Szatmári Péter

A második évad alapján már sokkal jobban érthető a sorozat népszerűsége: az első pillanattól izgalmas és feszült, jók a fordulatok, jók a dumák, jók a színészek, George Mason történetszála elhalványítja Jack Bauer nyomozását, pedig az is kiváló. Felspannolva vártuk Noémivel, hogy megtalálják-e végül Los Angelesben az atombombát és mihez kezdenek vele. A 16. részben dőlt el a sorsa, tehát pontosan az évad kétharmadáig sikerült jó forgatókönyvet írni.

Onnantól, hogy kiteljen a 24 rész, új konfliktusra volt szükség, ami viszont annyira erőltetett volt, hogy az ember látni vélte az izzadtságot az írók homlokán, ahogy próbálják részről részre kitölteni az időt valamivel. A második konfliktus lényege, hogy az említett atombombát három közel-keleti ország támogatásával állították elő és csempészték be Los Angelesbe, vagy legalábbis van egy erre utaló hangfelvétel. De a hangfelvétel akár hamisítvány is lehet annak ellenére, hogy a számtalan ügynökség technikusai ezt mindannyian cáfolják – de Jack Bauer szerint mégiscsak hamisítvány. Ha valódi, akkor Palmer elnök kénytelen háborút indítani a három ország ellen és ezzel harmadik világháborút kezdeni, ha Jack Bauer bizonyítja, hogy hamisítvány, akkor világháború lefújva.

Mindez nyolc részen végigfolyatva rendkívül fárasztó. A fordulatok, amelyekkel a nyolc rész eltelik, nélkülöznek mindenféle ötletességet, illetve a végén már a logikát is. Kezdjük talán azzal, hogy az egyetlen forrásból származó információ még ahhoz is kevés, hogy az újságban megjelentessék, jobb helyeken elvárás, hogy a kapott hírt több forrásból is meg kell erősíteni – nem hinném, hogy az amerikai kormány egyetlen hangfelvétel alapján világháborút kezdeményezne. Azt sem hiszem, hogy a teljes amerikai vezérkar egy emberként rajongana azért, hogy háborúzhasson, és csak az elnök érezze egyedül, hogy a háború tulajdonképpen rossz dolog.

Innentől spoileresen: ilyen gyenge alapötlet alapján már a konkrét történetszálakat is nehéz lett volna ütősre megírni. Kim Bauert például teljes egészében ki kellett volna hagyni akár az egész évadból, de az utolsó részekből mindenképpen, egyrészt mert nagyon gyorsan unalmassá vált, másrészt mert semmi köze sincs a történet lényegéhez. Apucival beszélt néha telefonon, egyébként meg különféle férfiak előtt illegette magát, amiért azok rabul ejtették, de sajnos mindig kiszabadult.

Palmer elnök körül az a fárasztó, hogy mindenki egy kicsit rossz, majd egy kicsit jó, normális motiváció nélkül, mindig éppen csak annyira, hogy a cselekménynek látszó valamivel elteljen valahogy a nyolc rész. A Mike és Palmer asszisztense közötti konfliktust például Mike egyszerűen megússza, ami nagyon furcsa hiba egy olyan sorozatban, ahol minden gonoszságot viszonylag gyorsan megtorolnak, a néző igazságérzetének megfelelően. Jack Bauert pedig hol segítik a kollégái, hol nem, Tony Almeida hol fegyvert fog rá, hol a fegyelmet felrúgva segíti a központból, ennek sincs sok értelme. Hacsak az nem, hogy amíg elég sok idő el nem telt a maradék 24 órából, Bauer lassabban haladjon előre, majd a végefelé már lehet őt teljes gőzzel segíteni.

Igyekszem rendszeresen mozogni, sokszor azonban a futás, úszás, konditerem bármelyike is túl nagy nyűgnek bizonyul, mindegyik órákat vesz igénybe, készülni kell rá, utána fürdeni, szóval a fél nap elmegy rá. Úgyhogy megvettük Norbi Duci tréning 4. című DVD-jét és abszolút bevált: a nappalinál messzebb nem kell menni hozzá, 40 perc plusz a fürdés, és kifejezetten jól eső mozgás. De egy idő után unalmassá vált ugyanarra a DVD-re tornázni, ezért más, hasonló fitness kiadványok után néztem.

• Béres Alexandra: Egyensúlyban önmagaddal című DVD-je lett a második. Kellemes környezetben vették fel valami hegyen, szívesebben is nézek egy csajt, mint Norbit, és a változatosság is jó volt – csak a gyakorlatok iszonyú nehezek. Béres Alexandra alighanem a többi fitness-világbajnokra méretezte a gyakorlatok nehézségét, sok gyakorlat számomra eleve végrehajthatatlan volt, ha pedig a felét kihagyom, nem nyújt túl sok sikerélményt.
• Úgyhogy korábbi Norbi-DVD-ket szereztem be, az első Duci tréninget, a hajósat, a kamionosat és még párat, amit már meg sem jegyeztem. Ezek már elvégezhetőek, közös jellemzőjük azonban a kiforratlanság, Norbi össze-vissza válogatta itt még a gyakorlatokat, egyáltalán nem mozgat át olyan egyenletesen, mint a Duci tréning 4., és zavaró még Norbi rettenetes infantilizmusa is.
• A mai versenyző Rubint Réka: Add önmagad 3. című lemeze volt. Ezen Réka egy stég feljáróján tornázik, miközben Hamvai PG, jelenleg menő diszkós mellette egy motorcsónakban zenét kever, és ezáltal jó hangulatot teremt a tornázáshoz(?). Kettejük látványa eleve röhejes: Réka izmos, vékony, Hamvai PG pedig egy dagadt disznó – kitűnő választás volt a fitness DVD-n való szerepléshez, igazán.

  Réka felvázolta, hogy a torna három félórás részből áll, ez máris elég ijesztően hangzott, nem állt szándékomban másfél órán át egyfolytában aerobikozni. De azért néztem tovább, a háromból az első rész megy a popsira, a második a felsőtestre, a harmadik a hasra, ez rendben is van, kezdjük a popsival. Elkezdtünk tornázni Réka és én, Hamvai PG csak kevert erősen, Noémi pedig hurkát evett mellettem mustárral. Néhány perc után Réka bíztatóan közölte, hogy mindjárt elkezdjük az első részt – hát még el sem kezdtük? Akkor én most mit csinálok éppen? Réka eközben felhívta a figyelmet a szponzorának a törülközőjén látható logójára, a napszemüveg-viselés miatt mentegetőzött, illetve Hamvai PG-t lelkesítette – Rubint Rékát sem az eszéért fogjuk szeretni.

  Aztán, immár az első, popsiról szóló rész elején le kellett térdelni, majd legalább tíz percen keresztül emelgetni ugyanazt a bal lábamat, hol hátra, hol fel, hol oldalra, aztán újra az egész. Kettő percig bírtam, szerintem ez így normális, akkor kellett volna lábat váltani. Réka viszont legalább tíz percen át bíztatott volna kizárólag a bal lábam emelgetésére – azaz ő is élsportolóknak készített DVD-t, ezért ezen a ponton kénytelen voltam kikapcsolni a lejátszót.

• Úgy értékelem a helyzetet, hogy a Duci tréning 4-gyel túl jól választottunk annak idején, és mást nem is tudok ajánlani a fentiek közül: ezt legalább végig lehet csinálni akkor is, ha az ember duci. Másrészt a gyakorlatok kiforrottak abban az értelemben, hogy minden testrészt kellemesen átmozgatnak és elfárasztanak. Harmadrészt Norbi ezen már idősebb, vagy csak jó napja volt, de az infantilizmusa egy elviselhető, sőt önbizalmat adó, sőt, néha vicces stílusra változott. Az egyforma fehér háttér Norbi mögött ugyan elég unalmas, és szerintem a tévének sem tesz jót, de a tornában nem zavar, és a pornórendező Kovi bénázása is plusz önbizalom-forrás. (Róla egyébként szintén kiderült azóta, hogy nem az eszéért lett ismert és népszerű.)

Megnéztük a 24 első évadát, és izgalmas volt, de rettenetesen fárasztó, mert a történet csak nyúlt, nyúlt a világba, mint a rétestészta.

Az első egy-két óra alatt kialakult az alaphelyzet, mely szerint Jack Bauer, vagy a lánya vagy a felesége, esetleg mind együtt a bűnözők markában vannak és életveszélyben, és ezek különböző fordulatokkal következtek egymás után. Csodálkoztam is, amikor 13 órára mindenki kiszabadult, a gonosz bácsi le volt lőve vagy le volt tartóztatva, már nem emlékszem, a Bauer család tagjai megölelték egymást és elindultak a kórházba, ott kellett volna évadot zárni. De sajnos még hátravolt 11 óra és 11 rész, ezért még tovább kellett erőltetni a fordulatokat, hogy 22 órára előálljon pontosan ugyanaz a szituáció, ami reggel tízkor, mely szerint a kislány túsz, Bauer pedig ölje meg Palmert.

A történet két leggyengébb szála a szőke lány viselkedése volt a rettenetes logikai bukfencekkel, illetve Palmer kisfia a buta arcával. A Jack Bauer-szál viszont végig izgalmas volt, azt sajnáltam csak, hogy ebben az első évadban Jack még az általam vártnál kevesebb durvasággal operált. Melyik évadban lesz a gigakiharapás? Bírtam Palmer történetszálát is, bár a rá vonatkozó fordulatok egy idő után kiszámíthatóak lettek, Noémi például simán rájött, hogy Palmer nem megdönteni, hanem kirúgni fogja a csábító kiscsajt.

Összességében azért érdekes ötlet volt, hogy 24 óra történéseit kb. valós időben, 24 részben mutassák be, de ehhez sokkal több ötletet és történetszálat kellett volna kitalálni, mert egy idő után unalmas, hogy Palmert háromszor ugyanúgy akarja hülyére venni a felesége és még mindig nem rúgja ki a picsába, vagy hogy Jack Bauer lányát háromszor ugyanúgy akarják kivégezni, aztán mégis mindig megmenekül. Személyiség-fejlődést vagy valamiféle árnyaltabb személyiséget pedig senki nem mutat fel Palmeren és talán Masonön kívül. Aminek még örültem volna, ha a végén lazítanak egy keveset, a Bauer-család megmaradt része együtt ünnepel a Palmer-család megmaradt részével vagy valami hasonló, de sajnos az utolsó pillanatig csak az akció van és a dráma.

A Múzeumok Majálisa című rendezvényen a HVG Könyvek Kiadó egy kis kempingasztallal képviseltette magát, és olcsón lehetett HVG-könyveket venni, illetve ingyen adták a katalógust. A katalógusból az derült ki, hogy a kiadónál mostanában elég jó a felhozatal, ennek köszönhetően az utolsó könyvtári köröm alkalmával kizárólag HVG-könyveket kölcsönöztem ki, ezek egyike volt az Épület-komplexus.

A könyv azt tárgyalja, hogy a nagy hatalmú és/vagy gazdag emberek hogyan kívánnak épületek formájában emléket állítani maguknak, illetve hogyan támogatja egymást a hatalom és az építészet. Milyen épületeket építtetett Hitler, Sztálin, avagy Nixon, Bush és Bill Clinton, mindez mit árul el róluk, illetve mit árul el a nekik dolgozó építészekről.

A megbízók és az építészek viszonyát a szerző sajnos elsősorban az építészek oldaláról vizsgálja, az ő életrajzukat, személyiségüket és motivációikat mutatja be részletesen, ami egy építész számára biztosan nagyon érdekes, de engem a politikusok oldala érdekelt volna jobban.

A könyv legnagyobb része az épületek (vagy azok terveinek) bemutatásából áll, amelyek a fenti sajátos viszonyokból születtek. Ezek a leírások nagyjából érthetőek, bár itt-ott a szerző túlzott építészeti és egyéb műveltséget feltételez az olvasóról. A mondanivalója ettől függetlenül érthető, viszont praktikusabb és beszédesebb lett volna a hosszú bekezdések helyett néhány fotót közölni (a fejezetek elején van egy-egy kép, de azok a szöveggel csak érintőlegesen állnak kapcsolatban).

Az is nehezíti az olvasó helyzetét, hogy a szerző ide-oda ugrál az épületek és építészek között. A fejezetek nagy vonalakban egy-egy témáról szólnak, az első például a hitleri Németországról, a második a sztálini Szovjetunióról, de van olyan fejezet, ami kettő témát dolgoz fel, és van, ami háromnál is többet. A fejezeten belül aztán elkezdi például Hitlerrel, aztán Sztálinnal folytatja, majd egy kicsit kitér Szaddámra, végül visszavált Hitlerre, illetve ugyanezt csinálja később az amerikai elnökökkel is – olvasás közben én többször is elvesztettem a fonalat, hogy melyik épületről vagy építészről van szó egyáltalán.

Mindettől függetlenül is érdemes a könyvet elolvasni. Egyrészt a nagyratörő tervekhez és épületekhez tartozó történetek önmagában is érdekesek, másrészt a politika és az építészet együttműködésének megismerése része kellene legyen az általános tájékozottságnak. Rendkívül beszédes például a diktatúrák és a fejlett demokratikus államok közötti kontraszt, nekem különösen az angolok visszafogottsága tetszett. És persze mindezek magyar változatát is megtaláljuk, ha körülnézünk, elég csak az újraterveztetett és a Duna-partra költöztetett Nemzeti Színházra, illetve azt a méreteivel elnyomó Művészetek Palotájára gondolni – a könyvben ezekről persze nincs szó, de a belőle megismert példákat továbbgondolva ezt-azt azért kis hazánkról is megtudhatunk.

A könyvet érdekes kontextusba helyezi még WérGidának a lehető legtöbb idegen szó használatával megfogalmazott blogbejegyzése, például kiderült belőle, hogy Deyan Sudjic a demokrácia és az építészet kapcsolatáról is írt már könyvet (ez tehát értelemszerűen a diktatúra és az építészet kapcsolatáról szól).