Szatmári Péter

Egy felmérés szerint a 24 a leginkább függőséget okozó tévésorozat, én nem is értem, miről beszélnek… Egy technikai helyesbítés: az M1-en nem a harmadik, hanem az ötödik évad megy éppen, annak is már a végefelé járnak.

Most viszont a negyedik évadról: az elejére a teljes színészgárdát lecserélték, ami a terroristák vonatkozásában érthető, a CTU teljesen új legénysége viszont legalábbis meglepő volt. Sajnos az új arcok elég gyengék voltak, idegesítő, fárasztó és alkalmatlan terrorelhárítók. Sőt, egy idő után az egyetlen ismerős munkatársat, Chloe-t is elküldik – tekintve azonban, hogy a csaj még a nyolcadik évadban is benne lesz, várható volt, hogy visszatér. Sőt, másokat is viszontlátunk még ebben az évadban, ezek a visszatérések a legjobb pillanatok közé tartoznak. Kim Bauer viszont szerencsére teljesen kimaradt egyelőre, utalnak rá, hogy visszavonultan élnek Chase-szel.

Jack Bauer nyitánya is meglepő. Az első és a második évad között lelki válságba került, visszavonult és szakállt növesztett, a második és a harmadik évad között beépült egy mexikói maffiába és börtönbe juttatta annak vezetőjét. Most viszont, a harmadik és negyedik évad között békés szakértői munkát végzett, és ágyban, párnák között találkozunk vele egy napfényes reggelen, egy csinos nő társaságában. Nocsak, mondtuk, mi lesz ebből, de természetesen nem kellett csalódnunk: Los Angelesben vannak és Bauer hamarosan látogatást tesz a CTU irodájában, ahol rögtön mutat is egy hatékony kihallgatási módszert a kollégáknak… (lásd a képen) A nő pedig a védelmi miniszter lánya, és talán nem spoilerezés elárulni, hogy már a délelőttje is nagyon rosszul fog alakulni, a délutánja még ennél is rosszabb lesz, az éjszakájáról és a következő nap reggeléről pedig jobb nem is beszélni.

És a gázos dolgok: a vicces informatikai rendszerhez csatlakozik a vicces műholdas “hőtérkép”, ami megmutatja, hol vannak az adott épületben emberek, illetve gondolom tűzhelyek és mikrohullámú sütők a házakban, méghozzá emeletekre lebontva. Egy műholdtól szép teljesítmény, ahogy Jack Bauer megkülönböztetése is, ő ugyanis zöld színű hőt áraszt a szokásos piros helyett… A szokásos egy darab áruló is megvan, és a terrorcselekmények is hiteltelenek: ha tervezed, hogy valaha megnézed a 24 negyedik évadát, ne kattints a hivatkozásra, de ebben a filmben már többféle megoldást is nyújtottak az itt felmerülő kettes számú terrorcselekményre.

A forgatókönyv viszont megdöbbentően jó. Az első két évadban még voltak üresjáratok az utolsó részekben, itt viszont az utolsó részek talán a legjobbak, olyan hatásos és drámai helyzetek adódnak. Egyedül a 17. rész gyengébb, mert csak az erőműves kergetőzésből áll, simán ki lehet hagyni, a 18. elején úgyis összefoglalják a lényeget. Az utolsó részben pedig az általam annyira hiányolt megnyugvás is eljő, Jack Bauer elbúcsúzik, feltesz egy napszemüveget és elsétál a naplemente – helyett a napfelkeltébe (mivel az évad reggel 7 órától reggel 7 óráig tart, de a lényeg ugyanaz).

Kultúra kellene ehhez is, nyilván, hogy a koncertek hangerejét a józan ész határozza meg, ne az összehordott technika képességei. Biztosan büszkék most a Bókay-kert munkatársai, amiért olyan hangtechnikát szereztek, ami a Népstadionba is elegendő lett volna, így ők nem csak a Bókay-kertet, de fél Pestlőrincet is behangosíthatták a Szeptember Fesztivál alkalmából.

Mi Tóth Vera, a Zanzibar és a Hooligans műsorát néztük meg, vagyis Tóth Vera kivételével hangos rockzenét kívántunk hallgatni, úgyhogy ha halk a zene, nyilván az sem tetszett volna, de a tényleges hangerő minden határon túlment. A Hooligans például engem már nem is szórakoztatott, hanem stresszelt, ott idegeskedtem, pedig maga a műsor nem lett volna rossz. Noémit egyébként nem zavarta a dolog, ő élvezte a koncerteket, de azt ő is elismerte, hogy a hangzás torz is volt, egyszerűen nem értem, hogy az okos technikusok ezt miért nem vették észre.

A Zanzibaron videózgattam, két számot is egymás után (Normális vagyok, Nem szeretsz):

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=0TTmett1Lc4]

Ez egy közismertebb évad, most is megy éjszakánként az M1-en, de mi nem ott néztük meg… Szerintem ez volt az eddigi legjobb, természetesen kompromisszumokkal. El kell tekinteni például attól, hogy a bűnözőktől logikus viselkedést várjunk el, hogy az adott pillanaton túl is értelmesen cselekedjenek. Az informatika használata is vicces a CTU-nál: a szavak a valódi informatika világából vannak, például fájlok, hozzáférés, hálózat, de tényleges értelme nem sok van annak, amit mondanak vagy csinálnak. Arról nem is beszélve, hogy néha egyszerű dolgokat sem tudnak sehogy sem elvégezni, néha meg bonyolult dolgokat is megoldanak egy-két billentyű megnyomásával. További bénaság, hogy minden évadba kell pontosan egy darab beépített áruló a CTU-hoz, anélkül úgy látszik, nem tudnának épkézláb történetet készíteni.

De persze mindez nem túl érdekes, úgyis az akció a lényeg. Az évad sajátossága, hogy a CTU munkatársainak is kijut a szívásból, ezúttal nem csak Bauernek van nagyon rossz napja, hanem mindenkinek az irodában, kivéve Bauer lányát, aki viszont most először alig-alig kerül életveszélybe. Palmer elnök meg nagyon rossz formában van, egymás után hoz rossz döntéseket, de ez nagyon érdekes, és a végén a szokásos igazságosztás is nagy élmény volt. Palmer története nem kapcsolódik Bauer nehézségeihez, mint eddig, az elnök tőle függetlenül kerül bajba, csak néha hoz egy-két rossz döntést Bauer számára is.

Mikor ezt írom, a negyedik évadot is majdnem végignéztük már, és arra még jellemzőbb lesz, de a harmadikban is megjelenik, hogy csökkenti az élvezetet, hogy tudjuk: Jack Bauer mindent túl fog élni. Hatásos természetesen, ahogy a legveszélyesebb helyzetekbe is félelem nélkül beleveti magát, de közben sajnos tudni lehet, hogy bármennyire fegyvert fognak rá és ki akarják végezni a kegyetlen mexikói gyilkosok, még egy csomó évadon keresztül életben fog maradni. Más szereplőkről ez szerencsére nem mondható el, értük érdemben lehet izgulni.

A fenti hiányosságoktól eltekintve a harmadik évad forgatókönyve is jó, végig, az egyetlen érdekesség, hogy fenyegesse bármilyen szörnyű veszély Amerikát, az elkövetők egészen biztosan megtalálhatóak lesznek Los Angelesben a gyilkos eszközökkel együtt. A vicces filmes helyzetek közül “a kék vagy a piros drótot vágjam el” is előkerül, szerencsére egyéni módon megoldva: Bauer mindkettőt elvágja, a visszaszámlálás a nagy piros kijelzőn mégsem áll meg, úgyhogy Bauer elővesz egy kurva nagy baltát, ami pont ott lógott az általános iskolai osztályterem falán…

Szeptembertől visszajöttem dolgozni az alapítványhoz. Valójában nem is szakadtam el végleg: Misivel végig kapcsolatban álltunk, nem beszélve három, hozzá köthető szerződéses melóról és két konferenciáról, és a visszatérésem is mindig beszédtéma volt. A KSZF-hez menni annak idején anyagilag volt előnyös, most visszatérni pedig szakmailag lesz az, remélem: az alapítvány ügyvezető helyettese leszek (értsd: Misi helyettese).

Természetesen a KSZF-nél töltött év is sok tapasztalattal szolgált. Elsősorban is megismertem sok kedves és érdekes embert, akikkel jó volt együtt dolgozni és sok érdekeset tanultam tőlük. Szakmailag viszont visszalépés volt a KSZF-es munkakör: honlapokat szerkesztettem, de ez sokkal inkább mechanikus adatfeltöltés volt, mint valódi szerkesztés – egy idő után iszonyú unalmas napi három, “Tisztelt kollégák!” kezdetű Word dokumentumot kapni és feltölteni. És ezek legalább a kommunikáló kollégák voltak, mert a szervezet egészére máskülönben, hogy finoman fogalmazzak, nem igazán jellemző a kommunikáció. Ezen kívül a KSZF egésze ellátó, beszerző, gyakorlatilag gondnoki jellegű szervezet, ez az informatikusok vonatkozásában rendszergazdai munkát jelent, ami viszont mindig is távol állt tőlem. Én azt szeretem, ha egy gépet be lehet kapcsolni és jól működik, például a hozzáférési jogok beállítását is mindig utáltam.

Egy nagy szervezet működtetéséről viszont sokat tanultam, a jó és a rossz megoldásokból is. Az államigazgatás működésében a kontraszelekció és a bürökrácia egészen döbbenetes, meg az is, amikor államtitkári kérésre azonnal felrúgunk minden szabályt, miközben naívan azt hinnénk, őnekik kellene ezeket a leginkább tiszteletben tartani. Persze pozitív példákat is láttam, a call-center például az adott körülmények között példaszerűen működött, ahogy a feladatok szétosztása is. A sok megismert kolléga, karrierút és munkamódszer is érdekes volt, ennyi tapasztalatot egy kisebb szervezetnél ennyi idő alatt képtelenség lenne megszerezni.

Úgyhogy a lehetőségért mindenképpen hálás vagyok a KSZF-nek, de az alapítványnál ugyanazért a fizetésért, magasabb pozícióban, nagyobb felelősséggel járó munkát végezni jelenleg jobb lehetőségnek látszik. Augusztus végére még kivettem az arányosan járó szabadnapjaimat, erről majd külön írok, mától pedig ismét az “Informatika a látássérültekért” Alapítvány munkatársa vagyok.