Másodosztály útikalauz

A barátnőm egy Nyíregyháza melletti faluban lakik, így az utóbbi időben gyakran utazok le hozzá vonattal. Az Intercity-járatok helyett egy ideje a gyorsvonatok első osztályát részesítem előnyben, ezek a légkondi hiányától eltekintve kényelmesebbek és olcsóbbak is az Intercity-nél, és a menetidő különbsége is elhanyagolható. Legutóbb kipróbáltam a gyorsvonat másodosztályát, amivel 244 forintot spóroltam, a minőség és a kényelem viszont…

A Budapest-Nyíregyháza viszonylathoz Kőbánya-Kispesten szoktam csatlakozni, ezúttal már alig volt ülőhely, végül egy fülke nyolcadik utasaként egy kövér bácsi mellé tudtam leülni. Én sem vagyok kisnövésű, a bácsi sem akart összébb húzódni, így kissé féloldalas pozíciót vettem fel, amit nagyjából egy órán át tudtam elviselni, utána szerencsére lett elég hely a pozícióváltáshoz.

Valójában három utastársamról szeretnék mesélni. Az első főhős kezdetben átlósan szemben ült velem, egy kb. húsz éves fiatalember, itt-ott borotválatlan szakáll-félével, farmerben, pólóban. Az elhaladó árustól két dobozos sört vásárolt, amelyek elfogyasztása után látványosan közlékeny és barátkozó lett, például megszólította a mellettem ülő srácot, és rövid, de lényegretörő kérdéseket tett fel a munkájával, autójával, debreceni tennivalóival kapcsolatban. Tekintve, hogy a beszélgetőpartner nem volt túl barátságos, egy időre eltűnt (a két sör után), majd visszatérve, egy darabig a fülke előtt álldogáló öregúrral kezdett csevegni. Minden behallatszott, és mint kiderült, a fater egy kis faluból származott, de élete egy szakaszában Pestre járt (“Miért, nője volt ott?”). Megtudtuk, hogy ő maga pedig kőműves, végigdolgozta a szeptembert egy építkezésen, és a hónapban először megy haza, szintén egy kis faluba az Alföldre.

Barátunk később visszaült a fülkébe, ahonnan felhívta egy falubeli ismerősét, akivel aznap esti sörözést kezdeményezett. A mobiltelefont csak nemrég vásárolhatta, és eddig elkerülhette a figyelmét a Nokia 3310-es kiváló hangminősége, mert a biztonság kedvéért üvöltött a telefonba, mint a sakál, a hét utastárs érdeklődő figyelme mellett. Egy idő után a mellette utazó lány leszállt, így alkalma nyílt végigfeküdni a rá eső két ülőhelyen. Én továbbra is a kövér bácsi mellett szorongtam, így különösen örültem, hogy legalább ő kényelmesen utazik, sőt, örömmel engedtem át lábterem egy részét az ő kinyújtott lábainak is. A láb-sztori Püspökladány után folytatódott, ahol az utazóközönség cserélődése folytán a saját helyét átadta egy anya-lánya párosnak, és mivel csak mellettem volt szabad hely, mellém ült. Én szűzlányos tartással, összeszorított lábakkal fértem csak el, ő viszont intenzív combozás közben, az immár jól ismert terpeszét mutatta be a másodosztály utasainak, például a vele szemben ülő lánynak is.

Én végig olvastam az úton, már amennyire a fentiek mellett tudtam. Ez a jelek szerint felkeltette a figyelmét, és az egyéb bevezető nélkül elhangzó „Mi a címe?” kérdés után joggal feltételeztem, hogy hozzám fordult, így készséggel bemutattam neki az Egri csillagok címlapját. “Kötelező?” – “Nem, nekem ez tetszik…”

A második felvonás úgy kezdődött, hogy Debrecenben szinte teljesen kicserélődött az utazóközönség, tehát először is kiürült a fülke, amikor gyorsan be is ült két kolléga a folyosóról. Egyikük bátran kinyújtóztatta a cipős lábait az ülésekre, és olyan szörnyű lábszaga volt, hogy Al Bundy átjött a szomszéd fülkéből autogramot kérni. Aztán a fülke percek alatt ismét megtelt, és az ablak mellé, a menetiránnyal szembe egy néni került, akit, mint kiderült, zavart a huzat, és nem engedte lehúzni az ablakot. Ez azért volt probléma, mert így a lábszag is bent maradt kilencedik utasként, és a Debrecen-Nyíregyháza távolságot (minden állomáson és megállóhelyen megállva) már az ő rettenetes kíséretében tettük meg.

Büdöslábú barátja és beszélgetőpartnere a Szófosó volt, aki már Debrecenig is akadémiai székfoglalót tartott a folyosón a munkájával kapcsolatos kérdésekről, melyeket a piálás és nőzés témaköréből vett érdekes történetekkel, valamint bazdmegekkel tarkított. Ezt Debrecen után a fülkében ülve is folytatta, tehát az volt a helyzet, hogy amíg én a sarokba bújva Bornemissza Gergely konstantinápolyi kalandjait próbáltam követni, a többi hat utas még csak olvasni sem próbált, csak az ő hangos, terjengős és továbbra is bazdmegekkel tarkított kiselőadását hallgatták.

Hazafelé

A visszaúton a barátnőm mindig elkísér a vonatig, ilyenkor a falujukból hajnali öt húszkor induló busszal megyünk a nyíregyházi pályaudvarig, hogy elérjem a háromnegyed hetes vonatot, amivel még viszonylag korán haza tudok érni hétfőn délelőtt. Van egy sajátos romantikája ezeknek a reggeli utaknak, amikor az éjszaka közepén, félig kipihenten, félig kialvatlanul kelünk fel, és indulunk a sötétben a buszhoz. Nyáron egy ugyanilyen hajnali indulásnál már virradt, mikor elindultunk, és csak egy pulcsit húztam a póló fölé, most viszont koromsötét volt, és még kabátban is dideregtem kicsit.

A buszmegállóban csak egy-két utas várakozott, és hamarosan befutott a nyíregyházi busz. Odafent már viszonylag meleg volt, és a kabátunkat kigombolva összebújtunk, majd a motor egyhangú duruzsolása mellett félálomban néztük, ahogy lassan pirkad az ég alja. A felhős idő miatt csak lassan világosodott ki, mégis szép volt, ahogy látni lehetett, hogy a felhők mögött igenis ott van a nap, ami talán szétkergeti majd a felhőket is…

A buszsofőr a Sláger rádiót hallgatta, és félálomban visszautaztam a tavaszba, amikor még főszerkesztőként, ha nem is ilyen korán, de szintén hajnalban, autóval mentem a népligeti Volánbusz-állomásra, ahová mindig nyolc húsz körül érkezett a szarvasi busz, a gyomrában kétezerötszáz Nyúzzal. A Népliget felé autózva én is a Sláger rádiót hallgattam, és egy nagyon érdekes rész jött volna, Para-Kovács Imre vitatkozott a TV2 Tények című műsorának akkori producerével, pontosabban Para-Kovács gyalázta a műsort és hülyét csinált a csajból. Ezt tehát nem tudtam meghallgatni, csak Egri Feri, a Nyúz akkori nyomdásza mesélte el, mikor megjött az újságokkal, ők ugyanis a szarvasi buszban szintén a Bumerángot hallgatták, és hallották ezt a részt is…

A pályaudvarra befutva ébredtünk csak fel, és a hazaút további részéről már csak annyi feljegyeznivalóm van, hogy a vasúti fülkében összesen három utastársam volt, egy alvó öregúr és két fiatal srác, utóbbiak mindketten discmant hallgattak és közben olvastak. Én a síri csöndben Harry Potter és az azkabani fogoly történetét tanulmányoztam, amíg el nem aludtam – persze ez már újra az első osztályon történt…

Szatmári Péter
Nyúz, 2003. október 8.

One thought on “Másodosztály útikalauz

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük