Barack Obama: Vakmerő remények

Barack Obama: Vakmerő remények

Némileg csalódott vagyok: ezzel a könyvvel ugyanaz a baj, mint ami Clinton könyvével is volt, hogy bár eredetileg gondolom személyesen írta be Obama egy szövegszerkesztőbe, utána egész csapat szerkesztő, PR-os, politológus és ügyvéd rágta át minden egyes szavát (a külön köszönet rovat szereplőiből két focicsapat is kijönne). Ettől még a könyv olvasható és színvonalas maradt, de szinte minden eredetiséget sikerült kilúgozni belőle.

Így például Obama három fejezetben is történelem-tankönyvet írt, nagyjából középiskolás szinten. Ezek közül az első az alkotmányról szól, amihez kétségtelenül ért, középiskolások számára is közérthetően tud írni róla, ez az egyik legszínvonalasabb fejezet. Máskor viszont végigmeséli az amerikai gazdaság egész történetét is, feleslegesen, igaz, a végén legalább kilyukad valahová (hogy a kormánynak szükség esetén be kell avatkoznia a gazdasági folyamatokba). A külpolitikai visszatekintés viszont tényleg csak a középiskola ismétlése, amíg eljut Irakhoz, onnantól a közismert álláspontját részletezi.

Ennél is zavaróbb, hogy a tényleges politikai állásfoglalásai nélkülöznek mindenféle eredetiséget. Nagyra értékeli az amerikai értékeket és a megosztottság helyett azok mentén kíván politizálni – klassz, de sajnos nem derül ki, hogyan.

De nagyon sok pozitívuma is van a könyvnek, az egyik a Lehetőségek című fejezet, amelyben kitűzi azt a három célt, amelyekért küzdeni kíván (oktatás, technológia és energiafüggetlenség), ezek tökéletesen megfelelő és vállalható célok a kétezres években egy felvilágosult politikustól (kérdés persze, hogy ő választotta ezeket személyes meggyőződésből vagy a PR-osok, mert azonosulásra alkalmasak, de bármelyik is, nekem megfelelnek).

Rengeteg érdekes dologról ír továbbá, amelyek nem a saját forradalmi meglátásai, de én ebben a könyvben olvastam először. Az első ilyet ki is másoltam, annyira illik a magyar politikára is:

Ami engem ma a leginkább aggaszt, az annak a szakadéknak a nagysága, amely az előttünk álló óriási kihívások és politizálásunk kicsinyessége között tátong. Az aggaszt, hogy milyen könnyen eltérítenek minket a piti, mindennapos ügyek a valódi feladatoktól, hogy mennyire ódzkodunk a nehéz döntések meghozatalától, s hogy mennyire képtelenek vagyunk konszenzusra jutni bármilyen jelentős, de akár kevésbé jelentős kérdésben is.

Legalább ennyire illik a magyar sajtóra, de ezek szerint Amerikában is jellemző, hogy objektív újságírásnak képzelik azt, ha visszahangozzák a demokrata, majd utána a republikánus álláspontot – értelmezés nélkül. És a politizálás alkalmazkodott ehhez, rövid, leegyszerűsített üzenetekkel operálnak mindkét oldalon – a könyvnek ebben a részében simán ki lehetne cserélni a pártok nevét a magyar megfelelőkkel. A következtetés viszont zseniális, Obama Louis Brandeis bírót idézi, mely szerint egy demokráciában a legfontosabb tisztség: az állampolgári poszt.

Ír még a vallásosságáról, ami nem nagyon érdekelt, ezután viszont gyönyörűen levezeti, miért szükséges elválasztani az államot és az egyházat, ez a rész is kötelező. A Rassz című fejezet inkább csak amerikaiaknak érdekes, az viszont vicces, hogy Obamát is követték korábban áruházi biztonsági őrök, nehogy lopjon, kutatták már át az autóját rendőrök minden különösebb ok nélkül, és dobták már oda neki autó kulcsát, hogy parkoljon le vele, miközben az étterem előtt a pincérre várt. Megnézném az illető arcát, ha megsúgják neki, hogy éppen a leendő amerikai elnököt nézte parkolófiúnak…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük