Álom, álom, édes álom

Elaludt a sofőr, no nem vezetés közben, hanem a végállomáson. Az első ajtónál szálltam fel, ilyenkor mindig megnézem magamnak a sofőrt. Ők általában újságot olvasnak, rádiót hallgatnak – ez a sofőr azonban a fejét hátravetve békésen szuszogott.

A buszon, bár sokan voltak, csend volt, senki sem beszélgetett. Nem a sofőr nyugalmát tartották tiszteletben az emberek, csak mindenki egyedül utazott, és persze hétköznap este fél tízkor már mindenki fáradt, álmos. Sokan ilyenkor térnek haza a munkából, a fiatalok is nyúzottak, miután átviháncolták a délutáni szabadidőt az iskola után. Mégsem volt senki türelmetlen vagy ideges.

A nagy kérdés persze az volt, hogy mikor indulunk el. A menetrendet senki sem ismerte fejből, nem tudtuk, mikor lehetne, vagy mikor kellene figyelmeztetni az alvó sofőrt az indulásra. Egy tizenéves srác a barátnőjével beszélgetett a megállóban, még egyikük sem szállt fel, de egy idő után a fiú a mobiltelefonjával világítva odament a táblához, és megnézte a menetrendet. Még ezután sem szállt fel egyikük sem, sőt, elsétáltak másfelé – a fiú valószínűleg csak arra volt kiváncsi, mikorra kell majd visszaérnie egy későbbi járat indulásához.

A januári estéhez képest nem volt túl hideg, a buszon kifejezetten kellemes volt a levegő, akár a sapkáját, sálját is levehette, aki akarta. Mindenkinek az járt az eszében, hogy ha a sofőr egyre mélyebbre merül az álomba, akkor soha nem indulunk el, és ott fogunk állni egész este a buszon, miközben a sofőr alszik. És mégsem mert senki szólni. A sofőr is ember, felelősségteljes, kemény munkát végez, ő is biztosan nagyon fáradt. Tapintatlan dolog lett volna bekopogtatni hozzá, vagy bekiabálni neki a fülkébe, hogy “Jó estét, mikor indulunk már?”. Persze, ha késik a menetrendhez képest, akkor egy idő után már jogos lenne, de azt meg nem tudta senki.

Ilyesmire azonban nem került sor, a sofőr ugyanis nem aludt el, csak pihent pár percet. Amikor eljött az indulás ideje, kinyitotta a szemét, kiegyenesedett, elindította a motort, csöngetett, bezárta az ajtókat és vitte hazafelé az utasokat. Magabiztosan, határozottan vezetett, egyáltalán nem látszott rajta, hogy álmos lenne.

Szatmári Péter
Nyúz, 2003. február 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük