, a magatartására például majdnem mindig pirosat (jót) kap. A jók között kisorsolt plüssállatokból is többször kapott már (ezeket egy-egy éjszakára adják oda). Elsőre egy párducot kapott, állati büszke volt rá, vele aludt, nevet adtunk neki és dalt is írtunk a tiszteletére (Gryllus Vilmos nyomán). A jól sikerült feladatmegoldásért csillagokat kap, azokért matricákat, tíz matrica után pedig feljebb kerül egy szinttel egy fán, ami az osztályban jelzi az előmenetelt. Az osztályban ő került felsőbb ágra elsőként… Megbirkózik tehát az iskolával, csak rettenetesen elfárasztja: játszótérre sem akar már menni, Noémi pedig néha még délután ötkor is lefekteti aludni, annyira készen van (persze a többiek is ugyanígy elfáradnak, ahogy az ismerős szülők mesélik).

Dórinak pedig a bölcsőde kezdődött el, de mivel ilyet láttunk már, különösebb izgalmat nem okozott. Mármint nekünk, mert Dóri azért zokon vette az elszakadást anyától: néha mérges volt rá, néha szomorú volt, és csinált néhány oltári hisztit, de szigorúan csak mindig Noéminek… Ugyanakkor most már mosolyogva megy be a csoportba, játszik, eszik és alszik, egy barátja is lett, egyelőre úgy tűnik, jól sikerült a beszokás. A gondozónőket is nagyon jól kifogtuk, kedvesek és őszintén szeretik a gyerekeket.

Ezeken kívül csak apróságok történtek. Dórinak nagyon jó a memóriája: egyszer mentünk el a piacra villamossal, egy-egy megállót oda és vissza, azóta is mindig azt emlegeti, ha meglátja a villamost: azzal mentünk, apa! Zsófi pedig teljes jogú jelentkező lett arra az esetre, ha Noémi nem akar megnézni velem egy filmet: a Kilenc életet már Zsófival néztem meg. Elvileg 12 éven felülieknek szól, de semmi rémes nem történt benne, a macska marháskodása pedig mindkettőnknek bejött…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük