Szatmári Péter

Mégis itt folytatom a bloggolást. A blog.hu-t az esetleges Index-címlap miatt akartam kipróbálni, de erre gyakorlatilag semmi esélyem, semmi olyasmiről nem írok ugyanis, ami ott megszokott. Egyáltalán, mintha a politikai és a kifejezetten tematikus blogokat favorizálnák, de az az igazság, hogy ezen töprengeni sincs se kedvem, se időm.

A WordPress.com viszont abszolút bejött. Sokféle wysiwyg-szerkesztőt láttam már, de a WordPress mindet magasan veri, tulajdonképpen nem is értem, miért kezd annyi cég saját szerkesztő programozásába, amikor WordPress is létezik. A teljes képernyős szerkesztési lehetőség, a formázás, a HTML-tagek beszúrása, a címkézés, a kategorizálás, mindegyik lehetőség kitűnően működik, a felület felhasználóbarát és megbízható.

Alapvetően a régi cikkeimet töltöm fel ide, és kifejezetten élvezem, hogy nem a technológiai problémákra megy el az energiám, hanem a cikkeim újraolvasására, egy nagy nosztalgiázás az egész.

Úgyhogy mostantól nem építek két külön oldalt az archívumnak és az aktuális bejegyzéseknek, hanem a blog.hu-n megírt bejegyzéseket is áthoztam ide, és ugyanitt fogok bloggolni, ahol az archívumot is építem. Jól érzem magam itt, na.

Akkoriban Vavyan Fable-nek még kifejezetten jó könyvei is voltak, megvárásoltam tehát a Tündértánc címűt is, legalábbis az első kötetet, majd írtam róla egy kritikát a Nyúzba.

Ezután gondoltam egyet és megkerestem a kiadót, hogy cserébe, amiért írtam az első kötetről a Nyúzban, nem adnának-e egy második kötetet ingyé’, mert akkor írnék arról is. Mondták, hogy rendben, csak menjek el érte személyesen, és megadtak egy címet.

A cím történetesen a Budai Várban volt, egy magánlakás, rohadt nehéz volt odatalálni, a fél napom ráment, mire sikerült. A Budai Várban eget verő ingatlanárak vannak, ehhez képest a lakás meglehetősen lerobbant volt, máig sem értem, miért nem vettek a gazdái egy másikat, mert ennek az árából rendes lakásban is élhettek volna, igaz, nem a Várban.

A Nyúz-kritikát rituálisan átadtam, a második kötetet rituálisan átadták. Írtam kritikát arról is. Akkor úgy éltem meg, hogy az első még szinte recenzió-szintű bemutatás volt csak, a másodikban viszont már rendesen kiosztottam a regényt, de most úgy látom, hogy mindkettő korrekt kiosztás volt.

És itt jön a poén: érkezett egy hozzászólás a honlapomon, mely szerint “vegyem észre a jót is, ne csak a rosszat” – vagy valami ilyesmi. Nyilvánvalóan Vavyan Fable írta, bár a nevét nem vállalta fel, én viszont el voltam ájulva, hogy a titokzatos írónő figyelmet szentelt a kritikámnak.

A mai eszemmel vicces ez a naivitásom, és a tapasztalataim is ellenkezőek: mindenki, mindenhol elolvassa, amit írnak róla, ha rosszat, akkor szinte 100%-os eséllyel. Egy magyar művész pedig különösen – végül is hány orgánum foglalkozik érdemben egy-egy alkotással?

Töltöm fel a cikkeimet WordPress alá, 2002 februárjában járok, lényegében végeztem a Multimédia rovattal. Ennek keretében az ELTE Médiatár CD-lemezeit recenzáltam, és visszatekintve is tetszik, milyen kulturált kis rovat volt ez. A 2001. szeptemberi félév előtt álltam elő Márknak azzal az ötlettel, hogy a Webarangolót kiegészítve, Multimédia néven, dupla terjedelemmel írnám tovább.

Az eredményt a későbbi Természet-Tudomány-Technikához tudnám hasonlítani: nagy terjedelmű, ELTE-kötődésű és olvasmányos volt, büszke vagyok rá, ahogy visszaolvasom. És persze isteni érzés volt két teljes oldalon megjelenni, ez később is csak a Vakok Világában sikerült (ami persze sokkal kisebb terjedelmet jelent a nagy betűk miatt).

A multimédiás CD-ROM mint formátum létjogosultsága persze már akkor is kérdéses volt az internethez képest, ma pedig már teljesen értelmetlen lenne ilyesmit kiadni. Cikktémának viszont ideálisak voltak, hosszasan lehetett írogatni földrészekről, állatokról, emberekről.

Megnéztük a hetedik évadot is, és jó volt, izgalmas, érdekes, még újításokat is felmutatott, amennyire ez egy hetedik évadtól elvárható. A CTU-t feloszlatták, a személyzetet szélnek eresztették, Jack Bauernek pedig a szenátus előtt kell felelnie a korábbi kínzásokért. Az FBI-nak azonban hirtelen szüksége lesz a segítségére, ezért velük tart a nyomozásban, persze immár csak törvényes utakon járva, elsősorban…

Az évadon végigvonul a foglyokkal való törvénytelen bánásmód kérdése. Az FBI amúgy szimpatikus munkatársai is szembesülnek a szokásos kérdéssel, mely szerint ha nem kínozzák meg az adott terroristát, nagyon sokan fognak meghalni. Van, aki végig ellenáll ennek, de persze sokkal érdekesebb az, aki az évad végére Bauerebb lesz Bauernél, ha éppen információkat akar szerezni.

read more »

Rakosgatom fel WordPress alá a régi cikkeimet, és egészen vállalható darabok is vannak köztük (és persze sok vállalhatatlan is). Amit Zsuzsi svédországi tanulmányairól írtam, ma is teljesen vállalható, ahogy a Peet könyvéről írt recenzióm is. Az első Webarangolók is vállalhatóak lennének, jól látszik rajtuk az a törekvésem, hogy a weboldalak bemutatása olvasmányként is érdekes legyen egy-egy előadás között a szünetben. Most újraközölni őket ugyanakkor mégsincs sok értelme: a kulturális misszió ebben a formában már nehezen lenne értelmezhető, a hivatkozott weboldalak többsége pedig már nem is létezik.

Én magam viszont elég jól szórakozom azon, hogy akkoriban milyen dolgokkal szórakoztam. Cikket írtam például arról, hogy a MAHASZ lemezeladási toplistájának első 13 helyét mind Zámbó Jimmy foglalta el – Zámbó Jimmy megnevezése nélkül. Visszaemlékszem a “valerie.inf.elte.hu” szerverünkre, amit az akkori Tanulmányi Osztály kedves és népszerű vezetőjéről, X. Valériáról neveztek el – rengeteget dolgoztunk és leveleztünk azon a gépen. Volt a rovatomban Bérgyilkos a szomszédom, budapesti webkamera, homokvárak, Harry Potter, airdale terrier kutyus, illetve a berekfürdői hamburgeres honlapja, aminek már akkor sem értettem, miért készítettek honlapot. Vagy az akkor 19 éves, zongorista György Ádám, akinek a lemezét a bátyja az Ismeretlen(?) Zongorista művésznévvel igyekezett népszerűsíteni, és valamilyen okból a Tétékás Nyúzban való megjelenést különösen fontosnak tartotta.

Olyan a lányunk, mint egy kis angyal, folyton meghatódok azon, milyen jól viseli a megpróbáltatásokat. A hétvégén Bujon voltunk látogatóban, vagyis most először töltött hosszabb időt, és főleg éjszakákat a lakásunkon kívül. Odafelé az úton főleg aludt, vagy szépen elszórakozott a kezével, amit mostanában fedezett fel, és mindig szépen eljátszik vele (vagy más kezével is, ha éppen rendelkezésre áll).

Útközben meglátogattuk nagymamámat, amivel teljessé vált a sor: mind a négy dédnagymamája megismerte és a kezébe vehette Zsófit. Szerintem ez annyira megható: én például találkoztam a dédszüleimmel és Pötyinek szólítottak, de erre én nem emlékszem, más nyoma pedig nincs a találkozásnak. Zsófinak viszont mind a négy dédnagymamájával van már közös fotója (egyikükkel videója is), amelyek remélhetőleg értékes darabjai lesznek a családi albumoknak. A mostani fotó külön is megható, ahogy nagymamám és Zsófi négy generáció távolságából nyújtják egymás felé a kezüket:

Ezután Bujon voltunk a hétvégén, ami szintén jó volt, nagyszülők és dédszülő felváltva dédelgették a gyereket, akinek ugyanakkor a napi ritmusa is megmaradt, például sokat aludt. Noémi okosan lehozta Bujra a kiságyában található összes kelléket, a körben futó falvédő-szerű takarót, Micimackót, Méhecskét, cumit, és rózsaszín takarója volt a kiságyban, ahogy otthon is. A családot kifejezetten jól fogadta, Nórának különösen örült, tippünk szerint a többieknél vékonyabb hangja miatt. Egy rossz pillanata volt csak, amikor Noémit ünnepelve az öttagú családi kórus rázendített a Boldog szülinapot című dalra, akkor kissé bepánikolt.

A hétvégén és korábban is sok kép készült már Zsófiról, amelyeket otthon a gépen akkurátus rendben tárolunk és archiválunk. Az internetre feltöltögetni őket viszont se kedvem, se időm, ebben a témában Noémi vonatkozó albumait javaslom követni a Facebookon és az iwiwen.

Érdeklődők számára egyéb adatok róla: márciusban már több mint öt kiló, az éjszakákat továbbra is átalussza. Nyáladzik, ami arra utal, hogy jönni fog a foga (de most még nem jön). Fekvésből átfordulni még nem tud, de ha bárki ölbe veszi, azonnal gyúrni kezd hasizomra, úgyhogy gondolom erre sem kell sokat várni. A személyes szívfájdalmam, hogy este, mire hazamegyek, már általában nyűgös és fáradt, de ezt persze nem lehet felróni neki. Arra viszont általában vevő, ha a fürdetés előtt, vetkőztetés közben nyomom neki, hogy riszálom úgyis-úgyis, és egyébként is szereti, ha táncolunk vele.

Megtaláltam az élet értelmét! Ebben a könyvben van megírva. Talán nem probléma, ha le is lövöm a poént, enélkül nehezen lehetne bármit is írni a könyvről: az élet értelme az emberiség földi életének meghosszabbítása. Ez egy tökéletesen megfelelő cél, azonosulni tudok vele, egyetértek a szerzővel, hogy ezt kellene tenni.

Két problémám van a könyvvel. Az első, hogy sokkal kevésbé szól arról, amit tenni kellene, mint inkább arról, amit rosszul csinálunk, ami jelenleg hibás irányban motiválja embertársainkat. Ilyenek a gének, ami jogos, de számomra kissé közhelyes megállapítás (persze 1997-ben, amikor Csíkszentmihályi leírta, még nem volt az). Aztán mémek, másképpen a kulturális szokások, ami egy nagyon érdekes megállapítás, önmagában csak ezért is érdemes elolvasni a könyvet, de én itt most nem mennék bele. Aztán vannak a társadalmi elvárások, aztán a saját énképünk – gyakorlatilag bármikor bármit csinálunk, érdemes elgondolkozni azon, hogy a fentiek közül melyik az oka, a motivációja a cselekvésünknek.

Ezeket kellene lecserélni egy tudatosan kiválasztott életcélra, ami az emberiség hosszútávú javát szolgálja, mindehhez azonban a szerző túl kevés fogódzót ad. És ezzel kapcsolatos a második hiba: nem arról ír, amit csinálni kellene, hanem arról, hogyan csináljuk. Konkrétan flowban, vagyis belefeledkezve, összhangban a képességeinkkel és a céljainkkal, ami nagyon jól hangzik, ugyanakkor elvi szinten szerintem teljesen mindegy, hogy a jó irányba lassan, nehézkesen vánszorgunk, vagy flow közepette száguldunk.

Összességében tehát kissé kusza a kép: a szerző kifejti, mit nem kellene tennünk, de amit mégis igen, azt mindeképpen flow közepette. Miközben ő maga is kifejti, hogy a flow és a helyes irány egyáltalán nem függ össze egymással, úgyhogy időnként azért elég megterhelő a könyv olvasása. Mégis ajánlani tudom az egyes gondolatok nagyon magas színvonala miatt (magát a Flowt pedig csak most kaptam meg, alkalomadtán sorra kerítem azt is).

Majdnem hét éve írtam meg a blogomat működtető “blogmotort”, ha szabad így nevezni egyáltalán. Az alapja az volt, hogy az év-hó-nap rendszerben elnevezett HTML-fájlokat egymás után sorban beolvassa, és így blogszerű megjelenést ad az oldalnak. Eleve fent voltak az újságcikkeim is, amelyeket később is mindig feltöltöttem, ha írtam valahová, aztán volt mindenféle kommentezési lehetőség, archívum, bemutatkozás stb.

A hét éves ciklusnak azonban tényleg lehet valami misztikus hatása, mert most érzem úgy, hogy a düledező részekkel nincs már kedvem tovább harcolni. Kézzel írom például az RSS-t egy XML fájlba, ami röhej. Az archívumot szintén kézzel írom, de mindig elfelejtem frissíteni. Az utolsó hozzászólások kigyűjtése sem működik egy ideje, sőt a Haloscan kommentek helyett valami Javascript-kitet kaptam, amit szintén nem értek. A régi bejegyzésekben nem jelennek meg a képek, és amúgy is végig kellene olvasni mindent, mert például a nyúzos Webarangolók már viszonylag kevéssé relevánsak, archívumom pedig van papíros formában, a szekrényben, ha kell.

Úgyhogy Trychydts szíves ajánlása nyomán a WordPress blogmotorra való áttérést választottam. Ezzel rövidtávon természetesen szintén bajlódni kell. Egyrészt ugyanezt a tartalmat át kell töltsem WordPress alá, valószínűleg ez tart majd a leghosszabb ideig.