Szatmári Péter

Ezt a könyvet egymás után ajánlotta a Népszabadság kulturális rovatában Papp Sándor Zsigmond újságíró, interjúban Sólyom László köztársasági elnök, és a blogjában Gyurcsány Ferenc (akkor még) miniszterelnök, és felkeltette a figyelmemet ez a sok magas szintű méltatás. A dicséret alapja mindhármuknál, hogy a könyvből megismerhetőek a cigány kultúra alapjai, és ha elolvassuk, egészen máshogy fogjuk majd látni a cigány embereket. De ez nem így van.

A könyv alapvetően önéletrajz, és a szerző, hogy a saját életének eseményeit megmagyarázza, megismerteti az olvasót a cigány kultúra egyes elemeivel. Ezekből azonban a cigány kultúrának csak egyes kiragadott részeit ismerhetjük meg (amelyek a szerző életében szerepet játszottak), távolról sem az egészet. És a kiemelt részeket is csak felszínesen. Két lényeges elemet ismételget, az egyik a csoportban élés, amit a szerző az ősközösségből eredeztet, és néhány érdekességet is megemlít ezzel kapcsolatban, például hogy egy udvarra (közösségi térre) néz az összes ajtó, amelyeket nem zárnak be, vagy hogy megosztják egymással a javakat. De ez nem egy tudományos igényű bemutatás! Rengeteg lényeges kérdés merül fel, amit a szerző meg sem említ, nem hogy tisztázna. Például mit jelent náluk a magántulajdon? Hogyan kezelik a pénzt? Hogyan zajlik a magánélet? A szocializáció? A döntéshozás? A másik sokat emlegetett elem pedig a csoportok dinamikája, ahogy a csoportok szerveződnek, oszlanak, harcolnak egymással. Nem derül ki azonban, hogyan működik egy ilyen csoport, hogyan születnek a döntések, hogyan osztják meg a feladatokat.

Úgyhogy a könyv rámutat egy-két sajátosságra, de semmit sem magyaráz meg, és semmiféle segítséget nem ad sem magánéleti, sem társadalmi szinten ahhoz, hogy mit lehetne a cigány emberekkel kezdeni. Például hogy milyen munkát lehetne adni nekik: a munkához való hozzáállásuk más, mint a többségé, mert nagyobb a vonatkozó “szabadság-igényük”. És akkor? Vagy hogy hogyan lehetne sikeresen oktatni őket. A közösségi létforma megismeréséből biztosan következne néhány jó módszer, de a könyv nem módszertani útmutató, hanem önéletrajz, módszerekről nem szól, úgyhogy egyszerűen érthetetlen, miért hirdette ki Sólyom és Gyurcsány is, hogy a cigányok megismerését a könyv elolvasásával ki lehet pipálni.

Ráadásul a könyvnek is csak az elejében vannak ilyen életmód-bemutatások, a második rész a szerző sikertelen politikai és szakmai pályafutását írja le. Mert az általa “képviselt” cigányokat mindig elutasítják, átverik, kihasználják – fel sem merül, hogy a szerző saját magában is keresse a hibát a kudarcaiért.

Történt, hogy a délutáni csúcsforgalom alatt kigyulladt a hármas metró, ezért a Deák tértől pótlóbuszok jártak a Nagyvárad térig. A pótlóbuszok gyorsan meg is érkeztek, csak a jelzésüket nem sikerült kicserélni, pedig elektronikus kijelzője volt mindegyiknek, nem tudom, miért nem lehet egy gombnyomásra kiírni, hogy éppen milyen járatként közlekedik a busz. Mindegy, a fekete 7-esről a Deák téren állva lehetett sejteni, hogy az a metrót pótolja, a busz gyorsan meg is telt, de én sajnos már nem fértem fel.

Ezután egy 105-ös busz érkezett, aminek történetesen ott van a saját megállója is, ezért senki sem tudta, hogy az metrópótló lesz vagy rendes 105-ös. A sofőr, nagyon nagy állat lehetett, a mellette álló három embernek volt szíves elsuttogni, hogy melyik a kettő közül, a többi ötezer várakozó pedig tippelt, és bár az abszolút többség metrópótlóként vette igénybe a járatot, senki sem volt biztos a dolgában. Szerintem meglincseltük volna a sofőrt, ha a 105-ös vonalán elindul északra, de szerencsére délnek indult – ez viszont annak a szerencsétlen nőnek volt ciki, aki a tényleges 105-össel szeretett volna utazni…

Szerencsésen eljutottunk a Nagyvárad térig, sajnos azonban addigra már ott sem jártak a metrók. Ez viszont a buszon még nem derült ki, úgyhogy a rettenetes tömeg a Nagyvárad téren a buszról leszállt és lement az aluljáróba, majd ugyanez vissza, nagyon vicces volt, szerencsére az újabb beérkező busz sofőrje már felkonferálta, hogy a Köki felé fog továbbhaladni. És én még egész jól megúsztam a hazautat, de például a Ferenc-körúton egyáltalán nem lehetett vicces, hogy a kánikulában várakozó kb. ezer emberből egy, kettő, netán három fér fel az amúgy is tömött buszokra.

A másik történetem a Kispesti uszodához kapcsolódik. Tudni kell, hogy az uszodához sportpályák is kapcsolódnak, focipályák és strandröplabda-pályák. Egyik sem a szerény emberek sportja, de talán nem is ez a lényeg, hanem hogy a második kilométerem után feltűnt két úr a sáv végén. Kövérkések voltak, tüsihajat, tetoválást és rövidnadrágot viseltek, gondolom korábban fociztak egy nagyot, most viszont csak álldogáltak a medence végében. Hatéves korom óta járok uszodába, pontosan tudom, hogy ha két férfi mozdulatlanul áll a hideg vízben, ott hugyozás történik. Ezek tehát focizás után egyszerre használták az uszodát vécének és zuhanyzónak, mégsem szólt rájuk senki például az úszósapka hiánya miatt.

Az öltözőben aztán a bejárattal szemben egy férfinak látszó kétajtós szekrény tartózkodott egy szál semmiben, kopaszon, tetoválással, öt év börtönt mindenféle tárgyalás nélkül kiosztottam volna neki. És bár nem volt kifejezetten fenyegető, ahogy ott állt, valamiért mégis néma kuss volt az öltözőben, mindenki iszonyú gyorsan igyekezett utcai ruhát venni és eltűnni. Amikor elég sokan eltűntek, a kétajtós szekrény is öltözni kezdett, vagyis csak arra várt, hogy elférjen, nem kívánta a plebsszel együtt felvenni a ruháját, tulajdonképpen nem is nagyon fért volna el.

Ilyen kellemes hely tehát ez a kispesti uszoda, tuti, hogy a lábamat be nem teszem oda többé, egyébként drága is, inkább villamosozok egy fél órával többet a Malév-uszodáig, remélem, működik még.