Kiolvastam Dosztojevszkijtől A hasonmás című könyvet, és nagyon furcsa volt. Egyrészt nem értettem a két hasonmás viszonyát, miféle marhaság az, hogy valaki összebalhézzon a fiatalabb, dinamikusabb és jobban érvényesülő önmagával? Másrészt elég nagy a kuszaság a könyvben, egyszer fél oldalon keresztül rizsázik a főhős a világba a semmiről, máskor meg félmondatokban van elrejtve az egész könyvet megfejtő lényeg. Az az érdekes, hogy ennek ellenére jó volt, mert a főhős dumája jó, a fejezetek önmagukban jók és az orosz tél ábrázolása is nagyon jó. Ráadásul azon kívül, hogy tetszett, a mai, „Való Világ és Barátok közt” világunkban menő dolognak érzem, hogy Dosztojevszkijt olvasok reggel az egyes villamoson.