Bill Clinton: Életem, 2. kötet

A második kötetet is megtaláltam a könyvtárban, ebben Clinton ott folytatja, ahol az előzőben abbahagyta: elnökké választották. Ebben a részben sem ír le semmi olyat, ami a republikánus párt képviselőin kívül bárkinek is rosszul eshetne, és a fejezetek is az első kötethez hasonlóan időrendben követik egymást. Három nagyobb témakör váltja egymást, néha bekezdésről bekezdésre: a személyes élmények, a bel- és a külpolitika.

A személyes rész szerencsére nélkülözi a nyilván nem is nagyon létező családi idill bemutatását. Elsősorban a lányával és a barátaival töltött időre koncentrál, mintha nyolc évig egy jó pillanata nem lett volna a feleségével, talán tényleg nem is volt. A Monica Lewinsky-történet nyomán például párterápiára jártak, amelynek során megismerte, így kezelni is megtanulta a lelke sötét oldalát. Ezt én szimpátiával és örömmel fogadnám, ha mondjuk egy rocksztárról vagy filmcsillagról lenne szó, nem az USA elnökéről és főparancsnokáról, még szerencse, hogy Clinton lelkének sötét oldala csak félredugni szeretett, és nem mondjuk háborúzni.

Személyes és belpolitikai téma is, hogy a kampánypénzekkel kapcsolatos Whitewater-ügy, majd a Monica Lewinsky-téma miatt Clintont személyében is támadták. Azt írja, a szenátus elé került vádiratban végül a “szex” szó több százszor szerepel, a “Whitewater” szó kétszer – a teljes objektivitás nyilván nem várható el tőle, ennek ellenére megkockáztatom, hogy hitelesen mutatja be, hogyan kívánták a politikája helyett személyében támadni az elnöksége ideje alatt.

Clinton egy fekete kisgyerekkelA könyvben a szigorúan vett belpolitikai részek sajnos a legkevésbé hitelesek. Egy politikai döntés ritkán fekete vagy fehér, ha az elnök és a szenátus valamire pénzt ad, akkor valami másra nem jut, az ilyen típusú mérlegelésnek viszont a könyvben nyoma sincs. Clinton csak ad-ad a szegényeknek, a gyerekeknek és a feketéknek, ami nem baj, csak a valódi kérdés a támogatások elosztásának aránya lenne, azaz hogy mindeközben mire nem jutott pénz. Adódik a válasz: a gazdag fehérek adócsökkentésére, amiért a republikánusok harcoltak, de ez a kép nekem túlságosan leegyszerűsítettnek tűnik. Persze a magyar pártokat látva már semmin sem csodálkoznék, de akkor is kérdés, hogy az egyik oldal kritikája mennyire lehet hiteles a másik oldal vezetőjének a tollából.

Amik viszont hitelesek, és éppen ezért a legérdekesebbek is, a külpolitikai részek. Clintonnak persze nem nagyon kell erőlködnie, hogy például Bush-hoz képest tehetségesnek és sikeresnek mutassa magát, bár a terrorizmus elleni harcáról szóló beszámoló szerintem parasztvakítás, nem hiszem, hogy már a kilencvenes években is ennyire kiemelten kezelte volna a terrorizmus kérdését és személyesen Oszama bin Ladent. Ezen felül azonban: a harci tevékenységek ENSZ-felhatalmazással, nemzetközi koalíciókban történtek és sikeres tárgyalásokat folytatott számos más ország vezetőivel. Az első kézből való információk miatt ezek a könyv legjobb részei, és ez a könyv legnagyobb erőssége is: a nyolc évig hatalmon levő amerikai elnök maga írta, az utóiratból még az is kiderül, hogy kézzel (jaj!).

Végül Yitzhak Rabin izraeli miniszterelnök és Arafat palesztin vezető kézfogása a Fehér Ház udvarán 1993-ban aláírt békeszerződés alkalmából:

Aztán ott volt az a kérdés, hogy vajon Rabin és Arafat kezet fog-e egymással. Tudtam, hogy Arafat szeretné. Rabin Washingtonba érkezése előtt közölte, hogy hajlandó a kézfogásra, “ha feltétlenül szükséges”, de nyilvánvaló volt, hogy nem nagyon fűlik hozzá a foga. (…) A hagyományos arab köszöntés az arcra nyomott csók volt, de Rabin erről végképp hallani sem akart. Ismertem Arafatot, tudtam, hogy nagy showman, és lehet, hogy a kézfogás után megpróbálja majd megcsókolni Rabint. Úgy döntöttünk, hogy először mindkettőjükkel kezet rázok, azután egy mozdulattal egymás felé irányítom őket. Biztos voltam benne, hogy ha Arafatnak nem sikerül megcsókolnia engem, utána már Rabinnal sem próbálkozik. Az Ovális Irodában készülve az eseményre Hillaryvel, George Stephanopoulosszal, Tony Lake-kel és Martin Indykkel beszéltem meg a forgatókönyvet, amikor Tony közölte, ő tud egy módszert, amivel elkerülhetem a kézfogás utáni csókot. Leírta, mit kell tennem, aztán többször elpróbáltuk. Én játszottam Arafatot, ő pedig engem, így mutatta meg, hogyan csináljam. Amikor megráztam a kezét, és elindultam az arca felé, hogy megcsókoljam, a bal kezével megfogta a behajlított jobb karomat a könyökömnél, és finoman megszorította. Valósággal megbénultam a mozdulattól. Ezután szerepet cseréltünk, és én is megcsináltam vele ugyanezt. Még egypárszor elpróbáltuk, míg biztos nem voltam benne, hogy Rabin arca érintetlen marad.

[youtube=http://www.youtube.com/watch?v=UWpOxo-HxmY]

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük