Észak- Amerika

Dr. Juhász ÁrpádA Kossuth Kiadó Kontinensről kontinensre című sorozatának segítségével az idei 8. számban Európában néztünk körül. Ezúttal Észak-Amerikába kalandozunk dr. Juhász Árpád segítségével (ő írta a CD-t). Már gyerekkorában is indiánt játszott, társai Kóborló Farkasnak hívták. Ehhez felnőttként is hű maradt, mindig különös vonzalom fűzte az indiánregények helyszíneihez.

Geológusként szerzett diplomát az ELTE-n, és a kutatás mellett legalább ennyire érdekelte az ismeretterjesztés is: tizenhét könyvet és számtalan újságcikket írt, több száz rádió- és tévéműsorban szerepelt, tíz évig vezette a Magyar Televízió Természettudományos Szerkesztőségét. Ötven éves is elmúlt már, mikor valóban eljutott álmai vidékeire.

A 90-es években járta be Észak-Amerikát, Alaszkától Mexikóig. Négy utazás során negyven nemzeti parkot látogatott meg. Utazásairól filmeket forgatott és könyveket írt, majd a tévés és rádiós ismeretterjesztés mellett első alkalommal a multimédia eszközeivel is megosztja velünk tudását, élményeit.

A múlt emlékei

Nehéz szívvel, de ezúttal kihagyom a múlt emlékei közül a populáris témának számító dinoszauruszokat. Ellenben érdemes megemlíteni, hogy számos krimiben, horrorfilmben, sőt egyszer egy Bud Spencer filmben is előfordul, hogy bűnözők készülő épületek mellett betonkeverőbe próbálják fojtani a hősöket. Szintén krimik alapja szokott lenni, hogy a megfáradt férj feleségét vagy anyósát temeti, falazza a pincébe (vagy fordítva: “kemény asszony, három férjét temette el… az egyik halott volt”). Bud Spencer-filmek és a paleontológia kapcsolatát fedeztem fel a Los Angeles-i aszfalttavak képében.

Los Angeles belvárosa ugyanis száz évvel ezelőtt külterületi mezőgazdasági övezet volt. Itt évezredek óta természetes szénhidrogén szivárgások által létrehozott aszfalttavak találhatóak. A mélyedésekben megült sűrű, ragadós szurok felett gyakran megállt az esővíz, és ez itatóként állatok ezreit vonzotta a környékre. A vigyázatlan állatok gyakran merészkedtek túl mélyre, és ez a végüket jelentette: nem tudtak szabadulni a sűrű aszfalt fogságából. A vergődő állatokra ragadozók, dögevők leselkedtek, de sokszor ezek is a mocsár áldozatai lettek. Mára az aszfalt teljesen megszilárdult és kiapadhatatlan leletforrássá vált.

Alaszkai farkasAz évtizedek óta folyó feltárások során mamutok, óriáslajhárok, medvék, lovak, bölények, szarvasok és apró emlősök maradványai kerültek elő. A 10-12 ezer évvel ezelőtti élővilág dögevőit többek között a hatalmas keselyűk képviselik, a ragadozók közül pedig farkasok, oroszlánok és pumák fordulnak elő.

A mai kutatók elődei is nyomukat hagyták. Bár embermaradványok nem ismertek innen, találtak egy olyan mamutcsontvázat, melynek gerinccsigolyáiba ágyazódva egy lándzsahegy is megőrződött, tanúsítva, hogy Észak-Amerika ősi népessége – ha egészen más okból is – már érdeklődött a korabeli állatvilág iránt 🙂

Na mégis, lássunk néhány dínót. A nagy lelőhelyeken nemzeti parkok, védett, de látogatható bemutatóhelyek vannak. Ezek közül a leghíresebb a Utah államban levő Dinosaur National Monument, ahol a múzeumot úgy építették meg, hogy a látogatók egy karzatról lenézhetnek a hatalmas kőzetfelszínre, ahol a gigantikus csontok eredeti helyzetükben, félig még a beágyazó üledékben láthatók.

Felfedezők, kalandorok

Észak-Amerika földjén az első európaiak a skandináv eredetű vikingek voltak. Izland, majd Grönland partjainak felfedezése után hajóik kb. ezer évvel ezelőtt eljutottak Labrador, majd Új-Skócia partjaiig. A Leif Eriksson vezette normann hajósok a Vinland nevet adták az újonnan felfedezett területnek az itt gyakran előforduló vadszőlőről.

Viking hajóA vikingek települései azonban szinte nyomtalanul eltűntek, felfedezéseikről Európa elfeledkezett. Csak a XX. század hatvanas éveiben, az újonnan feltárt régészeti bizonyítékok, egykori észak-amerikai viking településnyomok alapján vált nyilvánvalóvá, hogy Kolumbusz előtt fél évezreddel már jártak európaiak az Újvilágban.

A kontinens állatvilága

Hatalmas, gyakran ezer kilométeres utakat tesznek meg minden évben a csordákban élő karibuk, az észak-amerikai rénszarvasok, melyek az optimális legelőterületeket követik. Nyáron, a Jeges-tengerhez közeli, mocsarakban, lápokban gazdag tundrán születnek meg a borjak, majd a tél közeledtével a csordák a nagyobb védelmet nyújtó erdőzónába vándorolnak.

A tajga hatalmas fenyőerdő rengetegében nagy számú prémes állat él. A legértékesebb bundájú tengeri vidrát csaknem teljesen kipusztították, de a legutóbbi évtizedek szigorú védelme következtében ismét gyakorivá vált Alaszka és Kanada csendes-óceáni partvidékén. Ő szinte az egész életét a vízben tölti, különböző élőlényekre vadászva. A vízben hanyatt fekve falatozik (fene a jó dolgát :), a vastag héjú kagylókat a mellére szorított kőhöz csapkodva töri szét.

A félsivatagos, sivatagos száraz területek állatvilága alkalmazkodott a szélsőséges éghajlati viszonyokhoz. A rengeteg rágcsáló a déli órákban visszahúzódik a föld alatti üregeibe. Elterjedtek a fürge, gyors mozgású, illetve a nagy távolságokat ugrálással megtevő állatfajok, a csörgőkígyó, a kengurupatkány és különböző ugróegerek. A gyalogkakukk (bip-bip) vagy más néven szaladó kakukk repülni képtelen futómadár, mely kaktuszok közé vagy bokrokba rakja fészkét, szívatja a farkast, és neveli két fiókáját (ezek közül az egyik kakukktojás 🙂

Nemzeti parkok

Az Ördög golfpályájaRégen sok nyugatra költöző telepes nem jutott át egy bizonyos völgyön, a forró sivatagban fokozatosan feladták a reményt, hogy Kaliforniába jutnak. A karavánok igavonó állatai elpusztultak, a telepesek közül sokan szomjan haltak útközben. E korból származik a Death Valley (Halál-völgy) kifejezés. A völgy közepén valódi sórétegek vannak. Ezt a sima sófelszínt a nagyobb esők alkalmával a kis záporpatakok valósággal végigszántják, és jellegzetes felszínt hagynak maguk után. Ezt a részt nagyon találóan nevezik az ördög golfpályájának (Devil’s Golf Course), hiszen annyira egyenetlen és szabdalt, hogy tűhegyes sókristályokkal borított felszínén csak az ördög lenne képes golfozni…

A Természetes Hidak Nemzeti Emlékhelyen fantasztikus sziklaalakzatok fogadják az embert, köztük három hatalmas természetes kőhíd, amelyek szigorú védelem alatt állnak. A második legnagyobb közülük a Landscape-brigde, amely 67 méter magas és 90 méter hosszú, a legkeskenyebb részén pedig mindössze 1,8 méter vastag. Az egyik pilléren némi hegymászó gyakorlattal fel lehet jutni, de mivel se korlát, se út, tériszonyban szenvedőknek ez kevéssé ajánlott mutatvány. A mérnökök ma is hitetlenkedve csodálják a természet e fantasztikus alkotását, mivel a hídnak számításaik szerint, már rég le kellett volna omlania. A híd évről évre fogy, egyre vékonyabb lesz, s előbb-utóbb már csak a pillérei árulkodnak majd az egykori remekműről (folyt. köv.)

Szatmári Péter
Nyúz, 2001. november 26.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.