Nyolc éve a KSI kajak-kenu csapatának tagjaként vittek el egy hétre egy franciaországi jutalomútra. Az út szép volt, sok érdekes kalandban volt részünk, amelyek közül ezúttal a párizsi Disneylandben tett egész napos látogatásunkról mesélek. Hall róla az ember, hogy milyen csodás, lássuk, milyen valójában!
A párizsi Euro-Disneyland nem Párizs belterületén, hanem 30 kilométerre tőle található (kb. mint a Hungaroring Budapesttől). A belépő ára átszámítva 5000 Ft volt (nyolc éve), ez átalánydíj, vagyis minden játék igénybevétele benne van. A sor viszont mindenhol óriási… Mi ráadásul nem a főszezonban voltunk ott, hanem szeptember közepén, de így is volt, hogy másfél óráig álltunk sorba egy-egy menet előtt. Persze megéri, a játékok mind a minőségüket, mind a hangulatukat tekintve nagyon magas szinten állnak.
Minden épületet és játékot valamilyen mesének, filmnek, legendának szenteltek. Ez nem csak menet közben érvényesül, hanem már a sorban állás közben is mindig volt mit bámulni. Képek a falon, színes a padló, a fal, szól a zene. Igazából ez az, ami a leginkább megfogott, a hangulat, a varázsos mesevilág, amit az ember köré termtenek. Nincs kiálló csavar, lekopott festék, hibátlan az illúzió.
Legelőször is átfordulós hullámvasutat kerestünk. Az első Indiana Jonesról szólt, pisztolylövések hallatszottak, kincseskamrák vettek körül minket. A hullámvasúton egy menet kb. 2 percig tartott, és csak egy hurok volt benne, előtte-utána a szokásos lejtők és emelkedők. Egy ilyen hurok – ha még nem tapasztaltad – olyan, hogy az ember feje a gravitációtól lenyomódik a mellére, és nem látsz semmit. Jó buli 🙂
Ez még nem volt olyan durva, így továbbhaladtunk a Space Mountain felé, ami a hullámvasútnak a Disneylandben is csak akkor elkészült, extra verziója. Képzelj el egy cirkuszi sátor nagyságú fedett épületet, amibe teljesen rendszertelenül betuszkoltak egy csomó két méter átmérőjű csövet. Egy ilyen képzeletbeli csőben, össze-vissza halad a kisvasút, ahol persze igazából cső nincs, csak valami váz és a sínek. Az elindulás sem sima gurulás, hanem kilövés: a több száz kilós kocsikat az utasokkal együtt sűrített levegővel lövik ki, 45 fokban átlósan felfelé… Így jutottunk a „sátorba”, ahol a száguldó hullámvasút keresgélte a kiutat, miközben pörgött-forgott, a lefelé és a fölfelé értelmetlenné vált, ezen már nem csak egy hurok volt… A tájékozódást nehezítette még egy apróság: tök sötét volt…
Valahogy mégis csak kigurultunk a sötétből, egyben volt mindenki, próbáltunk méltóságteljesen kikászálódni a kocsikból. A napsütéses időben kisrókák készültek a napfényre. Végül nem került elő egy sem, de elgondolkoztatott, hogy a takarítószemélyzet sehol sem állt lesben. Pedig ha máshonnan nem, a Taxi című filmből tudhatjuk, hogy az ember soha nem menet közben, hanem utána hányja el magát, és ez alighanem Disneylandben is így működik.
A társaság merészebb része visszament még egy körre, majd együtt álltunk sorba a harmadik hullámvasúthoz, ami a Kalandok szigetén várt minket. Ez tényleg vasút volt, kismozdonnyal az elején. A menet nagyon gyors volt, szinte száguldott a vonat, keresztül-kasul a felfedezni kívánt kis szigeten, titkos folyosókkal, vízesésekkel, hidakkal. Szerintem ez volt a három közül a legjobb, mert ez volt a leghosszabb, és az élmény, a hangulat végig felfogható maradt. Erre is kellett legtöbbett várni egyébként, másfél órás sorban állás után jutottunk fel rá. Érdekes, hogy mindenhol rendelkezésre áll a hosszas sorbanálláshoz szükséges infrastruktúra , korlátok, kötelek között vezetik az embert a bejárattól addig a pontig, ahol fel lehet ülni a vasútra, kocsira, libegőre vagy akármire. A hosszas sorbanállás a rendszer tervezett része.
A második leghosszabb sor a Szellemkastály előtt várt minket, nem véletlenül, valószínűleg ez a leglátványosabb dolog Disneylandben. A kastélyba a sorbanállás után egy lift viszi fel a látogatókat – ami elakadt… Rázkódott, huhogtak a szellemek… A liftezés után libegő vitte körbe a nagyérdeműt a kastélyban, körbe a termeken, nagyon nagy élmény. Félhomály van, de azért látni lehet mindent, és lebegés közben mindenhol szellemek vannak, akik kajálnak, rémísztgetnek, eltűnnek, megjelennek… Ezek ugyanis nem festett bábfigurák, hanem egytől-egyig hologramok…
Van még mindenféle szer, egy igazán érdekes volt még, mikor a társaság hajókázni ment. Egy épületben, szűk csatornákban vittek körbe minket, ladikokban, mesterségesen hajtott vízben, falak között haladtunk (hasonló Pesten is van, itthon az a kedvencem). A környezet igen gagyi volt, kisebbeknek szánták, hamar meguntuk. Ekkor a kajak-kenus eredmények alapján kiválogatott társaságunk (ifjúsági világbajnok is volt köztünk), hogy feldobja a buli hangulatát, a „lökd a falat” módszerrel hajtani kezdte a ladikokat… 🙂 Két csónakban voltunk, pillanatok alatt utolértük az előttünk haladókat, egy ideig csőgázzal toltuk őket is, majd sikerült úgy megakasztani a rendszert, hogy a mögöttünk levőkkel együtt feltorlódott tíz csónakot fél órás munka árán tudtuk csak szétválasztani a falak között.
Az egész Disneyland nem nagy, sokkal kisebb, mint amekkorának először hittem. A határain egy emelt töltésen körbefut egy kisvasút, amit mindenhonnan látni lehet. Előzőleg azt hittem, legalább tízszer akkor lesz, mint a budapesti Vidámpark, és be sem tudjuk majd járni egy nap alatt, de ilyesmiről szó sincs, kb. négyszer akkora, mint a pesti változat.
Kis társaságunk a csónakos kalandot követően szétszóródott. Volt, aki a „mindenre fel akarok ülni” célt tűzte ki maga elé, én inkább a hangulatot, Disneyland varázsát szerettem volna átélni. Hook-rajongóként felültem még a Pán Péteres libegőre, aztán csak sétálgattam, élveztem, hogy ott vagyok, hagytam magam elvarázsolni. Másoknak is ezt tanácsolom, az élményt ne a fényképezőgépben vagy a felmutatott belépőjegyek számában, hanem a szívedben hozd haza! És hagyj időt rá, hogy a szíved befogadja az élményt! Én hagytam, és lám, nyolc év után is simán elmeséltem, milyen volt. Kívánom másnak is!
Szatmári Péter
Nyúz, 2002. október 22.