Amikor hajnali negyed kettőkor csengetés ébresztett, a szívbaj jött rám. Hozzánk eleve nem sűrűn csengetnek be, a vendégek mindig a kaputelefonon szólnak fel és mire felérnek, kimegyünk eléjük a lifthez. A másik, hogy negyed kettőkor halk hárfazenére is idegesen ébrednék, úgyhogy mire kiértem a folyosóra, a vérnyomásom és a pulzusom is az egekben volt.
Három tizenéves gyerek állt kint azzal, hogy három pizzát hoztak volna valamilyen Annának. Felvilágosítottam őket, hogy itt nem lakik semmiféle Anna, és javasoltam, hogy vizsgálják meg talán a földszinti postaládákat az Annájuk után, jó éjszakát.
Gyanús volt a dolog, mert a pizzafutárok mindig tudják a nevet és a címet, vagy ha mégis elfelejtik, van mobiltelefonjuk, amelyen megkérdezhetik az ügyfélszolgálatot. Továbbá nem tizenhat évesek, nem hármasával járnak és nem gyalog, merthogy kinéztem az erkélyen és láttam is a három gyereket a szemközti buszmegállóban, amint nyomatták befelé a pizzákat, reggel megtaláltuk a szétdobált dobozokat.
Anyám jött rá a megoldásra: a szomszéd, szintén tizenéves kiscsajt Annamáriának hívják, de mi csak Aninak ismertük, csak ez nem ugrott be hajnalok hajnalán, és nyilván őt keresték a fiúk. A probléma, hogy Aniék vagy két éve elköltöztek innen. Tehát vagy Ani szívatta meg őket azzal, hogy a megbeszélés során nem árulta el a költözés tényét, vagy a srácok voltak olyan egyszerűek, hogy bár minimum két éve nem tartották vele a kapcsolatot, be mertek csengetni egy tizenéves lány és a szülei lakására szombat éjszaka. Grrr.