A Főtáv küldött valami pénzt, ám csak az értesítőt kaptam meg, a pénzért el kellett menni a postára. Mivel az értesítés két hetes volt, rá akartam kérdezni telefonon, hogy ott van-e még a Postán az utalvány. Volt két számom, felhívtam az elsőt. Felvették, egy nő hallózott. Belekezdtem, hogy ki vagyok és mit akarok, erre azt mondta: – Várjon egy kicsit! – majd mellé rakta a kagylót és két percig nem szólt bele semmit, pedig közben már kiabáltam is neki. Leraktam. Hívtam a másik számot, ott közölték, hogy a másik ablak lett volna az illetékes… Azért megnézte nekem, az utalványt rendben meg is találta, mire megkérdeztem, hogy ki küldte.
– De uram, ennyi kérdést!
– ?!
– A másik ablaknál van és újra el kellene mennem…
Elmentem tehát személyesen is, vettem sorszámot, majd leültem egy feltűnően ideges férfi mellé. Rövidesen én is ideges lettem, először azon, hogy ő milyen ideges, folyamatosan dobolt a lábával és fészkelődött. Aztán megláttam a sorszámát, akkor már azon voltam ideges, hogy az illetőnek alacsonyabb sorszáma volt, mint nekem, a kijelzőn viszont már mindkettőnk sorszámánál magasabb számok voltak. A megoldás az volt, hogy a csekkbefizetés két ablaknál is pörgött, a levélfeladó ablaknál viszont, ahová mi is vártunk, a postás egy kuncsafttal dumált, végül húsz percig kellett várni, mire sorra kerültem.
Kiderült, hogy értesítéssel eleve nem oda kellett volna mennem, hanem sorszám nélkül, egyből a hátsó ablakokhoz. A hátsó ablakoknál egy néni éppen evett, de sajnos nem volt illetékes, a másik ablakhoz kellett mennem. Ott viszont nem volt senki. Amikor az evő néni trécselni kezdett egy másik nyanyával, rákérdeztem, esetleg öt percre nem fáradna-e át egyikük a másik ablakhoz, mert huszonöt perce várok. Nem, azt nem lehet. További öt perc múlva az illetékes ablakhoz megjött az illetékes néni, és miután kiálltam a három tagú sort, fél perc alatt megkaptam a pénzt. Fél óra alatt végeztem is.