Zsófi, harminckilencedik hónap

Nem mondanám, hogy a február valami fényesen sikerült – szó szerint sem, a Napot tulajdonképpen nem is láttuk, és átvitt értelemben sem. Ahogy sokan másnak, Zsófinak is most merültek ki az immunrendszere tartalékai, ezért szinte egész februárban beteg volt. Egy ideje az orrmandulája úgy megduzzadt, hogy folyamatosan ingerli az orra nyálkahártyáját, amitől taknyos – így viszont a mandulája nem húzódik vissza. A kör bezárult, Zsófi folyamatosan taknyos, talán ki kell majd venni az orrmanduláját. Noéminek annak idején kétszer is kivették (mert visszanőtt), tehát ez benne volt a pakliban, de akkor is kórházban fekvős, altatásos műtétről van szó. Pillanatnyilag azért még reméljük, hogy a melegebb idő hatására jobban lesz.

A betegsége technikailag is eléggé meghatározta a hónapot, mert így nem lehetett elengedni bölcsődébe. Ott kifújják az orrát egyszer-kétszer, de nem negyedóránként, ahogy kellene, nem is igazán lehetne elvárni, úgyhogy amíg komolyan beteg volt, addig itthon maradt vele egyikünk, majd anyukámnál is sok időt töltött. Amennyire láttam, más gyerekes családok sem jártak jobban, a bölcsiben volt, hogy alig néhány gyerek lézengett csak, és a rokonságban is minden gyerek ugyanígy betegeskedett sajnos.

Itthon pedig elkövettünk egy hibát. Eddig általában viszonylag következetesek tudtunk lenni: ami tilos volt, az tilos volt, néhány dolgot muszáj volt megtenni, minden mást viszont engedtünk, nagyjából ez a hármas felosztás működött. Most viszont egy gyenge pillanatunkban, amikor hármasban együtt voltunk, Zsófi elért valamit a sírással, amit addig nem tudott volna – azóta tulajdonképpen egyfolytában sír, ha el akar érni valamit. Valahol persze elképesztő az a hatékonyság, amivel kihasználja a réseket. Például pontosan tudja, hogy ha hármasban vagyunk, Noémivel egyeztetnünk kell, és mivel már kiismeri magát az egyeztetési lépések között, megpróbálja ki is játszani őket (“Anya megengedte!”). Azt is tudja, hogy a türelmünk határai is mások, ha együtt vagyunk, például sokkal jobban fel meri idegesíteni Noémit, mert tudja, hogy a verés előtti utolsó pillanatban a segítségemet fogja kérni. Figyelni, illetve fejlődni kell tehát nekünk is folyamatosan.

De szerencsére a pozitív együttműködésben is pont ugyanilyen gyorsan fejlődik. Mindenfélét meg lehet vele beszélni, például szó nélkül veszi tudomásul, hogy hol itt, hol ott fogjuk az időt tölteni. Segítőkész, például megpucolja a főtt tojást, diót darál és megkeresi a félretett kirakós darabkát. A gyógyszereket szó nélkül beveszi, sőt megtanul lassan köszönni is. Érdekes volt látni, ahogy a bölcsiben az összes gyereket nyúzta az anyja, hogy köszönjön már, amíg mi csak néha említettük meg ezt a témát Zsófinak. Nem érdemes nyúzni őket – végül mindegyikük pontosan háromévesen kezdett el köszönni.

Zsófi a kisasztalánál

Kapott Zsófi saját asztalt és széket, most már a saját szobájában is le tud ülni és tud játszani az asztalánál. Szokta is használni például színezésre vagy kirakózásra, nagyon hasznos ez, például amíg Noémi főzőcskézik vagy mosogat a konyhában.

A februári kedvence a Mickey Mouse Clubhouse sorozat volt, ami egyelőre csak a Youtube-on áll rendelkezésre, ebből voltak kisebb konfliktusok is (ki üljön a gép elé). Mondanom sem kell, a sorozat elsősorban angolul érhető el a neten… Minden rész végén van egy közös tánc, a Hot-dog dance, Zsófi azt is megtanulta és iszonyú aranyosan adja elő, ahogy rakosgatja a lábait keresztbe egymás elé (mint Mickey és Donald, de a Minnie-féle verzió is megy már neki).

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük