Álom, álom, édes álom (Tétékás Nyúz)

Elaludt a sofőr, no nem vezetés közben, hanem a végállomáson. Az első ajtónál szálltam fel, ilyenkor mindig megnézem magamnak a sofőrt. Ők általában újságot olvasnak, rádiót hallgatnak – ez a sofőr azonban a fejét hátravetve békésen szuszogott.

A buszon, bár sokan voltak, csend volt, senki sem beszélgetett. Nem a sofőr nyugalmát tartották tiszteletben az emberek, csak mindenki egyedül utazott, és persze hétköznap este fél tízkor már mindenki fáradt, álmos. Sokan ilyenkor térnek haza a munkából, a fiatalok is nyúzottak, miután átviháncolták a délutáni szabadidőt az iskola után. Mégsem volt senki türelmetlen vagy ideges.

A nagy kérdés persze az volt, hogy mikor indulunk el. A menetrendet senki sem ismerte fejből, nem tudtuk, mikor lehetne, vagy mikor kellene figyelmeztetni az alvó sofőrt az indulásra. Egy tizenéves srác a barátnőjével beszélgetett a megállóban, még egyikük sem szállt fel, de egy idő után a fiú a mobiltelefonjával világítva odament a táblához, és megnézte a menetrendet. Még ezután sem szállt fel egyikük sem, sőt, elsétáltak másfelé – a fiú valószínűleg csak arra volt kiváncsi, mikorra kell majd visszaérnie egy későbbi járat indulásához.

A januári estéhez képest nem volt túl hideg, a buszon kifejezetten kellemes volt a levegő, akár a sapkáját, sálját is levehette, aki akarta. Mindenkinek az járt az eszében, hogy ha a sofőr egyre mélyebbre merül az álomba, akkor soha nem indulunk el, és ott fogunk állni egész este a buszon, miközben a sofőr alszik. És mégsem mert senki szólni. A sofőr is ember, felelősségteljes, kemény munkát végez, ő is biztosan nagyon fáradt. Tapintatlan dolog lett volna bekopogtatni hozzá, vagy bekiabálni neki a fülkébe, hogy “Jó estét, mikor indulunk már?”. Persze, ha késik a menetrendhez képest, akkor egy idő után már jogos lenne, de azt meg nem tudta senki.

Ilyesmire azonban nem került sor, a sofőr ugyanis nem aludt el, csak pihent pár percet. Amikor eljött az indulás ideje, kinyitotta a szemét, kiegyenesedett, elindította a motort, csöngetett, bezárta az ajtókat és vitte hazafelé az utasokat. Magabiztosan, határozottan vezetett, egyáltalán nem látszott rajta, hogy álmos lenne.

Szatmári Péter
Nyúz, 2003. február 19.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük