Szatmári Péter

Az idei év mindenekelőtt természetesen Zsófiról szólt, nagyobbrészt még Noémi hasában, aztán megszületve, és most már itt van velünk, eszik, alszik, aranyos, néha telerakja a pelenkát és egyebek. A második legfontosabb dolog a munkahelyváltásom volt, hogy visszamentem az alapítványhoz, valamint volt két esküvő, temetés egy sem, kopogjuk le, és a baráti körünk is ugyanaz maradt.

Az összes többi tulajdonképpen lényegtelen. A sorozatnézés hozott még viszonylag érdekes változást az életünkbe, klassz dolog nagyüzemben sorozatokat nézni itthon, megvolt hat évad 24 és öt évad Lost. Én még külön megnéztem négy és fél évad Magnumot, láttunk a tévében Jóbarátokat, Két pasi meg egy kicsit, Malcolmot, utóbbit Koszper Gábor kiváló fordításában.

A mozis felhozatal elég gyér volt, nehéz volt még a legjobb hármat is kinevezni, de ezek voltak: Made in Hungaria, Másnaposok, Harry Potter és a Félvér Herceg. Elolvastam 61 darab könyvet, ezekről néha írtam is.

Meghirdetem a Legjobb Vétel kategóriát, amelyet a még januárban vásárolt Acer Aspire One netbook nyert meg, nagyszerűen lehetett vele út közben dolgozni, szórakozni és kapcsolatot tartani, egyszer még prezentáltam is róla, igaz, az ötven fős közönségből kb. hárman láttak, de a lényeg az, hogy technikailag működött.

Ami viszont rossz volt 2009-ben, hogy nem tudtunk rendesen nyaralni, egy-egy hétvégi kiruccanásunk volt csak, a júniusi balatonfüredi hosszabb próbálkozásunkat elmosta az eső. Emiatt idegileg eléggé fáradt voltam az év jelentős részében, szerencsére most az év végén három teljes hétig pihentethettem az agyam.

A jövő évre vonatkozóan talán segít, ha nyilvánosan is leírom, hogy 2010 szándékaim szerint a megfelelő testsúly elérésének éve lesz. Volt egy felmérés, hogy a brit férfiak átlagosan 6 kilót híznak a feleségük terhessége alatt, és én pontosan hoztam az átlagot, sajnos. Nem mintha azelőtt, a tavalyi kiindulóponton valami Adonisz lettem volna: még le is írtam magamnak, hogy a cél: mínusz 22 kiló. Ebből lett plusz 6, úgyhogy 2010-re a cél a mínusz 28, szurkoljatok! Egyelőre az is egy sikerélmény, hogy december 14-én és január 4-én pontosan ugyanolyan súllyal mérlegeltem, pedig volt közte karácsony, szilveszter és három hét otthon tartózkodás iszonyú mennyiségű sütemény társaságában.

Az év zárásaként pedig iderakom Zsófi eddigi legviccesebb fotóját, amint a nagyapját igyekszik éppen lekaratézni. Boldog új évet mindenkinek!

Trychydts jelezte, hogy röviden össze kellene foglalnom a tárgyalt téma alapjait, tehát az ismert sorozat öt évadát vetítették le eddig a tévékben, és most mi is végignéztük mindet. Az alaptörténet szerint lezuhan egy repülő egy rejtélyes szigetre, és a túlélők további túléléséről szólt az első évad, illetve a Sziget rejtélyeinek alapjairól. A második évad szólt a dzsungelben talált bunkerről, a harmadik évad a Szigeten élő többiekről, és ez eddig egy gyönyörű ív, ahogy egyre szélesebb értelemben ismerjük meg a Szigetet és a szereplőket.

Azt hiszem, ezzel eddig nem sokat spoilereztem, most fogok: a negyedik évad a Szigetről kijutó hat utasról szól, hogy mihez tudtak kezdeni a Sziget után. Sajnos nem sokat, úgyhogy az évad nem is túl érdekes, az egyik első részen például konkrétan bealudtam, ami eddig csak rajzfilmek és a bénább mozifilmek esetén fordult elő. Mondanám, hogy a Szigeten maradtak sorsa érdekesebb, de konkrétan az egyik Szigeten játszódó időutazásos részen aludtam el… Talán szerencsés is, hogy az évad a forgatókönyvírók akkori sztrájkja miatt kifejezetten rövid, csak 14 epizód.

Eddig, a korábbi állításommal szemben azt gondolom, hogy a forgatókönyvírók előre kitalált történetszálakat követtek végig, ahol mindenkinek megvolt a megfelelő motivációja ahhoz, amit csinált, sőt a Sziget sci-fi rejtélyei is mintha konzisztens rendszert nyertek volna.

A Sziget az ötödik évadban is konzisztens rendszer marad, viszont a szereplők viselkedése eddigre teljesen szétesik. Fogalmam sem volt, ki miért csinálja, amit csinál, és ez erősen csökkentette a drámai hatást. Sunt és Jimet értettem egyedül, ők ismét találkozni szeretnének egymással – röhej, hogy ez mégsem jön össze nekik az évad végére sem. Jack karakterével egyszerűen nem tudtak mit kezdeni az írók a Szigeten kívül, Kate pedig Áron anyját szeretné előkeríteni, ennek viszont szerintem nem az a megfelelő módja, hogy ismét lezuhan egy repülőgéppel. Hurley is szépen megbarátkozik a halottak társaságával, elsakkozgat velük az elmegyógyintézetben, minek neki ehhez ismét a Sziget? Az övé lett viszont az Évad Poénja, amikor visszatértek nem csak a Szigetre, de 1977-be is, és Mice kérdezi, mit ír annyira a füzetébe: A Birodalom visszavágot, hogy segíteni tudjon Lucasnak, ha ismét hazatérnek – csak még feljavította egy kicsit…

Az is vicces, hogy akiket meg akarnak menteni, tulajdonképpen egyáltalán nem akarnak megmenekülni. Sawyer kitűnően elvan a szőke bigével a Dharma biztonsági vezetőjeként, Mice szintén, az ő története egyébként a legjobb az évadban, az idős házaspár pedig egyenesen elhajtja a megmentőket a francba. Ben és Lock sztorija is elég ütős, az ő részeik jók, bár ha Bent a Ben-Widmore-Faraday-mama háromszög egyik tagjaként próbálom értelmezni, megint csak nehéz dolgom van, nehéz lesz a mostani összevisszaságból értelmes szálakat lefűzni. Szerintem itt következett be, hogy már a forgatókönyvírók sem látják át, kinek mit kellene csinálnia: Jim és Jack között már régóta aktuális volt egy jó kis bunyó, de egyáltalán nem túl logikus, hogy pont a Sziget miatt verekedjenek össze, miközben a csajokkal és a “vezetői” poszttal is kavarnak.

Úgyhogy az erős első három évad után a negyedik és ötödik évad színvonala komoly visszaesés, de most már persze kíváncsiak vagyunk a végére, februártól lehet majd sasolni. Addig is letöltöttem a 24 hetedik évadát, biztosan fogok még jönni ezekkel…

(Talán érdemes előre leszögezni, hogy bár Zsófi miatt mentünk karácsonykor is kórházba, a lányunknak akkor és azóta sincs semmi baja, a szilveszteri tűzijátékokat például úgy átaludta a kis ágyában, mintha mise történt volna. De most még csak 25-én járunk, a blogom van késésben szokás szerint.)

Történt, hogy Zsófi okos édesapja még karácsony előtt megfázott kifelé jövet az uszodából, amikor -15 fok volt. A megfázást pár nap múlva elkapta tőlem Noémi, és még aznap Zsófi is, de szerencsére nem lettek nagyon betegek. Noémi egy-két nap alatt egy kis hőemelkedéssel kiheverte, Zsófi pedig taknyos lett, szörcsögött az orra. A taknyot folyamatosan kiszívtuk az orrából porszívóval, van erre célszerszám, más problémát nem észleltünk rajta.

Noémi mégis úgy gondolta, nézessük meg Zsófit orvossal is, a biztonság kedvéért. Ezzel én is egyetértettem, december 25-én reggel tehát elmentünk a Heim Pál kórház ügyeletére. Ott a kelleténél talán dramatikusabban adtuk elő az előjeleket, az előző napi aluszékonyság például nem volt annyira kirívó, és az egyszer mért 37 fokos testhőmérséklet sem vészes. A doki néni, Noéminél fiatalabb volt, megvizsgálta Zsófit és semmit sem talált, mégis azt javasolta, hogy alaposabb kivizsgálás végett feküdjenek be a kórházba.

Egy nap a belgyógyászaton

A korábbi kórházas élményeink miatt ennek egyáltalán nem örültünk, de a további vizsgálatok esetleg további problémáknak vehették elejét, bevonultunk tehát a hátsó épületben levő belgyógyászatra. A belgyógyászat a XX. századi követelményeknek mindenben megfelelő épület a XVIII. századi többi között, kétágyas kórtermekkel. A nővér rögtön közölte is a tarifát: a gyermekkel mindig ott tartózkodhat egy szülő, akár éjszaka is, ugyanakkor ha a szülő aludni akar és enni, az napi háromezer forintba kerül. Igaz, ha a szülő nem alszik, csak eszik, az ingyen van, levezettem tehát, hogy háromezer forintba végül is az kerül, ha a kihúzható fotelkanapén nem összegömbölyödve alszik az anyuka, hanem kihúzza azt, és a nővér ezt meg is erősítette, tényleg a kanapé kihúzása kerül háromezer forintba. Kilencezerért már saját szobát kapni televízióval, talán szólnom kellett volna, hogy a XXI. században már nem a tévé, hanem az internet lenne érdekes.

A cseppet sem vidám helyzet tehát az volt, hogy karácsonykor ismét kórházban voltunk Zsófival, de ezen kívül végül is elvoltunk, jó volt, hogy most én is ott lehetek velük, beszélgettünk tehát, mondtuk is, hogy régen beszélgettünk ennyit, Zsófi pedig többnyire aludt, evett, elvolt ő is.

A kórházi személyzet nem sokat zavart minket, órákon keresztül ránk se bagózott senki. Ami hagyján, de a szobában egy szívbeteg kisfiú volt még rajtunk kívül, akit az anyja délutánra bent hagyott egyedül a kórházban, és őrá se bagózott senki, négy órán keresztül egyfolytában sírt mellettünk, néha üvöltve, néha csendesebben. Mivel kaptunk egy papírt, hogy idegen gyerekhez ne nyúljunk, nem nyúltunk hozzá, csak a szívünk szakadt meg, nem érdekes. (Az is érdekes téma lenne, miért hagyta ott az anyja órákra, de bárhogy is, egy kórházban miért nem néz rá senki órákig a súlyosan beteg, síró kisfiúra?)

Néhány további részlet a kórház működéséről

A szobában levő első mérleg rossz volt. A második az angolszász súlymértékek szerint mért, este hétre sikerült csak megtudni, hogyan lehet a metrikus rendszerre visszaállítani (nekem, programozó diplomával sajnos nem sikerült). Többször is kérdezték, Zsófi mennyit evett, mondtuk, hogy nem tudjuk, rossz a mérleg, mégsem foglalkozott vele senki.

Szerettünk volna légzésfigyelőt Zsófinak, hogy Noémi éjszaka, ha még maradnak, nyugodtan alhasson (Zsófi légzése szabad szemmel kivehetetlen, de erre való az eszköz, hogy érzékelje). Négyszer kértük legalább. Nem hoztak. A szívbeteg kisfiút viszont elvitte végül az anyja, és az ő ágyáról átkértük a légzésfigyelőt Zsófinak, vagyis nekünk kellett szerezni, sőt, felszerelni is én szereltem fel Zsófi ágyára.

Be volt tervezve a vérvétel Zsófinak, ötször szóltunk miatta, mire végre megtartották. Két adagot vettek le, érthetetlen módon a könyökéből (az ilyen kisgyerekeknek még a kézfejéből szokták), de sajnos az egyik adag megalvadt (megalvadt a vére!), úgyhogy még egy adagot le kellett venni (immár a kézfejéből). Az eredményt egy óra múlva ígérték. Két óra és 45 perc múlva, amikor hatodszor kérdeztem rá, néha már úgy, hogy a komplett személyzetet feltartottam, hátha úgy sikerrel járok, de nem, tehát két óra 45 perc múlva jött meg a belgyógyász doki néni az eredménnyel.

Jönni vagy maradni

Addigra már vele is megismerkedtünk, és előzetesen azt gondolta, hogy Noéminek Zsófival legalább hétfőig bent kellene maradna, azaz négy(!) napot, december 25-28. között. Akkor is, ha az eredményei jók, hát persze. De azért megvártuk a leleteket, hibátlanok voltak, és akkor újrakezdtünk a vitát. Zsófinak ugyanis végeredményben semmi baja nem volt a taknyosságon kívül, a mi álláspontunk szerint tehát haza lehetett volna vinni. A doki néni szerint viszont “megfigyelésre” bent kellene maradnia a kórházban. Erre elővezettük, hogy

1. a gyereknek semmi baja nincs
2. a “megfigyelés” semmiféle figyelmet nem takar, sőt,
3. karácsony van
4. nem töltjük az időt egy kibaszott kórházban, ha nem muszáj.

A csaj erre még elővezette, hogy “ez a szokás”, hogy ha már valakit felvettek, akkor bent tartják legalább 24 órára (akkor már nem is hétfőig?). Erre azt válaszoltam, hogy nem kívánok hozzájárulni a kórház állami támogatásához a családom felesleges kórházi jelenlétével, a plusz háromezer forintot sem fizettük be (nem is kaptak enni egyszer sem!). További érvet a csaj nem tudott felhozni a maradásunk mellett, de el sem engedte Zsófit, úgyhogy a saját felelősségünkre elhoztuk, szerencsére azóta is minden rendben van vele.

Összességében pedig ismét nem a kezeléssel volt a gond, Zsófit megvizsgálták, kopogtatták, volt röntgen, szuri, pisi, mindent megvizsgáltak, amit egy négykilós gyereken meg lehet. A probléma a bánásmóddal van. Az ügyeletet például nem lehet felhívni telefonon, az otthonodból kizárt, hogy szakszerű segítséghez juthass: a gyereket mindenképpen be kell vinni a kórházba (ahol délben már iszonyú tömeg volt). A belgyógyászaton a nővér, aki elvileg foglalkozott velünk, egyszerűen semmit nem hallott meg abból, amit mondtunk neki, összesen kb. 15 megszólításnak 0 eredménye lett. Ötven éves elmúlt, karácsonykor is dolgoznia kell, le sem szarja ő már a pácienset. A 23 éves doki néni meg lehet, hogy az orvosi egyetemet már elvégezte, emberileg nem sikerült még sajnos felnőnie a feladatához. Vagy esetleg éppen, hogy bedarálta már a rendszer, a szabályok, mely szerint az egészséges gyereket is bent tartjuk, amíg lehet, ha egyszer az hozza a pénzt a kórháznak. Úgyhogy mi még másodszor is kikeveredtünk Zsófival a magyar egészségügyi rendszerből nagyobb probléma nélkül, annak nagy a bazmeg, akire éppen nincs, aki odafigyeljen a kórházon kívül, merthogy a kórház egészen biztosan nem fog.

A december a félbehagyott könyvek hónapja volt: hármat is félbehagytam, mert rossz volt, pedig mindhármat régóta kerestem azelőtt.

Fabricius Gábor: Puha neon fejlövés

Divatos könyv, egy munkatársam ajánlotta még a KSZF-nél. Sikeres, menő, híres emberek írtak bele egy-egy történetet, ezeket adták ki könyvben.

Már a fülszöveg szerint is vannak benne a jó mellett rossz történetek is, de ezeket miért adták ki? Erre való az ún. szerkesztés, amikor a rossz részeket kihúzzák, vagy ebben az esetben teljesen kihagyják a könyvből. Persze jók is vannak benne, főleg az elején, Abramovics és a kóla király, a reklámügynökség vezetője is jó, valamennyire a politikus is, ezeket jó volt elolvasni. Idővel azonban olyan sok fostalicska történet jött egymás után, hogy belefáradtam, a kiadónak kellene volna a jókat kiválogatni, nem az olvasónak.

Richard Dawkins: A legnagyobb mutatvány

Dawkins korábbi, Isteni téveszme című könyvét kedves ismerősöm ajánlotta figyelmembe, az arról szólt, hogy miért nincs isten. Szenzációsan jó volt, vicces, logikus, közérthető, és nagyon jól érvelt isten létezése ellen (nem mintha nagyon meg kellett volna győznie – az ember mindig olyasmit olvas szívesen, ami megerősíti az amúgy is meglevő véleményét). Mindezt úgy, hogy alapvetően tiszteletben tartotta azokat, akik mégis hisznek valamelyikben.

Ebben most az evolúció ténye mellett érvel, de ezúttal unalmasan, tudományosan, mindent túlmagyarázva. Valószínűleg az a gond, hogy isten létezését egyszerű érvekkel is tagadni lehetett, viszont az evolúció létezését bonyolult érvekkel kell megmagyarázni, és ez sokkal nehezebb, mint a repülő spagettiszörny-istennel istennel viccelődni. Azt is megfigyeltem, legalábbis az első kétszáz oldalon, amit elolvastam belőle, hogy amíg az Isteni téveszmében Dawkins egyszerűen csak leírta a véleményét, ezúttal mindenképpen meg akarja győzni az olvasót, ezért görcsöl, bizonyítani akar, amihez viszont didaktikus és logikai alapokon át vezet az út, és mindez rendkívül fárasztó (félbehagytam ezt is).

Alan Greenspan: A zűrzavar kora, Kalandozások az új világban

A könyv önéletrajzi kötetnek indul, és annak nem is rossz. Gyorsan átesünk az unalmas gyerekkoron, és máris benne vagyunk az amerikai gazdaság irányításának kérdéseiben. Greenspan klasszul megmutatja, hogyan dolgozott a FED elnökeként, valóban átérezhetünk valamit abból, ahogyan a gazdaságot irányította, hogy mikor milyen döntést miért hozott meg. Még sztorizik is, bár nem viszi túlzásba: húsz év alatt hat amerikai elnökkel dolgozott együtt, mégis valami három darab sztorit tud csak kinyögni róluk, a szerző nem sokszor lehetett a társaság közepe ennyivel.

Az érdekes önéletrajz azonban kétszáz oldal után véget ér, innentől Greenspan témája az élet, a világmindenség, meg minden, de szigorúan gazdasági szempontból, baromi unalmasan. A kötet címében a “kalandozások” szó szerepel, ami legalábbis valami érdekes témára utal, a helyes cím viszont a Gazdaságfilozófiai alapok I. lett volna, és az elsős közgázos hallgatókat kellene szívatni vele, nem az egyszeri olvasót. Engem egyébként érdekel a világgazdaság működése, így aztán nem is olvastam semmi újat, azt is unalmasan, szóval félbehagytam ezt is.

Joshua Ferris: Aztán eljött a vég

Ezt viszont legalább végigolvastam, többé-kevésbé azért, hogy az előző három után ne hagyjam már félbe a negyediket is. Egy reklámügynökségnél dolgozó kollégák életéről szól a könyv, amiről a naplopás közben végzett pletykálásból lehet értesülni. Olvastam olyan recenziókat, hogy a könyv a reklámkészítésről vagy az irodai munkáról szól, és arról is, de nem az a lényeg, egyszerűen emberi történetek vannak benne, amelyeket az fog össze, hogy a szereplői irodai kollégák. Maguk a történetek pedig olyan közepesek, egyszer neki lehet szaladni, ha valakinek a kezébe akad a kötet.

A könyv érdekessége még, hogy a mesélő jelenléte a történetben homályban marad. Úgy mesél, hogy “az irodában pletykákból megtudtuk”, “X az ebédnél elmesélte nekünk” – és végig többes szám első személyben nyomja anélkül, hogy saját magát elhelyezné a történetben, mintha mindig csak egy bagázs egyik tagjai lennénk. Nem rossz, csak olyankor zavaró, amikor a szituáció, például egy bizalmas beszélgetés szűk közönséget feltételez, ilyenkor mégiscsak furcsa, hogy “társaságnak” beszél egy szereplő, nem a bizalmas jelenlevőknek.

Faye Kellerman: Rituális fürdő

Ez már a jó könyvek közé tartozott. Egy egész sorozat szól Decker nyomozóról és a feleségéről, Rináról, és kb. egy éve olvastam már a sorozat két későbbi részét, most kikölcsönöztem tehát a nyitódarabot is.

Ortodox zsidók élnek egy telepen Los Angelesben, köztük Rina, aki a címben is megnevezett rituális fürdőt működteti. A fürdőből hazafelé megerőszakolnak egy másik nőt, így kerül a képbe Decker nyomozó, aki ezzel már két erőszakoló után nyomoz egyszerre.

A regény több síkon fut, amelyek közül a krimi tetszett a legjobban, jó Decker nyomozása, jó a nyelvezet, az izgalmak, autózás, letartóztatás meg minden. Van egy történetszál a zsidó vallásról, Rina ugyanis erősen vallásos, szigorúan betartja az előírásokat. Rabbi is van a telepen, akivel Decker érdekes vitákat folytat – a zsidó vallást nagyon szimpatikusnak állítja be a könyv, ami annyiban nem csoda, hogy a szerzőnő is elkötelezett zsidó, gondolom Rinát részben önmagáról mintázta.

Van egy szerelmi sík, ami kevésbé erős, Decker meg akarja dugni Rinát, Rinának is bejönne a nyomozó, csak hát gój, ezért ebben a részben ennél nem is nagyon jutnak tovább. Egy negyedik síkon pedig a két főszereplő gyermekeit terelgetik, de ez elég idegesítő volt a fiatalosnak hitt kellemetlen nyelvezet miatt (“gyerkőcök”, “baró”), ez valószínűleg a fordító tehetségtelensége volt.

Úgyhogy ezekből áll össze a könyv, de alapvetően a krimi a lényeg és az nagyon színvonalas, és a vallásról szóló párbeszédek is feldobják. A sorozat két későbbi részéről egyébként írtam már, hogy milyen szadisták voltak, ez most még elég szolid volt ebből a szempontból, egy áldozat lett csak kissé darabokra bontva.

Itthon vagyunk Zsófival mindketten, a december nagyobbik felét már szabadságon tudom tölteni. Szépen kialakult a napi menetrend, remélem, így is marad. Noémi éjszakára kiköltözött a gyerekszobába, hogy tudjon Zsófira figyelni és én tudjak aludni, de az éjszaka nagy részét szerencsére mindketten szépen átalusszák. Zsófi hajnali 3-5 óra között felébred és enni kér, majd a hajnali reggeli után mindketten visszaalszanak. 8 óra körül kelnek fel, majd nap közben háromóránként van etetés. Este nyolckor fürdetés, majd lefekvés előtti kaja után alvás.

Az életünk és az időbeosztásunk persze megváltozott, de azért bármit lehet a lányunktól csinálni, ha éppen sikerül elaltatni. Azt vettük észre, hogy az eddig kettesben töltött idő alakult át hármasban töltött idővé, de ez egyáltalán nem baj, a babával törődni is van olyan jó, mint 24-et vagy Lostot nézni. Főleg, hogy azért nézünk Lostot is, akár Zsófi jelenlétében is. Néha személyesen is eljátszok Zsófinak filmeket, legalábbis egy-egy jelenetet, kihagyhatatlan volt például, és többször is előadtam már, hogy: -Zsófi. Én vagyok az apád. Az is megvolt, mindjárt a kórház után, ahogy Tom Hanks megmutatta Hoochnak a lakását: -Zsófi, ez a nappali. Ez nem a te szobád. … Ez a hálószoba. Ez sem a te szobád. … Ez pedig a gyerekszoba. Ez a te szobád. (Persze egy csomószor behoztuk aztán.)

Ott van még a pelenkázás, amivel semmi probléma nincs, amíg az események a pelenkán belül maradnak, megtisztítjuk a gyermeket, adunk rá másik pelust és kész. Nagyobb a gond, ha a történések kilépnek a pelenka határain kívülre, például mindkettőnket lepisilt már a lányunk, de olyan is volt, hogy a pelenka felnyitása után rögtön átvittem Zsófit a csap alá, mert a szokásos törölgetéssel semmi esélyem nem lett volna a kaki ellen.

Kialakult két altatási módszerem is. Az első, hogy dúdolok neki, a Prosectura és a Modern Hungária közötti teljes repertoáromat előadtam már, és általában be is jön, főleg, ha sétálunk is hozzá. A tuti biztos módszer viszont Israel Kamakawiwo’Ole: Somewhere Over The Rainbow című számának lejátszása dúdolással kiegészítve, ettől már háromszor is azonnal bealudt. Talán még Noémi hasából is emlékszik rá, mert egy időben sokszor hallgattam, úgyhogy ez most az első dal, ami mindhármunk kedvence.

Régebben írtam, milyen sokáig kerestem egy-egy dalt mp3-ban. Ez a könyvekkel is megesik, és a Raj volt az egyik legtovább keresett kötet: évek óta nem tudtam kikölcsönözni a könyvtárból, mert mindig kivitte valaki más.

A könyv több mint ezer oldal, és iszonyúan túl van írva. A két főhősről rengeteg felesleges történetet tartalmaz, akik viszont annyira nem karakteresek, hogy háromszáz oldal után még nem tudtam megkülönböztetni őket. Az egyik kanadai, a másik norvég, és Németországban is kavarnak valamit, de sosem tudtam, hogy éppen melyik nézi vágyakozva a tengert, főleg, hogy mindkettő folyton azt teszi. A mellékszereplők pedig ha lehet, még sablonosabbak, Kanadában és Norvégiában is van például csaj, akivel a megfelelő főhős kavar, plusz egy-egy elszánt környezetvédő, szétszórt tudós, soviniszta amerikai.

A Raj akkor lesz izgalmas, amikor a történet végre elindul. A történet lényege, hogy ami a szárazföldön a természettel történik, már többé-kevésbé zavarja az emberiséget, a tengerek felszíne viszont még mindig elfedi azt, ami a mélyben zajlik – éppen ezért a vizeket még mindig gondolkodás nélkül szennyezzük. Pedig a víz alatti élet legalább olyan gazdag, mint a felszíni, csak sokkal kevésbé ismerjük, és éppen ezért a szennyezés mértékéről és hatásáról sincsenek fogalmaink. A Raj alapvetően arról szól, hogy a tenger mélye ezért visszavág.

A visszavágást Schätzing tudományos szinten is megalapozza, néha már kissé unalmas is genetikai és biológiai értekezéseket olvasni a cunami izgalmas rombolása helyett. Viszont az alapgondolat és a történet lényege annyira jól ki van dolgozva, hogy én most már teljesen másként is gondolok a tengerek mélyére.

A befejezést szerintem a könyv elolvasása nélkül is meg lehet tippelni. Az viszont durva, és szintén a túlírást mutatja, amikor a 980. oldalon az egész regény kulcspillanatában a főhős filozofálni kezd a világ megmentése helyett. Filozofálni 980 oldal után! Ahelyett, hogy megmentené a világot! Engem persze mindig minden zavar, ami csak kicsit is megszakítja a Történetet, de ez akkor is nagyon kemény volt.

Új állampolgárral gyarapodott az ország, egy állampolgárnak pedig mindenféle papírra szüksége van. Normálisan ennek úgy kellene működnie, hogy az összeset átadják nekünk egy borítékban, a vonatkozó támogatásokat pedig átutalják a számlánkra. Duhaj utalt rá a Facebookon, hogy Debrecenben ez nagyrészt így is történik, Budapesten viszont az apának kell ezeknek egyenként utánamennie. Előbb azonban a gyógyszertár, ahol alkoholt kellett vennem Zsófinak, amivel a köldökét kell néha bekenni, hogy jobban gyógyuljon. Egy deciliter alkohol 245 forint volt. Plusz 63 forint volt az üveg, 3 forint a kupak – ezeket így, tételesen leírták, nem tudom, nem lehetett volna esetleg kupak nélkül kérni? Valamint 74 forintot fizettem azért, hogy az alkoholt az alig nyolcvan éves mami 12 perc alatt beletöltse az üvegbe. Így is csak félig lett, nem tudom, hogy azért, mert ennyit rendelt az orvos, mert a nyanya a felét kilötyögtette, vagy esetleg stikában lehúzta…

Anyakönyvi kivonatot és lakcímkártyát Zsófi, mint az István kórház szülötte, a Ferencvárosi Önkormányzattól kapott. Ez viszonylag simán is ment, attól eltekintve, hogy a bejáratnál a biztonsági troll megjegyzést tett rám. 17.30-ig van ugyanis ügyfélfogadási idő hétfőnként, én pedig 17.15-kor merészeltem megérkezni! Ez már megjegyzést von maga után, sőt, 17.20-kor kifelé igyekezve már ténylegesen zárt ajtót találtam! Benne volt a kulcs, úgyhogy kiengedtem magam a Bp. IX. ker. Önk. Anyakönyvi Csop. épületéből, de lássuk be, dolgozó emberként, munkaidőn kívül inkább nem kellene ügyintézésre adni a fejem.

Az előző bejegyzést azzal fejeztem be, hogy Noémi rossz kórházi igazolást kapott, úgyhogy 8-14 óra között(!) volt egy újabb utam a kórházba. Egészen más érzés volt úgy bemenni, hogy a feleségem és a lányom nem voltak ott. A megfelelő pultnál egy banya fogadott, a fehér köpenytől eltekintve teljesen szabályos banya, nagy orral és bunkó stílussal. Mondtam, hogy mi járatban vagyok, mire valamilyen papír felmutatását kérte. Dokumentet! Mondom, dokument van, semmi gond, dokument hogyne lenne – még szerencse, hogy előzetesen Noémit telefonon megnyugtatták, hogy semmilyen papír nem kell. Úgyhogy magabiztosan átnyújtottam a személyi igazolványomat. Nézte, hitte is meg nem is, amit olvasott benne, aztán megkérdezte a feleségem nevét. Itt egy tetszőleges nevet bemondhattam volna és megkapom az illető kórházi tartózkodásáról az összes kívánt információt (adatvédelem!). De én tényleg Noémi nevét mondtam be, meg is kaptam a megfelelő papírt, ezek pedig után egy orvos aláírását és pecsétjét már gyerekjáték volt felhajtani.

Zsófi TAJ-kártyáját az Országos Egészségbiztosítási Pénztár állítja ki és postázza 30 napon belül. Noémi munkahelyén a HR-es kolléga azonban még ezen a héten kéri, úgyhogy az alternatív, gyorsabb személyes elhozást szerettem volna választani. Gondoltam, először azért megkérdezem, készen van-e már, és erre az érdeklődésre buzdított a kórházban kapott papír is. A papíron és a neten is a 288-5100-as telefonszámot adják meg segítségképpen. Ezt a számot viszont nem veszik fel! Pontosabban egy gép felveszi, majd végtelenítve zenét játszik le. Próbálkozz akárhányszor, akármikor, a zenén túl nem fogsz jutni. Felhívtam az OEP ceglédi ügyfélszolgálatát, de ott ugyanez a zene fogadott. Úgyhogy felhívtam a váci ügyfélszolgálatot is, ahol már emberrel is sikerült beszélnem, aki persze nem volt illetékes, de kapcsolta a helyi TAJ-kártyás hölgyet. Az alapötletem az volt, hogy ezek a TAJ-kártyások biztosan ismerik egymást és a váci TAJ-kártyás esetleg megadja a Teve utcai TAJ-kártyás mellékét. A szocializmusban ragadt közigazgatásunkról szerintem mindennél többet mond, hogy a módszer bevált: a csaj megadta egy másik csaj közvetlen számát, immár a Teve utcában. Az sem volt illetékes, de viszont továbbkapcsolt a valódi illetékeshez. Sikerült tehát! Mit nekem közigazgatás! TAJ-kártya ugyan nem lett belőle, mert Zsófi TAJ-száma csak a lakcímkártya átvétele utáni héten készül el – el sem tudom képzelni, mi közül van ezeknek egymáshoz, de a szabály az szabály: hétfőn telefonálok újra.

Update1: a TAJ-kártyát pénteken kihozta a postás, rajta a TAJ-számmal, azzal, ami csak hétfőn készül majd el…

Update2: ezt a bejegyzést kompletten megírtam úgy, ahogy itt olvasható és eltettem későbbi publikálásra. Még aznap este megnéztem viszont alaposabban az újonnan kapott kórházi igazolást, amely, mint észrevettem, tartalmazta a fenti ügyintéző nevét: Banya Tiborné.

A kórházban töltött első napok alatt kiderült, hogy Zsófi fertőzést kapott, valószínűleg a szülőcsatornában. Ezért kezelésre szorult, antibiotikumot kellett kapnia, és további napokra bent maradtak Noémivel a kórházban, végül a nyolcadik napon jöhettek csak haza. Mivel a fertőzés még időben kiderült, Zsófit ezalatt sikeresen meggyógyították, azóta is jól van. Az érem másik oldala, erről lesz most szó, hogy milyen a magyar szülészet 2009-ben.

Egy kolléganőm fogalmazott jól: a kórházakban ma úgy bánnak a betegekkel, mint az állatokkal. Például nem árulták el, hogy mi baja van Zsófinak. Nem volt a kezünkben egy lelet, egy elnevezés, egy tájékoztatás a kockázatokról és mellékhatásokról, semmi. Később, miután Noémi többedszer is rákérdezett, derült ki a fertőzés neve, mértéke és jellege, de addig, mint az állatoknál: a beteg megkapja a kezelést, a részletek meg ne érdekeljék.

Hasonló helyzetek esetére van egyébként a betegjogi képviselő, akit meg kellett volna keresni, de Noémi egyszerűen nem volt abban a helyzetben. A szülés után fáradtan és kimerülten maradt ott maradt a kórházban, az újszülött kislányunk társaságában. Márpedig a babáról gondoskodni kell: rendszeresen etetni, tisztába tenni, ruházni és a többi, és az influenzajárvány miatt nem tudtunk bemenni hozzá segíteni. Úgyhogy hamarosan kikészült fizikailag és idegileg is, mi pedig, vagyis az egész család, nézhettük mindezt az üvegablak másik oldaláról. 2009-ben, a bababarát kórházként ismert Istvánban is egészen szélsőséges a betegek kiszolgáltatottsága. Fel sem merült például, hogy a lányunk kezeléséről mi magunk döntsünk – egyetértettünk volna, de döntési helyzet, tájékoztatás, semmi nem volt.

Úgyhogy hosszú napok és éjszakák voltak ezek, és csak lassan konszolidálódott a helyzet. Szerencsére a kezelés kezdete után Zsófi jól volt, sokat aludt, jól evett és az egészsége is rendben levőnek látszott. Noémi lassan belejött a babázásba és szintén tudott egy kicsit pihenni. Lassan a betegség részleteit is sikerült megismerni, és a kezelés vége is körvonalazódott. Végül múlt csütörtökön, nyolc nap után egészségesen hazaengedték, és hogy átvezessek a következő, már csak tragikomikus bejegyzéshez: valaki más kórházi igazolásával… A képen Zsófi a hazaútra előkészítve, bebújtatva a babahordozóba.