Szatmári Péter

Úgy érzem, mentegetőznöm kell, amiért ezt a könyvet egyáltalán a kezembe vettem: kolléganőm ajánlotta, sőt, el is hozta nekem, és megígértem, hogy legalább elkezdem elolvasni. Elkezdtem, és végig is olvastam mind az 500 oldalt.

Az értékeléshez először is a “romantikus” és a “nyálas” jelzők közötti különbségről szeretnék értekezni. A romantika esszenciája számomra az Anna-sorozat, ami szépségével, szeretetre méltó hőseivel és természetesen a romantikájával ragadott meg. A történet fiktív, de minden egyes szituáció reális, elképzelhető, a valóságban is minden további nélkül megtörténhetne. A nyálasság viszont az én szememben a csak fiatal lányok képzeletében létező pasik iránti szerelemre vonatkozik, gondolok itt elsősorban fiúegyüttesekre és kisebb részben színészekre, akik szépek, férfiasak, ugyanakkor a fiatal lányok vonatkozásában ártatlanok.

Ahogy az Anna a romantikának, a Twilight a nyálasságnak az esszenciája. A srác, akiről szó van, egyrészt veszélyes, életeket tud kiontani, illetve ész nélkül száguldozik az ezüst színű autójával. Titokzatos, sötét dolgokat rejteget ő és az egész családja. Történetesen szuperhős, Superman erejével rendelkezik és a hipervándorok ugrálási technikájával. De ez mind nem számít ahhoz képest, amilyen szép. Szép a szeme, a hangja, a szája, a teste, és még a szaga is jó. Egy száz éves vámpírnak miért nincs inkább hullaszaga? Igaz, vámpírnak is csak annyira vámpír, hogy időnként állatok vérét szívja, illetve ha süt a nap, akkor nem megy iskolába…

Most pedig gondoljuk végig, hogy miről álmodik egy 13 éves lány! Egyrészt 17 éves szeretne lenni, hogy randizhasson, pasit tarthasson, lehetőleg a fentihez hasonlót, és autót vezethessen. A könyv főhőse ezért egy 13 éves szintjén álló, 17-nek mondott lány, aki kap egy autót ajándékba, majd találkozik a fent leírt Edwarddal. Mi ennek az elképzelhető legprimitívebb módja? Ültessük mellé az iskolapadba! És így történik!

A könyv első fele arról szól, ahogy ezek ketten összejönnek, az elképzelhető legnyálasabb fordulatokon keresztül. Hogy mást ne mondjak, Edward többször is megmenti a lány életét, aki egyébként is botladozó, szerencsétlen, a testnevelésben is bénácska – hány 13 éves lány ismerhet magára! Ugyanakkor, és ez sokat segített a könyv végigolvasásában, a kettejük kapcsolatán kívüli rész irodalmi szinten van megírva. A tájak leírása például csodálatos, a tengerpart, az erdő, az amerikai kisváros hibátlan.

A második részben, miután összejöttek, van sajnos vagy száz oldalnyi idill, amikor Bella és Edward leginkább beszélgetnek, persze nem úgy, ahogy két normális tinédzser beszélget, hanem ahogy egy 13 éves lány szeretné, ha beszélgetnének. Ezután elkezdődik az ún. akció, amikor felbukkan egy nem vega vámpír és kinézi magának Bellát. Van is egy szimpatikus jelenet, amikor belevágja őt egy tükörbe, majd eltöri a lábát, ezt filmen is mindenképpen látni szeretném a kárörvendés miatt. És végül a történet nem lezárul, csak elfogynak a lapok, de szerencsére van még x folytatás is.

Trychydts pár hete nálunk járt munkaügyeket megbeszélni, majd beszélgettünk kicsit, és a látogatásról ezeket írta (eredetileg itt, a képet én választottam hozzá):

“Ma voltam először egyedül Petiéknél, tulajdonképpen munkaügyben, de aztán kedvesen ottmarasztaltak még egy darabig. Petiékben azt szeretem, hogy bizonyos értelemben ők a legfelnőttebb ismerőseim. Ha más ismerőseimhez megyek (vagy haza) úgy érzem magam, mint amikor még fiatalkorunkban jártunk át egymáshoz vagy amikor meglátogattam valakit a koleszben. Petiék lakása részben édesanyám lakására emlékeztet, részben meg azokra a helyekre, ahová még gyerekként jártam családi programok keretében. Petiék úgy is viselkednek, mint a felnőttek, úgy beszélnek, mint a felnőttek, rend van a lakásukban, fényképek vannak a polcokon, egy gyerek van a kisszobában. A gyerek amúgy hihetetlenül aranyos, csendes és szép. Amikor mentem el, bekukucskáltam hozzá, éppen aludt, és egy kicsit mocorgott álmában, épp csak egy nagyon kicsit helyezkedett, olyan nagyon szép és emberi gesztus volt. Peti állítólag megpróbálta neki megtanítani, hogy “Trychydts”, amit külön értékeltem. Igen nagy részben az akadálymentes honlapokról beszélgettünk, kaptam pár érdekes tippet – mindig érdekes látni, hogy azok az emberek, akikkel együtt kezdtem dolgozni a Nyúznál, azok mennyire kompetensek lettek egy-egy témában. Ráadásul Petit nem érdekli a Linux, 30 másodperc próbálkozás után képes volt feladni anno. Nehéz szavakba önteni, mennyire megnyugtatóan hat mindez az ember idegeire egy-egy szombat délutánon (ezúton is kösz mindenért), amely már így is túl volt telítve izgalmakkal.”

Még sohasem írtak rólunk ilyen szépet, Trychydts-nek gyakrabban át kellene jönnie. Ez a felnőttség-dolog volt benne talán a legérdekesebb, csak nem másokhoz, hanem önmagunkhoz képest. Egy csomó apróságból állt ez össze az évek alatt: a csepeli lakás rendben tartásából, a pénzügyeink rendben tartásából, és hogy kilenckor inkább lefeküdni van kedvem, mint fent maradni. Ezekkel kezdődött, és innen már egyenes út vezetett az esküvőhöz, új lakáshoz, új állásokhoz, illetve Zsófihoz. Akinek egyébként nem “próbáltam megtanítani”, hogy Trychydts, ezt rosszul meséltem el, hanem mondtam neki, hogy “jönni fog téeripsziloncéháipszilondétées”, mire ő szépen megismételte, hogy “éjjáéőáőé”, ami pont ugyanazt jelenti, mi meg szakadtunk Noémivel a röhögéstől.

Nagyon gyér a mozis kínálat mostanában, mi viszont ki akartunk mozdulni, úgyhogy megnéztük a híres Avatárt. Maga a történet egy primitív baromság, dedós párbeszédekkel, de ezt lehetett előre tudni, ez be volt kalkulálva. Most először láttunk viszont teljes filmet 3D-ben, de ettől sem voltunk elájulva, egyáltalán nem éreztem teljesebbnek a filmet attól, hogy a figurák egymáshoz képest előre vagy hátra helyezkednek el.

Korábban a Harry Potter és a Félvér Herceg elejét láttuk 3D-ben és IMAX-ben, na az jó volt, a hatalmas vászon, és a Harry Potter film mint a vizualitás egyfajta csúcsteljesítménye tényleg megújította a mozizás élményét. Aztán megnéztük a Pottert otthon is a tévén, és csodák csodája, otthon is működött, amiből számomra az a tanulság, hogy továbbra is a történet szépsége a fontos, nem a látványé.

Ebben az Avatárban például lehet, hogy minden pixelt évek hosszú munkájával tettek a helyére, de ettől még a hülyén megrajzolt farkas csak hülyén megrajzolt farkas maradt, az orrszarvú orrára pedig cápaorrot tettek. A sárkányok távolról úgy néztek ki, mint a kacsák, a kék pasassal együtt mintha Nils Holgersson repkedett volna Márton lúd hátán. A félmeztelen indiánlány volt az egyetlen pozitívum, végig azon töprengtem, ki lehetett az eredetije (Zoe Saldana, akit én főleg a Csajom apja ideges c. filmben láttam).

A mozizás élményét pedig számomra igazán az újítaná meg, ha nem lennének mindig olyan nézők, akik végigdumálják a filmet. Ebben az esetben egy szerencsétlen kisfiút és kislányt hozott magával két anyuka, és a gyerekek totál nem értettek meg semmit a filmből, inkább végigröhögcsélték az egészet. (Más kérdés, hogy otthon is gyakran megzavar minket egy síró kisbaba, de ezért aztán igazán nem lehet mást hibáztatni.)

Az elmúlt időszakban több szervezet is megkereste alapítványunkat vagy más vakügyi szervezeteket, hogyan tudná akadálymentessé tenni honlapját. A kérdés rendszerint a vakbarát változat kialakítására vonatkozott, de így legalább alkalmunk nyílt elmagyarázni, hogy az egyenlő esélyű hozzáférés elve kifejezetten ellene szól a vakbarát verziók létrehozásának.

read more »