Szatmári Péter

Én mondtam, hogy fejezzük be a Lostot. Kedden már csak három rész volt hátra a harmadik évadból, kíváncsiak voltunk, időnk is volt rá, másrészt ha másnap megszületik Zsófi, akkor csak sokára tudtuk volna befejezni. Meg is néztük, azt nem értem csak, hogy ha Jack immár a jövőben járt, hogyan szólhattak volna az állapotáról a rég halott apjának… de ez most talán nem is olyan fontos.

Teljes stresszben voltunk egyébként, mert Noémi túlvitte Zsófit, múlt péntekre volt kiírva eredetileg, de az utolsó 4D-s ultrahangon is 23-a volt beharangozva, és a dátumoktól függetlenül a méhlepény állapota is ezt mutatta.

Az megvan, hogy mivel próbálkozott volna Rachel és Ross a “Nem jön a baba” című részben? Nos, mi is így jártunk el szerdán reggel, csak mi tényleg, és Noéminek tényleg fájni is kezdett a hasa.

A fájások délben erősödni kezdtek, úgyhogy hazasiettem a munkahelyemről és hívtuk a mentőket. Öt perc alatt kiértek, öt perc alatt leértünk a lakásból és további öt perc múlva már a kórházban voltunk. Általában rosszat jelent, ha mentő viszi el az embert, az egyik szomszédasszony (értsd: naphosszat a függöny mögül kukkoló nyanya) aggódott is Noémi miatt. De ez az eset kivétel, én tulajdonképpen élveztem is, ahogy mindenki utat enged és hogy minden kereszteződésen és piros lámpán átvágunk.

A kórházakkal kapcsolatban mintha lenne egy széles körben elterjedt nézet, mely szerint az ott dolgozók kevés pénzért, áldozatos munkát végeznek a szegény betegekért. Ilyen is van, de mi eleinte csak olyanokkal találkoztunk, akik egyáltalán nem érdeklődtek az iránt, akitől nem reméltek pénzt. Noémi bárhogyan is szenvedett, amíg a fogadott orvos vagy szülésznő meg nem érkezett, érdemben nem foglalkoztak vele, sőt a szülészorvos is kávézott még egyet, mielőtt benézett volna a betegéhez. Megvizsgálta Noémit, majd burkot repesztett, de ekkorra már lehetett némi agresszió a hangomban, mert a burokrepesztés fontosságát feltűnő alapossággal magyarázta el. Majd távozott a magánrendelésére… Tény: ott is terhes nők várták, és Noéminek egy darabig nem is volt szüksége rá (főleg, hogy nemsokára a szülésznő is befutott). Időben vissza is érkezett, utána már végig ott volt, de azért elég feszült voltam a kórházi személyzet egésze miatt.

A szülés természetesen minden nőnek fáj, de ebben is vannak fokozatok: a szülésznő szerint Noéminek jobban fájt, ugyanakkor gyorsabban is ment, mint az átlag. És attól eltekintve, hogy Noéminek nagyon fájt, szerencsére különösebb bonyodalom nélkül zajlott a szülés.

Az alapos felkészülés ellenére sem tudtam előre elképzelni, hogy a kibújó véres kis izének füle lesz, aztán felsír, és aztán odaadják Noéminek. Ezek nagyon szép pillanatok. A köldökzsinór elvágását felajánlották, de ellenkezik a természetemmel, hogy belevágjak egyszerre Noémibe és Zsófiba, úgyhogy a vágást a szülésznőre hagytam (fénykép viszont van róla). A jegyzőkönyv kedvéért: 2009. november 25-én 16.49-kor született, két kiló és nyolcvan deka, 52 centi, vagyis a súlya az anyjáé, a magassága az apjáé, ez így rendben is volna.

Hátravolt még a méhlepény megszülése, addig én ismerkedtem a babával, ekkor készült a fenti kép is. A kórház eddigre ismét hozta a formáját: senki nem volt képes egy összefüggő mondatban elmondani, hogy mi a teendőnk és mi fog történni ezután. Az történt, hogy Zsófit elvitték valahová megvizsgálni, Noémit egy emelettel lejjebb az osztályra, én pedig haza el. Kifejezetten lobbizni kellett viszont ahhoz, hogy megmutassák Zsófit a szüleimnek, és azt sem mondta senki, hogy mikor adják vissza a gyereket az anyjának. Sőt, vissza sem adták volna maguktól: Noéminek este tízkor kellett külön visszakérnie a lányát…

Azóta pedig fáj a szívem, mert a járvány miatt nem lehet bemenni hozzájuk a kórházba, pontosabban csak egy üvegajtón keresztül tudunk beszélni. Régen ilyen üvegajtón keresztül mutatták meg a babákat a családnak, most annyival jobb a helyzet, hogy az anyuka is odabent van a gyerekkel. A zárlat egyébként indokolt, a szülőszoba előtt, egy másik babára várakozó csapatban is volt egy nő, aki láthatóan influenzás volt.

Este otthon, fáradtan még az a szellemesség jutott eszembe, hogy Zsófinak majd vicceket kellene mesélni, mert egy újszülöttnek minden vicc új… A lányunk már biztosan nem fogja hallani a Sláger és a Danubius rádiót, ami persze egyáltalán nem baj, és megjegyezném még, hogy a születése estéjén az egyetlen nézhető tévéműsor a Kincs, ami nincs volt. Ez a kép pedig már másnapi:

(Balunak a 2012-ről írt kritikája nem tetszett, mert olyan elemeiről ír a filmnek, amelyek szerintem egyáltalán nem voltak lényegesek, például a szeretet, a család, vagy az optimizmus és a pesszimizmus harca. Ezzel szemben én a moziban nem valami mély családi drámát láttam, hanem egy primitív, de rendkívül látványos katasztrófafilmet. Viszont ha már Balu kritikáját kritizáltam, elgondolkoztam, hogy mit lehetett volna írni egy ilyen filmről egyáltalán. Nos, például ezt.)

Geológusok felfedezése szerint a Föld felszíni lemezei 2012-ben olyan nagy mértékben elmozdulnak, hogy az a földi civilizáció pusztulását okozza. Ez ellen a világ politikusai csak annyit tehetnek, hogy megépítik Noé modern bárkáit, amelyekben menedéket talál néhány százezer ember és állat, mindenki mást viszont kénytelenek magára hagyni.

A 2012 témája, hogy ha valakinek nagyon-nagyon nagy szerencséje van, ő és a családja talán még akkor is túlélheti a világ végét, ha eredetileg nincs belépője Noé bárkáinak egyikére. Ehhez persze nagyon gyorsan és ügyesen kell menekülni, a főszereplő sarkában ott az Armageddon, és miközben ő száguld, rohan, repül, a többség  szörnyű halált szenved. A film lényege, hogy a főszereplő mögött loholó világvégét vizuálisan is hatásosan megjelenítse. Ez sikerül is, omlanak a földrészek és borzasztó robbanások kísérik a szereplők útját.

Bár a filmet a titokzatos majákkal harangozták be, valójában egy-két mondatban említik csak őket, mint akik mindezt megjósolták, de a jóslatnak ennél mélyebben a filmben nem néznek utána. Örömteli fejlemény viszont, hogy a Föld bolygó immár nem csak az Amerikai Egyesült Államokból áll. Bár a történteket végig amerikai szemszögből látjuk, kétségtelenül odafigyeltek más embercsoportok sorsára is. Olyan apróságok esetleg feltűnhetnek persze, hogy ha az amerikai elnök csak a G8 vezetőit értesíti a világ végéről, akkor Kína, India, Brazília, Ausztrália, Mexikó és Argentína népét még kihagyta a játékból, a kisebb országokról nem is beszélve. Az is érdekes, hogy az USA saját bárkát kap, Kína, Japán, Oroszország és Európa országai pedig összesen kettőt, de egy hollywoodi filmtől még ez is szép teljesítmény.

A tudományos hitelességet vagy a halál előtti emberi viselkedés mélyebb vizsgálatát viszont felesleges ebben a filmben keresni, ehhez egyébként a színészek is gyengék. Mert mindez mit se számít, ha közben láthatjuk, ahogy a száguldó limuzin mögött szó szerint összeomlik Kalifornia, vulkánok törnek ki a Yellowstone parkban, Amerika helyett cserél a Déli sarokkal, a Himaláját pedig elönti a cunami.

Noémivel minden napra várjuk Zsófi megszületését, készen állnak a bútorai, ruhái és minden más, ami egy babához kell. A szerda éjszakánk már izgalmas volt, bővebben lásd Noémi blogjában, de a várakozást ettől eltekintve leginkább a Lost nézésével töltjük, most erről lesz szó.

Szeretem, ha egy film vagy sorozat szép helyen játszódik, ilyen volt a Mamma mia, a Lepattintva (Forgetting Sarah Marshall) és a Magnum is. És bár szép és szép környezetet nehéz összehasonlítani, a Lost azzal mindenképpen veri a konkurenciát, hogy hangsúlyt kapnak Hawaii szépségei, ellentétben például a Magnummal, amelyet főleg Honolulu sikátoraiban és kocsmáiban forgattak le. Az internet tele is van a Lost helyszíneit felkereső rajongókkal, amivel maximálisan azonosulni tudok, ha nyerünk a lottón, mi is egészen biztosan felkeressük a Magnum és a Lost híresebb helyszíneit Honoluluban.

Annyiban viszont csalódás a Lost, így a harmadik évad kétharmadánál járva, hogy a sci-fi vonalat erősebbnek vártam. Azt hittem, mindenféle titokzatos tudományos csoda lesz majd, ehelyett szappanopera van, részenkénti jellemfejlődéssel, ami időnként jó, időnként fárasztó. Hurley előtörténete nagyon magasan veri a többiekét, Lock a második helyezett, annyira jó karakter, a mélypont viszont Michael, akinek egy béna brazil szappanopera szintje jutott.

Ami viszont meglepett, hogy a konzisztencia teljes hiánya milyen elviselhető. A Harry Potternek és például a Leslie L. Lawrence-regényeknek is beolvastam már, ha itt-ott lyukas volt a rendszer, a Lostban viszont nyoma sincs rendszernek, teljesen logikátlan minden, a történet mégis érdekes marad.

A konzisztencia teljes hiánya mellett a szálak elvarrása sem erőssége a Lostnak. A 24-ben minden epizód végén maradt pontosan egy elvarratlan szál, amivel tovább lehetett vinni az évadot, egészen a 24. rész végéig, amikor az utolsó bűnözőt is elfogták vagy fejbelőtték. Ezzel ki is lehetett békülni, a Lostban viszont szálak elvarrása szóba sem kerül, sőt már az is nagy sikerélmény, ha valami egy kicsit kevésbé homályossá válik. Teljesen kizárt, hogy akár a jövőre kezdődő záró évadban értelmes választ kapjunk a rejtélyek sokaságára, érdekes módon azonban ez a frusztráció is belefér – hiszen nyilván a Sziget akarta így.

Amire még figyelni kell, az az internetes keresgélés. A web érthető módon tele van a sorozat rejtélyeit taglaló írásokkal, de ezek egyben gigantikus spoilerek is, úgyhogy csak óvatosan. Én csak képeket keresgéltem ehhez a bejegyzéshez, de már a képek is árulkodóak vagy félrevezetőek. Itt van például a hatodik évad plakátja, ahol a képen látható szereplők közül legalább öten már most halottak, és C-ről is nehezen tudtam elképzelni, hogy túléli a harmadik évadot, de ezek szerint mégis eljut odáig.