Szatmári Péter

Tavaly ilyentájt testedzés-ügyben kitűztem magam elé a célt, hogy két órán belül ússzam át a Balatont. Erre tulajdonképpen fel is készültem tisztességgel, uszodában 1 óra 50 perc alatt megy az 5,2 kilométer. A Balatonban úszni persze más, nem egyértelmű, hogy gyorsabb vagy lassabb, de más, ha szombaton végre megtartják az átúszást, kiderül.

A magasabb célt, a fogyást viszont nem támogatta az úszás eléggé. Egyrészt nem sportoltam elég gyakran ehhez, 1-2 hetente sikerült csak eljutni az uszodába. Ráadásul úszni elég nagy macera, el kell jutni az uszodához, ott fizetni, átöltözni, ez legalább egy óra, majd két óra úszás és ugyanez hazafelé, szóval a fél nap elmegy vele. Keresni kellett tehát valami mást, és nyilvánvalóan adódott a futás, mint lehetőség. Ehhez nem kell uszoda, pénz, odautazás, csak kilép az ember a kapun és lehet is futni. Még partnerem is akadt, Trychydts, akivel kitűztük a közös célt: jövő tavasszal lefutni a félmaratont, azaz 21 kilométert.

Eddig úgy néz ki, hogy a futás alapvetően jó ötlet volt. Esténként mi sem egyszerűbb, mint felhúzni a cipőt, nadrágot, pólót és elmenni futni egyet. A futások másnapján a mérleg is nagyon kellemes értékeket mutat. Ha sikerül ezzel az intenzitással edzeni tovább, még az is elképzelhető, hogy tényleg sikerül lefogyni tavaszra.

Kisebb bonyodalmak azért eddig is adódtak, például nehéz volt a környéken terepet találni a futáshoz. Az első ötletem a közeli kiserdő volt, amit egy elhagyatott utca, a készülő Terminal Plaza és a Ferihegyi út vesz körül. De ez nem volt jó, egyrészt a terepet árkok szabdalják, ahol csak egyszer kell rosszul lépni a bokatöréshez. Másrészt nem lehet körbefutni az erdőt az út miatt, csak keresztül, ott viszont csövesek építettek maguknak városkát, és valószínűleg nem lenne jó ötlet rendszeresen arra szaladgálni. A közelben van a Wekerle-lakótelep, ami egy nagyon kellemes környezet, de a futás szempontjából beton beton hátán, ezért ez sem volt jó.

Trychydts mesélte, hogy ő egy pályán tud körbe-körbe futni, ami nagyon jól hangzott, csak a pálya hozzánk képest messze volt – gondoltam akkor. Aztán egyszer csak úgy szórakozásból elfutottam Trychydts lakása felé, és kiderült, hogy nincs is az olyan messze, sőt, 2,1 kilométer tulajdonképpen pont megfelel ahhoz, hogy fussak odáig, fussak a pályán, aztán fussak hazáig. A mostani 6-7 kilométeres kapacitásomnak ez tökéletesen megfelel. De mi lesz később?

Ezzel a módszerrel a félmaratont úgy lehet teljesíteni, hogy futás a pályáig és vissza, közben pedig 56 köröcskét kell futni a pályán. De ki a fene tud vagy akar ötvenhatszor körbefutni egy pályát? Körbenéztem a Google Maps-szel, és felmerült a kérdés, hol lehet 21 kilométert futni ebben a városban egyáltalán? Ha például beszaladok a munkahelyemre dolgozni, majd onnan rohanok haza, azzal a félmaratonnak még mindig csak a 80%-át futottam le, ráadásul két részletben, és a terep sem mondható ideálisnak az Üllői úttal és a Hungária körúttal, ha pedig a kertek alatt futok, a Hős utcai cigánytelep kecsegtet érdekes élményekkel.

El lehetne menni a Margit-szigetre futni 4 kört, ami pont egy félmaraton (úgy lett kialakítva), vagy akár a Hármashatár-hegyre, de akkor ott tartok, mint az úszásnál: egy óra az odaút, két óra a sport, egy óra a hazaút. Valószínűleg az lesz a megoldás, hogy a hétköznapokon a pályán fogok körözni, amíg bírom idegekkel, és néha rászánjuk az időt a Margit-szigetre és társaira, ide legalább Noémi és Zsófi is eljöhet majd sétálni, amíg én szaladgálok.

Kapcsolódó hivatkozás: Trychydts futással kapcsolatos bejegyzései

Elszaladt ez a hónap, még alig raktam ki az előző beszámolót, már itt a július vége is. Még a hónap elején Bujról hazafelé jövet lerobbantunk szüleim autójával, és elég kalandos lett a hazaút. Aztán már itthon mindhárman betegek lettünk a most divatos torokfájós, náthás vírussal – de ezeket Noémi megírta már itt, itt és itt. Úgyhogy történetek híján nekem marad a tények regisztrálása.

Ezek közül a legérdekesebb, hogy Zsófi beszél! Eddig is adott ki hangokat, morgott, nyögött, sírt, kacagott, de tényleges beszédre emlékeztető hangot most először produkált. A hinta-palinta maradt meg neki valahonnan, amiből a “hinta” részt kezdte el ismételgetni. Persze ezt nem olyan könnyű kimondani, az eredmény inkább úgy hangzik, hogy “heettye“, de a dallam egyértelműen stimmel, telefonon keresztül több családtag is rájött, hogy Zsófi hinta-palintázik. Aktuális fejlemény továbbá a “bababababa“, amiből az “a” betű egyértelmű, egyébként pedig ki-be nyitja és csukja a száját. Ennek az eredménye néha baba, néha papa, és szerintem egyértelműen elhangzott már az is, hogy “apa”.

A helyes kiejtését immár kettő darab fog segíti, a jobb alsó egyes és a bal alsó egyes is szépen látszik már. Őt is meglepte, hogy fogai nőttek, tapogatja őket, illetve viccesen tud cuppogtatni a cumival.

A mozgása is fejlődik, ülni most már teljesen üzembiztosan tud, és lassan orientáljuk a felállás felé is. Attól még messze van, hogy magától felálljon, de ha mi lábra állítjuk és segítünk az egyensúlyozásban, szépen meg tudja tartani a súlyát. Sőt az ágyra támaszkodva egyszer már teljesen önállóan is állva maradt, ezt a pillanatot Noéminek sikerült le is fényképezni:

Azt is megörökítettük, ahogy utoljára fürdött a szobában a kis kádban. Tulajdonképpen már váltani akartunk a fürdőszobai nagy kádban való fürdetésre, részben mert a kis kádat már kinőtte, részben mert szanaszét fröcskölt mindent és állandóan vízben úszott a szoba. Én viszont rájöttem, hogy néhány méterről milyen vicces a látvány, ahogy az asztalon van egy kád és abban egy kisbaba, úgyhogy kifejezetten a fotózás kedvéért még egyszer megfürdettük őt a szobában, íme:

Azóta pedig a nagy kádban fürdik a fürdőszobában, ott aztán csapkodhatja a vizet kedvére, sőt kapott egy gumikacsát is, amivel szintén klasszul lehet csapkodni és fröcskölni.

Az evés továbbra sem nagy szenvedélye, ezért nem is nagyon hízik, a betegség alatt még fogyott is, de reméljük, hogy ezután már folyamatosan fog hízni tovább. Kevesebbet is alszik, de csak nappal, 3-4 alvás helyett 2-3 alkalomra állt át. Az éjszakákat viszont gyönyörűen végigalussza, minden este 8-kor letesszük és minden reggel 5-7 óra között véletlenszerű időpontban kel fel. Szokásává vált, hogy az ágyban fészkelődjön, ez elég vicces, találtunk már rá keresztben, hanyatt fekve, keresztben és hanyatt fekve, keresztben kilógva a rácson (lásd a képen), de 180 fokban visszafelé fordulva is.

Tavaly áprilisban írtam egy bejegyzést arról, hogy megszereztem a komplett sorozatot. Közben az akkor még hiányzó utolsó évad is meglett, és majdnem végig is néztem már az egészet, csak a hetedik évad utolsó két epizódja maradt ki, ami nem fért rá a DVD-kre. Ezeket kivéve tehát az összes epizódot láttam, és úgy érzem, ideje egy átfogó értékelésnek.

Amikor elkezdtem a Magnumot nézni, egy PDF-ben jelölgettem meg, hogy pontosan hol tartok, mely részeket láttam, illetve hogy melyik rész volt különösen jó. Ezt később sajnos elhagytam, pedig érdemes lett volna folytatni, mert minden évadban van 4-5 olyan epizód, ami sokkal jobb a többinél. Ezek viccesek, jól ki vannak találva, színvonalas a színészi játék és így tovább, a többi viszont csak egy lapos átlagot hoz, nem beszélve az ún. moralizáló részekről, amik kifejezetten fárasztóak.

Minden epizód egy-egy szereplő köré épül. Ez a szereplő lehet külsős, jellemzően Magnum megbízója, ezek általában elég jó részek, izgalmasak, változatosak, bár szinte mindig arra lyukadnak ki, hogy a megbízó is igyekezett átverni Magnumot. De ettől még jók. A “gyakori” szereplők is elég jók, a katonák, a rendőrök, még Ruther Gillis is, az első évadban kinyírt Mac visszahozása viszont rossz ötlet volt.

Feleslegesen sok epizód épül viszont az állandó szereplők köré, ezek közül sajnos csak a Higgins-orientált epizódok tetszettek. Egyrészt mert ő a legjobb karakter, másrészt mert John Hillerman a legjobb színész a sorozatban, ezeket a részeket imádtam, kivéve talán azt, amiben érthetetlen módon háborúzni kezdett a dzsungelben, az elég nagy homály volt. A többiek viszont mind gyengék, színészként is, karakterként is. TC a lelkiismeretes gyerekfelvigyázó, Rick a nők balekja, és mindketten elbaltázott üzletekbe fognak. Náluk csak Magnum saját lelkivilága rosszabb, az egész sorozatnak a mélypontja az a két rész, amiben kifejezetten Magnum gondolataira kellene koncentrálni (amikor elvész az óceánban, illetve beszorul egy repülő alá).

A főszereplők nőügyei is rendezetlenek és valószínűtlenek. Négy agglegény körül forog a történet, és bár mind a négyen kiváló férfiak, nyolc év alatt egyiküknek sem jön össze egy normális kapcsolat. A sorozatot eredetileg James Bond-szerűen szexistára tervezték, a legelső részben még vendégeskedik is két svéd stewardess a birtokon, akikkel Magnum együtt tölti az éjszakát. A főszereplő jellemét azonban Tom Selleck személyes konzervatív ízlése miatt végül tisztességesre formálták, ami szerintem sokat elvett a sorozat élvezeti értékéből.

Úgyhogy maradtak a poénok és az akció, amikor ezek vannak a sorozatban, akkor jól szórakoztam, amikor moralizálás van és wannabe-drámai színészkedés volt, akkor nem.

Sokat elvett még az élvezetből a szinkronizálás. A magyar hangú változatban egyáltalán nem nyilvánvaló, miért olyan komolytalan figura Magnum, és miért olyan tekintélyes Higgins – rögtön nyilvánvaló lett viszont az eredeti hangot hallgatva. Tom Sellecknek ugyanis magas, vékony hangja van, ami eleve gyerekessé teszi a karakterét, és Higginsnél is ugyanez van, csak fordítva, mintha hordóból szólna, amit mond. Valahol olvastam, hogy a színészi játék 70%-a a hang, a megszólalás, ezt érdemes a Magnum esetében is eredetiben élvezni.

Az interneten böngészve még lehet találni néhány érdekességet a sorozatról, például hogy eredetileg Porschét akartak Magnum alá tenni, de a cég nem volt partner a dologban, a Ferrari viszont igen, csak az F308-as tetejét előbb le kellett vágni, hogy a 193 centis Tom Selleck beleférjen… Két autó volt egyébként, az egyik részbe viccesen bele is szőtték mind a kettőt, klassz ötlet volt. Zeusz és Apolló sem két kutya volt, hanem összesen nyolc. Larry Manetti írt még egy könyvet Aloha, Magnum címmel a kulisszatitkokról, de pillanatnyilag sajnálok kiadni rá nyolcezer forintot.

Úgyhogy Thomas Magnum kalandjairól egyelőre ennyit. Többnyire jól szórakoztam, de ezt a sorozatot felesleges intenzíven nézni végig, gyorsan egymás után a részeket, annyira nem jók. Csak néha-néha, ha nincs semmi se a tévében, se kiírva DVD-re, akkor lesz érdemes berakni egy-egy részt.

Sikerült az átállás, ismét itt vagyok a saját domainem alatt. A WordPressben az a jó, hogy simán teljesíti a honlapomra és a blogmotor működésére vonatkozó összes óhajomat, én pedig hekkelés, problémamegoldás és programozás helyett foglalkozhatok a lényeggel, a tartalommal.

A tanulság, hogy érdemes lett volna kezdettől fogva szabványos formátumokat használni, mert akkor nem ment volna el öt hónapom arra, hogy a saját írásaimat HTML-ből WordPressbe kelljen alakítani. Annyiban persze hasznos volt, hogy átfésültem egyszer az egészet, ki is hagytam a felét, de mégiscsak öt hónap felesleges másolgatás volt. Látványos volt, amikor az immár szabványos WordPress formátumú blogomat az amerikai szerverről a saját tárhelyemre másoltam át: tíz év munkája 2 perc alatt kompletten átmásolódott, és csak egy kérdésre kellett válaszolnom, hogy itt is szpeti kívánok-e lenni (igen).

Közben szolgáltatót is váltottam, mert a 3in1 az alapítványnak már bevált tárhelyszolgáltatóként, évek óta nincs gond velük, és az én igényeimet bőven kielégítő tárhely-csomagot kevesebb mint feleannyi pénzért, 5625 forintért nyújtják egy évre. A különbség a tárhely méretében van, ez csak 375 MB, máshol meg gigabájtokat adnak, de nekem nincs szükségem gigabájtokra.

Amivel viszont szívtam, az a blogom kinézete. Számtalan téma van a WordPresshez, de furcsa módon egyik ocsmányabb, mint a másik. Gagyi betűk, ronda színek, esküszöm, nem volt kettő, amelyik kompletten, ízlésesen és elfogadható módon nézett volna ki. Ez a mostani volt talán a legkevésbé rossz, csak a bejegyzések elején kellemetlen a sötétszürke háttér előtt a sötétszürke betűket olvasni…

Van itt még néhány teendő, visszailleszteni a Google-hirdetéseket, kijavítani az RSS-hivatkozást, a statelit hivatkozást, újra feltenni a CoV-archívumot, de azért alapvetően akkor rendben volnánk.

Múlt havi számunkban a vak felhasználók számítógép-használatáról írtunk, ezúttal a gyengénlátó emberek lehetőségeiről lesz szó. Ők, ha nehezen is, de el tudják olvasni a számítógép monitorán látható szövegeket. Gyengénlátó, azaz orvosi értelemben fogyatékos emberekről lesz tehát szó, azonban az alkalmazott technológiák minden rosszul látó felhasználó számára hasznosak lehetnek. Már csak azért is, mert gyakori, hogy a nagyon rosszul látó emberek szeretnék elkerülni a „fogyatékos” minősítést, ezért a látással kapcsolatos problémát elhanyagolják, bagatellizálják. Nekik is érdemes megismerkedniük a vonatkozó lehetőségekkel, függetlenül attól, hogy azokat fogyatékos emberek számára fejlesztették ki. read more »

Eltelt a gyermekünk hetedik hónapja is, elképesztő, mennyire szalad az idő. Még éppen csak megszületett és megszoktuk, hogy kisbaba, erre egyre inkább kisgyerekké válik. Mert egy kisbabával csak úgy megtörténnek a dolgok, amire esetleg reagál, Zsófi viszont egyre aktívabb és határozottabb lesz, rájött, hogy ő is hatással lehet a dolgok menetére. Megtanult például ülve egyensúlyozni. Eddig is ültettük az ágyon vagy a hasamon, de mindig meg kellett támasztani és minden oldalról óvni, hogy el ne dőljön. Most viszont simán ott lehet hagyni egyedül az ágy közepén, magától ügyesen egyensúlyozik. Kicsit olyan, mintha részeg lenne, imbolyog, de aztán visszaküzdi magát a hasizmai segítségével. Vicces, hogy amikor nyúl valamiért, akkor sem ész nélkül veti magát a tárgy után, hanem csak fél kézzel nyúl ki, óvatosan, és közben a másik kezével a túloldalon egyensúlyoz.

Az átfordulást is gyakorolja, egyre többször fordul elő, hogy hason hagyjuk ott valahol, és háton találunk rá, a keresztbe fordulás pedig már meg sem kottyan neki.

Az is az önálló akarat jele, amikor a dédi hőc-hőc katonát játszott vele, és amikor abbahagyta, Zsófi magától ugrálni próbált, hogy még játékot, még, dédi, gyerünk. Vagy amikor valami nem tetszik neki, hangos hőőővel jelzi, például ha elvesszük tőle az ásványvizes üveg végét, merthogy azt nem szabad a szájába venni. Belenyugszik a döntésbe, de néha már jelzi, ha nem tetszik neki a dolog. A múlt héten pedig elkérte a nagymamától a fakanalat, és egy darabig ő keverte a palacsintatésztát, ami egyébként kitűnően sikerült.

Magasabb szintre fejlesztette a morgást, mély és kifejezetten durva hangot ad ki csak úgy szórakozásból, mondtuk is, hogy talán tévedés történt, kiskutyát kaptunk kisgyerek helyett a kórházban.

A Tüskevárban mondta Matula bácsi Tutajosról, hogy jól eszik és jól alszik, vagyis: fejlődik, ez Zsófira is igaz, bár az evésre kicsit kevésbé, időnként ott hagyja a harmadát-negyedét a szokásos adagjának. Az alvással viszont nincs gond, hála istennek a hajnali öt órás kelésről is mintha átállna fél hétre, ami sokkal jobb nekem a munkába induláshoz. Tehát eszik, alszik és növekszik is minden irányban, több mint hét kiló, nemsokára kinövi a babahordozót és a kis kádat is, és akkora hasa van, mint egy török basának.

Elkezdtek nőni a fogai, ahogy várható volt. Ha kanállal kocogtatjuk az ínyét, kocog, és ha Zsófi szélesen mosolyog, látni is, ahogy az ínye alatt megjelentek az első fogai.

Elképzelhető, hogy balkezes lesz, már amennyire ezt most látni lehet, érdekes lesz alkalmazkodni hozzá. De ha Angelina Jolie, Julia Roberts, Lady Gaga és Oprah Winfrey boldogult balkezesen, remélhetőleg Szatmári Zsófiának is sikerülni fog.

A fényképezőgépek közül főleg Trychydts gépét használjuk, mert vakuval elképesztően jó teljesítményt nyújt. Olyan is volt, hogy a tök sötét kisszobába mentünk be alvó kisbabát fényképezni, és az éles, kellemes fényeket mutató képen egyáltalán nem látszik, hogy ott eredetileg sötét lett volna. És nem is ébredt fel Zsófi a fényképezésre – ha mélyen alszik, Zsófi mellett ágyút lehet sütögetni, csak persze nincs kiírva sehová, hogy éppen mélyen alszik-e…