Interjú Andrassew Ivánnal (Tétékás Nyúz)

Andrassew Iván író, újságíró, honlapkészítő és közéleti személyiség. Idén áprilistól internetes honlapján nyilvános naplót vezet, amelyben részletesen ír az otthoni teendőiről, öt hónapos éves kisfia neveléséről, családi eseményekről, ismerőseiről, valamint közéleti kérdésekről, politikáról is. Naplójában meglehetősen kitárulkozik, néhány hét (hónap) után az ember személyes, közeli ismerősének érezheti őt. Mivel tud írni, meg tudja fogalmazni azt, amit gondol, amit átél. Ezt a kitárulkozást nagy merészségnek tartom a mai zárkózott, ideges, agresszív világunkban. Hová vezet ez az őszinteség? Erre, és még néhány, a naplója olvasása alatt bennem felmerült kérdésre kerestem választ, amikor felkértem őt egy online interjúra.

Andrassew Iván: Elég furcsa dolog, hogy mi nem ismerjük egymást, de ha találkozunk, és utalsz arra, hogy nagyon sokat tudsz rólam, én esetleg elbizonytalanodom. Legalábbis pár perc kell, hogy fölismerjem: ez nem a szokványos találkozás két ember között. Persze az ember összefut ismert emberekkel, akiktől, vagy akikről olvasgatott már ezt-azt, de ezek nem ismerős emberek. A naplómmal én adok neked egy ismerőst. Te viszont nekem nem vagy ismerősöm. Ez csakugyan érdekes helyzet. Megint valami, ami csak az internet segítségével jöhetett létre. Kitárulkozást mondtál… Azért ez nem egészen szokatlan az életemben, hiszen nem lehet jobban kitárulkozni, mint egy novellában, amiben benne a van az egész életem. De azt hiszem, az újságokba szánt jegyzeteimben sem szoktam visszafogni magam. Sőt, valaki – egyébként Nagy N. Péter – mondta egyszer publicista pályám elején, hogy aminek a karrieremet köszönhetem az az, hogy elkezdtem egyes szám első személyben írni. Egy ilyen napló semmiképpen nem lehet olyan önveszélyes, mint egy politikai jegyzet.

Én a jelenlegi világot nem találom se zárkózottnak, se idegesnek, se agresszívnek. Legalábbis az enyém nem ilyen. Nagy nyugalomban élek, vidéken, ahol a legfontosabb esemény, ha szeptember elsején kinyílik az orgona. Ez a világ nem agresszívebb, mint bármelyik, amelyikben eddig éltem, csak az a különbség, hogy most nem bújócskázik az agresszió.

– Milyen gyakran, milyen időbeosztással írsz novellákat? Ha helyes így feltenni a kérdést: ezen a nyáron hány novellát írtál?

– Nekem nincs időbeosztásom. Határidők vannak, esetleg. Novellát csak akkor írok, amikor már nem tudom visszafogni magam. Úgy gondolom, az irodalom sokkal fontosabb dolog annál, semhogy elárasszuk vele az olvasót. Ezért volt az, hogy a most megjelent kötetem – Beszélések – nyolc éven át készült. Még így is úgy érzem, hogy összecsaptam. Ezen a nyáron nem írtam novellát. De ez nálam egyáltalán nem baj, mert igen gyakran előfordul, hogy hónapokig nem írok semmit. Sőt, majdnem mindig hullámokban jönnek a történetek.

És azt se szabad elfelejteni, hogy márciusban született egy kicsi fiam. Így aztán tulajdonképpen az egész nyarat átbabáztam. Annyira, hogy pénzt is elfelejtettem keresni. A napló amúgy arra is jó, hogy némi fegyelemre szoktat. Tudom, hogy sok-sok ember várja, amit írok. Tartozom nekik azzal, hogy egyetlen napot sem hagyok ki.

– Írtad, hogy amikor még parlamenti tudósító voltál, egy időszakban gyakran kaptál halálos fenyegetéseket. A munkád végzéséhez gondolom keménynek, határozottnak kellett lenned. Viszont a könyveidben és a naplódban is nagy szeretettel, gyengéden írsz pl. a fiadról. A “keménység” és a gyengédség akkoriban nem mondott ellent egymásnak?

– Nem voltam feszült. Nagyon ritkán vagyok ideges, akkor sem azért, mert például megfenyegetnek, hanem azért, mert nem bírom a kötöttségeket. Például gyűlölöm az értekezleteket. Meg azt, ha valahol csak azért kell megjelenni, hogy mutassam magam. Ez ma igen gyakori jelenség. Bár nem csak az emberre jellemző, mert a kutyámon is megfigyeltem: ha nem veszi észre, hogy látom, meg se mozdul, akkor se, ha a verebek az orrától egy méterre legelésznek, ám amikor meglátja, hogy figyelem, azonnal rájuk ront. Mutatja magát. Csak azt nem tudom, hogy a kutya tanulta el az embertől, vagy mi tőlük.

– Ma is szükséged még effajta keménységre? Vállalsz, vállalnál még ennyire politika-közeli munkát?

– Most egészen más világ van, mint mondjuk a kilencvenes évek elején. Ez se egy érett demokrácia, hanem csak olyan, mint egy tizenkét éves kamasz. De már jobban tud vigyázni magára. A Népszavában hétfőnként általános politikai elemzéseket írok. A politikaközelségben azzal kell vigyázni, hogy ne kerülj túl közel egyik párthoz, pláne párton belüli csoporthoz sem. Én tagadhatatlanul baloldali és liberális vagyok, de ragaszkodom a függetlenségemhez.

– Régebben írtad, hogy a hírleveledre több mint ezren iratkoztak fel. Hogyan adminisztrálod ezt a rengeteg e-mail címet?

– A “több mint ezer” túlzás. Nagyon szeretném, ha ezer fölé emelkedne, de már egy éve 700 körül stagnál. Az adminisztrálás nem túl nehéz. Csak azokkal van baj, akik más címre költöznek, de nem jelzik, vagy nem időben jelzik ezt. Így pár levél visszajön. Ha ötször nem kézbesülnek, akkor törlöm őket. Ez öt-tíz havonta. De jön is annyi új “előfizető” is mindig.

– Láthatóan sok Microsoft-programot használsz. Nincsenek rossz tapasztalataid miattuk?

– Nekem – fölhasználóként – soha számottevő bajom nem volt a Microsoft-termékekkel. Ezt komolyan mondom. Az más kérdés, hogy mit gondolok a kereskedelmi politikájukról. Én méltányolom, hogy az emberek igyekeznek az MS szoftverek helyett új dolgokat kitalálni, de – bár barátaim közül sokan a linux-törzs élharcosai – még nem győztek meg arról, hogy váltanom kellene. Egyébként zavar is egy kicsit ez a törzsi háború. Nem szeretem, ha az emberek túlzásba viszik az utálatot vagy az imádatot.

– Széles körben ismert az e-mail címed, összesen hány levelet kapsz naponta?

– Nem tudom. Már csak azért se, mert iszonyatos tömegben áramlanak a spamok, és ezek jelentős része automatikusan törlődik. Értelmes levelet legalább harmincat kapok, fontosat hármat-négyet.

– Tudsz minden e-mailedre válaszolni?

– Nem. Nem is lehet, mert akkor naphosszat leveleznék. Vannak emberek, akik elküldik a véleményüket, tudják, hogy elolvasom, de csak akkor válaszolok, ha kérdés is van a levélben.

– Honnan jött az ötlet, és mi volt az oka annak, hogy elkezdtél az interneten naplót írni?

– Onagy Zoltán a terasz.hu irodalmi szerkesztője megkért, hogy legyek az egyik trinapló író. (Három íróféle, vagy legalábbis írástudó írja minden héten.) Én meg nem bírtam abbahagyni. Most meg már nem is akarom. Azelőtt soha nem írtam naplót. Valahogy rákaptam.

– Nem féltél attól, hogy keveseket fog érdekelni?

– Dehogy. Ettől soha nem félek. Persze ehhez azt is tudni kell, hogy húsz évig írtam, mire az első antológiában megjelenhettem. Most hetente négy-ötszáz ember olvassa a naplómat, de ha tízen lennének, akkor is írnám. Ha valami jó, akkor az beérik. Ha rossz és nem érzed, akkor meg úgyis dilettáns vagy.

– A naplóban határozottan állást foglalsz politika kérdésekben, valamint közzéteszed kicsi és nagy gyerekeid dolgait is. Nem félsz attól, hogy szélsőséges politikai nézetekkel rendelkező olvasóid egyszer a családodat találják meg helyetted?

– A nagyobbik fiam, aki Greeanpeace-, Amnesty- meg mit tudom én milyen aktivista, már keveredett dulakodásba politikai okok miatt, mert mindenhol ott van. De nem miattam. Az nagyon nagy baj lenne, ha az egymással ellentétes nézetűek egymás családtagjait kezdenék el rettegésben tartani, mert az ilyesmi eszkalálódna. Természetesen megtalálnám azokat, akik ilyesmire vetemednek. De azt hiszem, olyan ez, mint a rendőrök és a bűnözők között meglevő hallgatólagos egyezmény. Nem bántják egymás rokonait. Soha. A politikában vannak mélysötét emberek, de pontosan tudják, hogy nekik is vannak rokonaik. Bár, ha bárki bántaná a gyerekeimet, én nem a rokonokon bosszulnám meg.

– Személyesen megtaláltak már olyanok, akik csak a naplódat olvassák?

– Persze. Sokan meg is látogatnak. De a legmeghatóbb az volt, amikor a kórházban pelenkáztam a fiamat és odajött hozzám egy kismama, hogy olvasgatja ám a naplómat. Sajnos nem jutott eszembe, hogy megkérjem, írjon, ha kijött a kórházból.

– A családodról, vendégeidről, ismerőseidről is részletesen írsz – nem idegesek, ha kiadod őket?

– Nem adom ki őket. Mielőtt betenném a fényképüket, megnézetem velük. Amikről szó van a naplóban, azok nem titkok. Természetesen mélységes magánügyekről nem írok. Csak arról, amiről vendégségben is elmesélnék.

– A negatívumokat általában nem írod meg a hozzád közel álló emberekről. Ettől nem csorbul a napló őszintesége?

– De. Ám ez nem egy bulvárnapló, amelyiknek az a dolga, hogy leleplezze a barátaim pattanásait. Nem lehetek ízléstelen, és figyelembe kell vennem mások érdekeit. Tapintatosnak kell lennem. Képzeld el, milyen lenne, ha a feleséged az én naplómban olvasná, hogy megcsalod! Csak azért, mert tegnap délután tanácsot kértél tőlem, én meg ezt fontosnak találtam följegyezni. Ez nem megy.

A naplóm olyan, mintha leülnénk este egy nagy asztalhoz, és elmesélném nektek, hogy mit láttam, mit olvastam, mit gondoltam aznap. Hiába is várod, soha nem fogok mesélni arról, hogyan szerelmeskedtem a szerelmemmel. Mert ez senkire nem tartozik. De ha elolvasod a novelláimat, az ilyen dolgokról is megtudhatsz valamicskét.

– A feleségeddel megbeszéled előre, hogy miket írsz meg róla és miket nem?

– Nem. De ő az első olvasóm. Jellemző rá, hogy még soha nem kérte, hogy akár egy mondatot is húzzak ki. Ő amúgy nálam sokkal nyíltabb ember. Igazán az lenne baj, ha ő írna naplót, és leírná, hogy miképpen él a legjobb magyar fogyatékos író – szerinte ez vagyok én.

– Most mi az ő véleménye a naplódról? Most is beleegyezne abba, hogy belevágj?

– Nagyon szereti. Nem hiszem, hogy megkérdezném. Nem udvariatlanságból, hanem azért, mert nem nagyon lehetne úgy írni, ha folyamatosan engedélyt kérnénk a családunktól. Szegény nagyanyám például nagyon mérges volt, amikor az egyik novellámban azt írtam, hogy a nagyapám szerelmeskedett a lovával és ebből kentaurcsikó született. Mert ez szégyent hoz. Hiába mondtam: mindenki tudja, hogy nincs is kentaur, tehát ez egy mese, vagyis a nagyapám sem az igazi nagyapám… Akkor is: nem lehet ilyeneket írni!

Az ember mesél. Ha valaki azt akarja, hogy ne írogassunk, nem kell minket iskolába járatni. Hátha nem tanulunk meg írni. Bár ahogy ez kinéz, tíz év múlva már egyáltalán nem kell a betűket ismerni ahhoz, hogy írók legyünk.

Szatmári Péter
Nyúz, 2002. szeptember 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük