Szatmári Péter

Idilli hónap volt minden szempontból, soha ne legyen rosszabb időszakunk. Ezt a fotózások jelzik leginkább: Noémi készített két képet, amik az eddigi erős mezőnyben is kiemelkedően aranyosak lettek, majd Márk készített rólunk családi fotókat. Kitaláltuk ugyanis, hogy Zsófiról sok-sok képet készítettünk már, néha egy-egy közös fotót is, de csak ritkán szerepelünk rajtuk hárman egyszerre. Úgyhogy felkértük profi fotósnak Márkot, majd szépítkeztünk, a lenyugvó nap fényéhez időzítettünk, és készült is 15-20 idilli családi fotó, amelyek hűen tükrözik a mostani boldog időszakot és örök családi emléket jelentenek majd. A díszlet egyébként egy ember nagyságú, fából készült csiga volt, úgyhogy ha Zsófinak lesz majd kistestvére, netán fiú, és Zsófi megmutatja neki ezeket a képeket, akkor mondhatja majd, hogy öcsém, facsiga! (bocs)

Egyébként pedig szépen fejlődött ebben a hónapban is. Most már több foga van, mint füle, amiket csikorgatni is tud, Noémi szerint szörnyű hanggal, de én még szerencsére nem hallottam.

Fejlődik a mozgása is. Itt valószínűleg elkövettünk egy kisebb hibát a sok ültetéssel, mert a sokat ülő baba kevésbé motivált, és később kezd el forogni és kúszni. Forogni kb. a hatodik hónapban kezdenek el a babák, Zsófi is, de elég bátortalanul, csak most, a kilencedikben kezdett el gyakrabban átfordulni hasról hanyatt és vissza is. Általában a kiságyában teszi ezt ahelyett, hogy nyugton maradna és szépen csucsukálna, de ha kiforgolódta magát, akkor többnyire azért rendben elalszik. Sőt még újabb trükköt csinált, felült az ágyában! Eddig csak mi ültettük fel a lakás különféle pontjain és örömmel láttuk, hogy úgy marad, most viszont magától felült a kiságyban, valószínűleg a rácsokba kapaszkodva húzta fel magát.

Ezek a képességei olyan idilli órákat eredményeznek, mint amikor Noémi az asztali gépnél Facebookozott, én a laptopon olvastam RSS-t, Zsófi pedig a fal, az ágy és a szék közötti helyen játszott, forgolódott és mindent megfogott, teljesen bejárta a helyet. Most már nem is lehet őt az ágyon vagy a fotelben elhelyezni, mert félünk, hogy leesne. És sokkal nagyobb körben ér el dolgokat, a netbookot például imádná nyomkodni, és egyszer majdnem megszerelte a nemrég vett drága, 8 gigás pen-drive-omat is. Szerencsére nem okoz neki lelki törést, ha elveszünk tőle valamit, odaadja és néz valami más játék után.

Egyre többet ért abból, amit mondunk neki, köztük a „nem” felkiáltást, és olyankor tényleg nem csinálja, amit nem szabad, a fenti délután például a konnektorba nem nyúlt bele. Igaz, hogy ehhez ötször kellett rászólni, de viszont ötször nem nyúlt a konnektorba, mindig visszahúzta a kezét. A tiltáson kívül mindenféle mást is megért, például ha azt mondjuk, tapsi-tapsi, akkor tényleg tapsolni kezd, sőt néha az én kezemet ütögeti össze, és még csak rá sem kell segítenem, hogy csattanjon, úgy összecsapja. Noémi megtanította neki a Túri Bika nevű játékot, amikor a homlokukkal nyomják egymást, és most ha meghallja, hogy Túri Bika, már tolja is előre a kis homlokát. És persze ő is beszél, a mi társaságunkban szinte folyamatosan próbálgatja a hangját, de még nem nagyon értjük, mit mond.

Az evés is érdekesen alakult. Vannak ezek a két decis bébiételek, amiből van főétel és desszert is. A főételek ilyen főzelékek, elég rosszul néznek ki, mint amit egyszer már megevett valaki, de az ízük jó, mármint nekünk, Zsófi viszont nem hajlandó megenni őket. A darált gyümölcsből készült desszerteket igen, de az nem elég tápláló, ezért a védőnő azt tanácsolta, hogy adjunk neki a saját ételünkből, hiszen most már majdnem mindent megehet amúgy is. Úgyhogy a tegnapi öt étkezéséből három ez volt: húsleves, fasírt kenyérrel, májkrémes kenyér, reggel és este pedig tápszer, plusz a desszertek.

Trychydts-hez hasonlóan én is elolvastam Barabási új könyvét. A tartalmával kapcsolatban nem tudok mit hozzátenni ahhoz, amit ő írt, Barabási sztorizik, többé-kevésbé szórakoztatóan, de közben iszonyú kellemetlen, hogy nem derül ki, mit akar ebből az egészből kihozni. De az eredeti célja szerintem más volt, mint amit Trychydts írt, hogy csak sztorizni akart volna – szerintem közérthetően akart eladni egy tudományosnak gondolt tézist, aminek a lényege, hogy az emberi viselkedés függvényekkel leírható és így előre megjósolható, tervezhető.

Kérdés, hogy ez tudományos felvetés-e egyáltalán. Barabási szerint ezt még sosem vizsgálták a történelem során, aztán ő maga hoz fel csillió példát arra, ahogyan a múltban és a jelenben is vizsgálják. Lelkes felfedezésként közli, hogy sikerült valamilyen függvényt illesztenie az emberek tevékenységeinek eloszlására, de a függvényt talán túl absztrakt objektumnak találta ahhoz, hogy eladható könyvet írjon róla. Ezért ahelyett, hogy normális tudósként a függvényt függvénynek nevezné és normális matematikai objektumként kezelné, elkezdi villanásoknak hívni. Ezzel aztán tökéletesen ki is heréli a saját könyvét, mert tudomány helyett valami olyasmit magyaráz, hogy a dolgokkal egy ideig nem foglalkozunk, aztán megint igen, és lám, ez mindenféle tevékenységről elmondható. Még most, utólag sem hiszem el, de tényleg ekkora baromság.

A villanásokat aztán különböző példákkal illusztrálja, sztorizgat például az albatrosz madarakról, akiknek a repülését szintén valamilyen függvénnyel írták le. Ez megváltotta a fél biológiát, mert rájöttek, hogy minden állat mozgását ugyanígy le lehet írni. Eltelt három év, és kiderült, hogy amikor az albatrosz nem annyira mozog, akkor nem a függvény alsó részének megfelelően végez kis területen mozgásokat – hanem alszik. De szerencsére ettől még a biológia meg lett váltva. Ez Barabási szerint kapcsolatban áll a villanások jelenségével, de részletekkel sajnos nem szolgál, a történet véget ért.

Ugyanígy ér véget a világutazó művész története és még sok más, és ugyanennyi értelme van a Dózsa György-féle parasztfelkelés komplett krónikájának is, ami a könyv minden második fejezete. Ennek a lényege, hogy valaki már előre megjósolta a felkelés tényét. Talán így is volt, de Barabási igazán ismerhetné a jelenséget, amikor mindenki jósol mindenféle hülyeséget, majd akinek véletlenül igaza lesz, azt prófétaként kezdik tisztelni. És erről a Telegdiről is 30 évvel a felkelés után derült csak ki, hogy ő tulajdonképpen megmondta előre… És miután ez a történet a fél könyvet elfoglalja, valószínűleg ez Barabási legerősebb érve amellett, hogy az emberi viselkedés előre megjósolható, legalább 80%-ban vagy 90%-ban…

Pollner majdnem egy éve ajánlotta ezt a könyvet, fel is keltette az érdeklődésem, de ennyi idő kellett hozzá, hogy a könyvtárból ingyen ki tudjam hozni. De nekem nem nagyon tetszett. Valóban nagyon alaposan, túl alaposan is körüljárja az ingyenesség témáját közgazdasági szempontból. Ezzel azonban semmi mást nem bizonyít, mint hogy az internetes ingyenességben semmi különös nincsen: megvan a közgazdaságtani magyarázata, és számtalan, nem internetes analógia adódik akár történelmi messzeségekből is. Ráadásul a könyv alcíme: A radikális árképzés jövője – az alcím hazudik, egyáltalán nincs szó a jövőről, csak a múltról és a (2008-as relatív) jelenről.

Ami ebben a témában érdekes lenne szerintem, hogy az interneten arányaiban mennyire elterjedtebb az ingyenesség, illetve hogy az ingyenességet elkerülve nem is lehet igazán nagyot szakítani – de ezek nincsenek benne a könyvben. A közgazdasági alapok vannak benne, mely szerint 1. ha valamiért úgyis csak nagyon kevés pénzt lehetne elkérni, 2. ha nagyon kis összegből fent lehet tartani, 3. alternatív úton is pénzt tudsz keresni – akkor érdemes az alapszolgáltatást ingyen nyújtani és ezzel széles körben elterjeszteni. Google keresés, Facebook játékok, demo verziók és a többi.

Este, már félig szundikálva fejeztem be a könyvet, de a végén mégis akadt egy nagyon érdekes rész: 14 tévhit az ingyenességről! Ezzel kellett volna kezdeni, sőt ez az egész könyv lényege! Hiszen nincs is olyan, hogy ingyen ebéd! Az ingyenesség különben is csak trükk! A hozzáférésért is fizetni kell! A hirdetések! A privát szféra! Ha nincs költsége, értéke sincs! A zenének se, Jeszenszky Zsolt, Artisjus-matrica, helló! Az ingyenesség aláássa az innovációt! Aztán majd természetesnek gondoljuk, hogy minden ingyen van! Az ingyenesség megöli a profizmust, teret ad az amatőröknek és csökkenti a minőséget!

Isteni szöveg mindegyik, a könyvben tételes cáfolatokkal. Olyan, mint Richard Dawkinstől az Isteni téveszme – eddig is tudta, érezte az ember, hogy téveszmékről van szó, de annál azért bonyolultabbak ezek a kérdések, hogy csípőből lehessen velük vitatkozni. Dawkins és Anderson viszont korrekt, közérthető válaszokat adnak, amelyekért végül is érdemes volt elolvasni a könyvet.

Mondják, hogy a könyvespolcon nem az a legjobb regény, ami a legjobb állapotban van, hanem ami a legszakadtabb, mert azt olvasták a legtöbbet. A Christine-t korábban én is annyiszor kiolvastam már, hogy egy lapjaira szakadt példányt talált volna a polcon az érdeklődő. Végül vettem egy új példányt, amit viszont még egyszer sem olvastam el, csak nemrég vettem le a polcról először. Elég tré kiadás egyébként, rengeteg benne az elgépelés, pedig ugyanaz a fordítás újratördelve – létezik vajon, hogy újra is gépelték?

Ettől függetlenül a Christine a legjobb regény, amit valaha olvastam. Régen azt gondoltam, hogy a barátságról és az autózásról szól, de most már látom, hogy legalább ennyire a fiatalságról is. Persze elképzelhető, hogy van ennél jobb regény a barátságról, az autózásról vagy a fiatalságról, de én nem tudok róla, és az egészen biztosan nincs így megírva. Mert nincs egy felesleges szó, egy felesleges mondat vagy bekezdés, Stephen King tökéletesen koncentrált a témára (ha kábítószer hatása alatt is, de ez mindegy). És mérnöki pontossággal, mégis izgalmasan, sodró lendülettel ismerteti a történetet.

Gondolkoztam, mivel lehetne a Christine-t egyáltalán összehasonlítani, talán a Harry Potterekkel. Azok is nagyon jók, de JK Rowlingnak fogalma sincs például a társadalom vagy a politika működéséről, ahogy a közgazdaságtanról sem. King viszont tökéletesen ismeri az amerikai kisváros életét minden szempontból, a barátságról, az autózásról és a fiatalságról is mindent tud. És hozzá ez a nagyszerű rémtörténet tökéletesen megírva, Stephen King ezzel a regényírás eddigi csúcsát állította be.

Másodszor is elhalasztották a Balaton-átúszást, hogy a fene vigye el, egy éve készültem rá, edzettem, vártam, erre lefújják, mert hideg a víz… Miközben hideg vízben jó úszni, mert kevésbé fárasztó, mint meleg vízben. Ráadásul az új időpont nem egy vagy két hét, hanem egy hónap múlva lesz, és ennek az okát nem a címlapon, hanem a Facebook-bejegyzés 59. hozzászólásában magyarázzák meg a szervezők, hogy aztán ne bosszankodjon az ember… (update: megmagyarázták a címlapon is)

Még nem tudom, augusztus 28-án ráérek-e átúszni a Balatont, de most már jobban érdekel a félmaraton-futás. Ma délelőtt szörnyű fájdalmak és szenvedések közepette, egy dinamikus öregasszony sétatempójában sikerült lefutni tíz kilométert. Tudni kell, hogy Trychydts tegnap nagyon kitette az indexet, amikor tíz kilométert futott egy óra alatt, úgyhogy ha már az úszás elmaradt, gondoltam, valamilyen sportteljesítményt én is leteszek az asztalra.

Délelőtt fél tízkor, a legnagyobb melegben mentem el futni, gondoltam, jót tesz a fogyókúrának. El is jutottam a pályáig, ahol el is kezdtem körözni, és három kör után tisztán éreztem, hogy kész vagyok, a minimális hat kör után kénytelen leszek hazafelé venni az irányt. Aztán a hatodik körben elkezdtem zenét hallgatni, ami segített, jobban telik az idő zenével, az egyik ZZ Top-számra például két kört is majdnem sikerült lefutni. Érdekes, de most nem csak a dinamikus rockzene jött be, hanem a nyálas popzene is, a lassú kocogáshoz, illetve a puszta túléléshez ez is megfelelő volt. Nagyon-nagyon lassan futottam, hogy bírjam szuflával. Az első hat után 12 kört tűztem ki célul, aztán 16-ot, ami már 9 kilométert jelentett volna. Aztán gondoltam, egy életem, egy halálom, futok húsz kört, aztán majd meglátjuk, mi lesz. Mert nem a 20 kör a probléma, hanem hogy akkor még ott vagyok két lakótelep távolságra az otthonomtól, és illene hazafelé is futva haladni.

Hesz Máté járt az eszemben, aki Leányfaluról vagy honnan járt edzeni a Római-partra. Leevezett Budapestig, edzett, aztán még hazaevezett, és ő lett az első magyar kajakos világbajnok. Aztán Pulai Imre, aki mielőtt egyéni világbajnok lett, ugyanezt az ötletet dolgozta fel, és elkezdett minden edzés után futni még egy órát. Mert az edzést végigcsinálni egy dolog, de utána még rátenni egy lapáttal, az tolja ki igazán az ember határait, na így voltam a Trychydts-féle pályával a huszadik kör után én is, teljesen készen, de aztán még el kellett futni hazáig.

Valahogy sikerült – a Wekerlének a keresztben levő része iszonyú hosszú volt eddig is, de most aztán különösen, és a végére minden lépéshez külön erőt kellett venni magamon. Fájt a bokám, a vádlim, a derekam, a vállam, de végül is sikerült: a félmaratonnak a felét már le tudom futni.